Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)

1980-04-04 / 94. szám

1980. április 4., péntek Dunántúli napló 9 BALETT,1980 A Pécsi Balett fennállásának húszadik évfordulója alkalmából nagy sikerű új baletteket láthat­tunk bemutató előadáson már­cius 22-én ,,Balett, 1980“ címen. E jubilelumi est koreográfusa Tóth Sándor balettigazgató volt, alti szólótáncosként érkezett a Pécsi Balett megalakulásakor városunkba, majd 1964-ben „Mit takar a kalapod?" c. tánc­játékával debütált, mint koreog­ráfus. Azóta is évenként láthat­tuk kompozícióit, vendégként több külföldi balettegyüttesnél dolgozott, táncjátékai pedig az együttes külföldi útjainak re­pertoárján szerepeinek. Az est szereplői között egyedüli jubi­láló tag, mert a táncosok már a fiatal generáció tagjai. Stílu. sóban, amely egyéniségéből és az utódok táncképességéből fa- kodhat eltér az alapító együt­tes táncnyelvezetétől. Láthattuk ennek jeleit már korábbi ko­reográfiáiban is, de az ünnepi esten érezhettük ezt legtelje­sebb módon. A klasszikus ala­pokon nyugvó, ennek elemeit megtartó, ebből kinövő modern balett követője. Elképzeléseinek igazát az est sikere bizonyítot­ta. Bach II. és III. Brandenburgi versenyművére készült koreográ­fia és előadása ünnephez mél­tó nyitószám volt. Az egyszerű, de méltóságteljességet árasztó színpadkép a megjelenő tán­cosok eleganciájával a barakk kor embereit hozták életközei­be. A sokat emlegetett barokk pátosz helyett e kornak a ke­délyét, kecsességét, szépségét, és nemes mozgáskultúráját él­vezhettük. A tánci megfogalma­zás még Bach zenéjét is új ér­telmezésben tudta megvilágító, ni, tartalmilag bővíteni annak ellenére, hogy minden mozgás, lépés, díszítés híven követte a muzsikát. Nem alá- vagy fölé­rendeltség volt a tánc és zene között, hanem egy magasfokú szinkron létrejöttének voltunk tanúi, amelyre a legjellemzőb­bek Fokin szavai: „... az az ideális balett, ahol a táncnak és a zenének közös a célja, kö­zösen fejezik ki a balett tartal­mát". A zenei érzékenység Tóth Sándor rendkívüli adottsága, amit már előző koreográfiáiban is igazolt. Nemcsak a Bach-mű- ben volt ez érzékelhető, hanem a Mahler és Strauss-művekben is. Sólymos Pál sérülése miatt az ünnepi műsorfüzettől eltérően a budapesti Operaház kiváló szó­listája Keveházi Gábor vállal­ta a szerepét. Az ő művészi tu­dását nem kell ecsetelnünk, mert úgyis mondhatjuk, hogy hazajáró vendége a Pécsi Ba­lettnek, de föltétlenül szólni kell arról a képességéről, amellyel beilleszkedett az együttes tagjai közé Tamás Gyöngyi, 2arnóczai Gizella és Lovas Pál társaként. Ugyanakkor nem maradhat megemlítetlenül a pécsi tánco. sok technikai, művészi fejlett­sége, aminek a révén e nemzetkö­zi sikereket elért táncosnak mél­tó partnerei voltak. Elismeréssel kell említeni bravúros techniká. jukat, tempébírásukat, amellyel e sodrólendületű Bach-tételek- ben mindvégig helytálltak. De emlékezetes marad még töb­bek között a kezek finom játé­ka, amelyeknek elegáns, finom vonala, tartása nemcsak egy ér. zés, hangulat kifejezését szol­gáltaik, hanem korszakot voltak képesek megjeleníteni, A Bach- műben cizelláltságukkal a ko­rabeli táncokat idézték, a Mah. ler-műben a romantikus érzé­kenységet adták, míg a Strauss, koreográfiában a hétköznapi élet kifejezőivé váltak. Tóth Sándor különös vonza­lommal tekint a Mahler-művek felé, és különös érzékkel tudja táncban megjeleníteni ezeknek a világát. A Gyermekgyászdalok helyett — amely szintén sérülés miatt maradt el — Mahler IX. szimfóniájának első tételére ké­szült új koreográfia. E táncdrá. mában a művészi hivatásért va­ló küzdelemnek lehettünk tanúi a korabeli polgári család álta­lánosnak mondható felfogásá­val szemben. Eszerint biztos egzisztenciát csak a katonai vagy az egyházi pálya biztosít Leszűkítve a kört: harc a hiva­tásért a foglalkozással szemben. Mindez egy családi tabló meg. elevenedésével kezdődik, a sze­replők korabeli kosztümökben jelzik a családban elfoglalt he­lyüket, amit természetesen a tánc mozdulatrendszere is meg­erősít. A zenei témák sokszínű­sége kitűnő lehetőséget ad e család és a viszálykeltette érze. lem kifejezésére. De szót kell ej­teni Tóth Sándor koreográfiájá. nak e szimfónia tétel formai fel­építéséhez való kapcsolatáról is. A tánc -kezdő és zárójelene­teinek azonossága követi a ze.