Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-13 / 101. szám
1980. ÁPRILIS 13. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. Kiss Attila rajza Tandori Dezső: Elegendő-e csak...? Elegendö-e csak „visszagondolnom'’ (így mondjuk ezt), és máris ott megyek valami töltés mentén, benézek egy autócsárdába (gyalogszerrel), vissza ennek a helynek a régebbi rétegeire, visszagondolni, menni, ott, ahol még az autóscsárda nincs, át lehet vágni az országúttól a töltésig, nap süt, nem tudok mit kezdeni egy gyerekkori nyaralás napjaival. Akkor-e? Most-e? Mikor nem ment? Vagy úgy volt teljes, nagyon is teljes minden pillanat, mellyel mégis mintha „kezdeni" akartam volna valamit? Kezdeni akartam, de a pillanatok sorra befejeződtek. Vagy a közbülső idő? Az átalakult környezet és az úgynevezett visszaforduló jelen közt? Amikor csak az időjárás számit? Meghatározza a séták irányát, végig a töltés mellett, át esetleg a révvel, egy idényvégi csemegebolt átböngészése, fáradt diszkoszvetők a karamellacukron, források poros képmásai az átnyirkosodott rágnivalón. Sandán süt ki a nap, mondja valaki, vagyis semmit se mond, ezzel, itt, semmit; ez itt mégis az az idő megint, ahonnét valami elkezdődhet. De nem kezdődik. A pillanatokat most se tudjuk kitölteni, a part kanyarulatáról megállapítunk valamit újra, egy megváltozott partvonalról, a fák levelei most is férgesek, mégis lombbá állnak össze: aztán kiérdemeljük a palacknyitást a teraszon, valaki másén, állítólag a mi időnkben; hátunkra salétromos fal süt hidegével; és a pillanat... teljes ... Utak visszafelé Esténként, mikor félerővel égtek a neoncsövek az Eötvös Kollégium folyosóin, a tanulószobában gyakran elfogott a lelkifurdalás. Vajon érdemes volt-e a család emberöltőkre visszamenően megszokott foglalkozásait elhagyva, a gyakorlati élettől olyannyira távoleső pályát választanom? Furcsa volt e* a bűntudat, hiszen egyetemre kerülésem előtt kívántam ezt az „elszakadást”? Nem az emberektől, akik között felnőttem, hanem a bennem motoszkáló hajlamaimnak megfelelően. A lelkifurdalást persze, a tanulmányaim során előforduló, s enyhén szólva sápatag, vérszegény bölcsészeti tárgyaik is fokozták. Ügy éreztem, ingyenélő vagyok; míg mások sokkalta fontosabb tevékenységet fejtenek ki, én' eltar- tottként merőben haszontalan elméletekkel tömöm magam (mint később kiderült, egyikmásik tárgyat illetően ez igaz is lett). Az elszakadás veszélye alig néhány egyetemi hónap után már kísérteni kezdett. Ha csak arra figyeltem, hogy az ösztöndíj nyújtotta szerény anyagi lehetőségekhez képest is, de követtem a diákdivatot, máris észre kellett vennem a különbséget az otthoniak és a jómagam öltözködése között. Otthon az olcsó konfekcióruhák „divatja” uralkodott, én viszont — ha árban nem is magasabb—, de hanyagabb eleganciájú vi- seletekre tértem át. Ha volt munkatársaimmal találkoztam, akikkel az üzemben egy-két hónapot együtt dolgoztam, úgy éreztem, szinte kirívónak találják diákos könnyedségemet az öltözködésben. A diákévek szükségképpen kitolják az egyéniség kialakulását, véglegesedését. Később megritkultak a nosztalgiáim a múlt iránt. Azonosítottam a belső konfliktusaimat — én is ugyanazt élterh át, mint annyian az elmúlt fél emberöltő alatt: az új, hagyományok nél- ^küli értelmiségi „születési fáj- /^dalmajt”, az „első nemzedék” vívódásait. Mert nem megbánásra van szükség, még csak nem is arra, hogy az ember ne feledje, honnan jött, hanem arra, hogy tartós kapcsolatot kössön az elbocsátó közösséggel, érezze a „hátországát”. Mert nincs árvább állapot a gyökértelen értelmiségi létnél. S e tartós kapcsolatot annak a legnehezebb kiépíteni, aki igazán huzamos ideig nem is élt együtt természetes közösségével. Nekem a nyári konyha- legénykedések, segédmunkáskodások, avagy a szereidében töltött idő csak átutazást jelentettek egy-egy új tanévhez. A „hátország” biztosítása látványosan nem megy — nem elég a poharazgatás a volt barátokkal, a gyerekkorra avagy a fiatalságra emlékezve. Már csak azért sem, mert a gyerekkori színtereket, a teherpályaudvar meg a roncstelep környékét elsodorta az idő. Ám legyek bár elméletekkel, könyvekkel megpakolva más ember mint a néhai, de a régi ' szívvel kell az idáig vezető utat minduntalan megtenni és járhatóan tartani. Marafkó László Költészet napja, 1980 BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS Ha emlékezel JÓZSEF ATTILA EMLÉKÉNEK Durcás szép arcát hányszor lepte el rángós sírás és könnyek zápora, örömtelenül úgy illant tova a gyermekkori édes végtelen, hogy ezt a hiányt hurcolta tovább, mikor harcok és letört szerelmek pörölycsapása között szenvedett, anyja érthette volna sikolyát, de a nincsen dal vad szavaiban ez a fájdalom zokog és rivall, honom ezt sirasd, ha emlékezel: ne bukjon más is ilyen sorson el, hogy a szép füttyszó mindig lelje meg a befogadó, forró szíveket. MELIORISZ BÉLA József Atti Iá- ének A tó jegét kásás hó fedi, s mint az elszórt, rozsdás vasdarab, el is felejt már fényleni. A nádas a szivemig szalad, szerelmes sorsom zizegve hull a hóra, s kiterül hallgatag. Mint aki dolgozik konokul, de sosem jut nagyobb kenyérre — éltem. A múlt sínekhez simul. RÁBA GYÖRGY Kései Attila A semmi ágán keresi vétlen abban mi bűne hona pucér az öl üres vetemedett arcon a száj mássalhangzani néma Terem-e még a bevetetlen ropog-e patyolat vasárnap nem szabadságot csak menekvést hozzátévedt majmaival áhítozó rabcsapatának Sín elé áradj szappanosviz csaholjátok vert ebek vissza eszméljen föl a keresése fogódzni az igazi ág volt hogy földlakónak itt marassza Kapualjak Bálint György emlékére A kapualjakban való zajkeltés, így a sírás is elég szépen visszhangzik az öreg, boltozatos mennyezetű falak között. Ebből is látszik, hogy a magam részéről főleg a korosabb házak kapualjait tekintem a szó szoros értelmében vett kapualjaknak, az újkeletű panelházak bejárata mögötti — egyébként sokféle célra alkalmas — terepeket nem. Kapualj az én eszemben az a Visegrádi utcai „hely”, ahol Bálint György halhatatlan „munkás külsejű” embere még ma is ott sír valahol az idők végezetéig — egy mór kétségtelenül végérvényesen letűnt történelmi kor, málladozó avarában. Kapualj például az a hely is, ahova — ha jól emlékszem — Rab Zsuzsa költő egyik lírai versének hőse beszaladt egy ugyancsak időtlenné vált, közelmúltbeli délután, hogy jól kisírja magát. Kapualj volt az is, ahol én láttam a minap egy falhoz lapuló, összekuporodott alakot, amint a fejét próbálta hiábavalóan belefúrni a falba, miközben a válla meg-megre- megett, de persze nem keltett semmi zajt, mert egyszerűen elnyelte, elfojtotta a hangját. Csak állt ott és se maradni, sem elindulni nem tudott, mintha valami jókora csomót kötötték volna a lelkére, vagy mintha valami befalazott titkot keresne ott abban a falban, vagy netán valami elviselhetetlen tartalmú cédulát böngészne rövidlátó szemmel, avagy nagyon is tágra nyílt szemmel meredne valami elviselhetetlen látványra. Ez kapualj volt, mint ahogy számomra ott kezdődik a kapualj, ahol el tud tűnni egy-egy kétlábon botladozó élet a vizslató szemek elől, és ahol föl tud készülni egy nehezen elviselhető ismereteket tartalmazó tudat arra, hogy arcát kivigye a „nyilvánosság” elé, a közterületre, a hivatali helyre, a munkahelyre. (Nálunk ma már nem épülnék kapualjak, minthogy erre az elválasztó manőverre sincs szükség, hiszen nincs mit mitől elválasztani.) Az akit én láttam ott, abban a kapualjban, nem volt „munkás külsejű” ember, „diplomata külsejű” sem. Amolyan félig- meddig értelmiségiféle lehetett, harmincegynéhány évvel, azaz egy eléggé tágas kapualjjal a háta mögött. Talán csak afféle „magán értelmiségi" volt, mint amilyen eléggé sok van manapság nálunk. Olyan értei, miségi, aki anélkül vált értelmiségivé, hogy elvégzett volna valami egyetemet vagy főiskolát. Aki mondjuk olvasott. Elég sok könyvet elolvasott ahhoz, hogy legalább annyit megértsen ebből a világból, mint aki letett 67 kollokviumot, 18 szigorlatot és két-három államvizsgát. A kapualj abból a régi fajtából való volt, amit ma már hálistennek az állami műemlék- védelem is igyekszik meg-meg- óvni olykor a pusztulástól. Ennek a háznak a padlásterében néhány évtizeddel ezelőtt még frissen kezelt bőrök szá- radoztak, mert a lakók közül az egyik család tímárcsalád volt. Az udvari lakások egyikének ablakában szinpompás muskátligyűjtemény virított, a fehértől a gyufaszínűig. Fiatal, törékeny alkatú asszony készülődött a munkába reggelente emögött az ablak mögött. Tanítónő volt. Ha kilépett a kapun, a kapualjban még sokáig érezni lehetett utána valamit, ami lehetett illat, lehetett a ka. pualj tisztaságának valami nőies varázsa, de lehetett egy ritkán elkapható időnkívüli hangulat is, az időnkívüliség illúziója, olyan illúzió, amit csak nők, vagy nőkkel összefüggő dolgok tudnak kiváltani a fér- filelkekben. És a régi délutánokon néha valaki ezek mögött az ablakok mögött csellózott egy keveset. Éppéncsak megszólaltatta a csellót, mint aki egy óvó mozdulatot tesz. Hogy ki ne essenek az udvari ereszek alatti fészkekből a fecske- fiókák, vagy, hogy az udvari kerítés melletti bágyadt színű mályvarózsák el ne dőljenek. Sírnivaló akkoriban sok lehetett ebben a kapualjban. Az, akit én láttam, alighanem minden ok nélkül sírt. Azt is látnom kellett, hogy sírása nem aktuális. Nem a mának, a percnek, nem is a tegnapnak szól, hanem az életnek, úgy általában. Szóval egy értelmiségi külsejű férfi állt ott a kapu alatt és minden jel arra mutatott, hogy sír. Nem lehet azonban kellőképpen aláhúzni, hogy megjelenésének, küllemének magán- értelmiségi jellege volt. A sírásáról is elmondható, hogy amolyan magánsírásnak látszott. Olyan sírásnak, amit a „közterületeken”, más emberek előtt még mind ez ideig sikerült mindenkor visszafojtania. Ezúttal azonban nem ment... Igaz, ahol zajkeltését kifejtette, nem volt közterület. Innen nem hallatszhat el ez a sírás sehova. Hiszen mint mondtuk, nem is sírás, hanem csak amolydn szabályszerűden vállrángatódzás volt ez, ami nem zavarhatja meg senkinek o nyugalmát, boldogságát, közéleti elhivatottságát. Ettől a sírástól minden maradhat úgy, ahogy volt, minden folytatódhat a maga útján, mint eddig, minden esetleges érintett zavartalan nyugalmával. Más kérdés az, hogy én észrevettem: ennek az embernek a sírása mégiscsak az egész világnak szól, vagyis mindenkit érint, senki sem lehet tőle nyugton, hiszen valamiképpen mindenki részese kell, hogy legyen egy ilyen horderejű bánat megszületésének. De szerencsére ez az ember — mint már említettem — némán sirt. Sírásában nem volt semmi számon- kérő. És nem is lehetett, hiszen egyedül volt a kapu alatt, nem látta és nem hallotta senki. Sírása, ha hallható lett volna is, mint az a hajdani csellóhang, ott volna holnapra már a mindenkori múltak mélyén, egy kapualjban^ ahol manapság nem történik, mert nem is történhet semmi érdekes. Bebesi Károly