- ndi formaépítkezést anélkül, hogy ez a balett rovására men­ne. A koreográfus képessége és tudatossága mutatkozik meg ekképpen, a zenei anyagokkal magas fokon tud azonosulni, így a zene és tánc egységes gondo. latrendszerré alakul, és alkot balettdrámát, szimfonikus balet­tet vagy éppen szatírát. Az est zárószáma a Johann Strauss zenéjének felhasználá­sával készült kilenc apró jele­netből összeállított balettszatí­ra volt. Már korábbi alkotások­ból ismerjük a koreográfus hu­mor iránti érzékenységét, s eh. hez szükséges kiélező képessé­gét, amelyhez most a minden­napi életünket való figyelés is társult. Központba állította azo­kat a torz jelenségeket, ame­lyekbe valamilyen formában hol itt, hol ott beleütközünk. A re­mekül választott zene is részese a sikernek, amit a jelenlévők ütemes tapsa jelzett. A koreográfia sikerre vivői a jó táncosok voltak. Mindany- nyiuk közül mégis ki kell emel­ni a rendkívüli teljesítményt nyújtó, mindvégig színen lévő, nagyon kifejező és sokoldalú képességet mutató Lovas Pált, Tamás Gyöngyit és Zarnóczai Gizellát. Külön kell megemlíteni Tamás Gyöngyi és Zarnóczai Gi­zella kettősét a III. Brandenbur­gi versenyben, ahol az azonos mozgások megejtő precizitásuk, kai, egyidejűségükkel okoztak meglepetést, élményt. Mind a szólótáncosokból, mind a kórus tagjaiból áradó örömteliség élettel töltötte meg a táncokat, és ez azonnal kapcsolatot te­remtett a színpad és a nézőtér között. Az ünnepi bemutatót hosszantartó, hálás tapssal ho­norálták a jelenlevők. Fonay Zsuzsa Szergej Markov SZIKRA Szülőhazám, szikrává te csiholtál, Tarts számon engem majd, ha üt az órám. Én nem lobogtam tűzoszlop gyanánt, De lángra gyújthatnám az óceánt Ki tudja még, hogy milyen messze vet, Hová hajt tűzforró lehelleted? Szülőhazám, ha elhamvadok én, Te tovább lobogsz a két féltekén. (Fordította: Ircsik Vilmos) Tatyjana Veszelova FIAMNAK „őrizd a tűzhelyen a lángot I” — Erre tanít ez a század. Sűrű a láng! — Tűzhelyed nem világolt Nomádként hajt tova vágyad. A jó híreket már tehozzád Nem viszik a csalogányok — Fölötted — járva átadnak a hosszát Bölcsődalt dudorászok! E dallal indulsz el az utadon majd — menj vagy vigyen viz sodra. A nap leéget, eső cseppje mosdat, És megtérít a munka. I (Fordította: Migray Ernőd) Vasas Károly szobrászművész rajza Három tavasz című szobor- kompozíciójához Valerij Popov* A Lej kin nevű férfi Az egyik vasútállomáson él­degélt egy férfi; Lefklnnék hív­ták. Rakodómunkás volt. Ha fát hoztak — fát rakodott, -ha alo- bástromot — akkor alalbástro- mot. Egy erika-lommal még vad kutyákat is rakodott; a városi park védelmére hozták őket. Egyszer aztán az egyik üres vagonban egy geometria tan­könyvet talált az emberünk. A könyv a közepén volt kinyitva. Lejkin fölvette és olvasnikezd- te, — Te aztán tudod: a köze­pétől! — mondta a brigádve­zető. — Az elején kezdd! — Ugyan miért, hisz így is értem — mondta Lejkin. Aztán hátulról kezdte olvas­ni. Ügy is értette. Ettől kezdve nem vált volnai meg a könyvé­től. Egy hónap múlva fizetet­ten szabadságot vett ki, és el­ment a városba. * Valerij Popov fiatal szovjet el­beszélő Leningrádban él, az Auróra c. folyóirat belső munkatársa. — Hol van az akadémia? — kérdezte, alhogy kilépett a pá­lyaudvarról. — Először jobbra, aztán bal­ra — válaszolták neki. Eljutott az akadémiához, föl­ment oz első emeletre. Az egyik kivilágított előadóterem­ben egy képletékkel teleírt táblát látott meg. Rövid ideig nézegette a képleteket, aztán fogta o krétát és folytatta a levezetést. Ekkor lépett be a professzor. — Hagyja békén a tétele­met! - kiáltott Lejkinre. — Kérem — mondta Lejkin, és elment a táblától. A professzor fölvette a kré­tát, és ekkor rádöbbent, hogy képtelen folytatni a levezetést. — Próbálja csak meg! — mondta Lejkinnek. Lejkin fogta o krétát és tíz perc alatt levezette a tételt. A professzor kiperdült az elő­adóteremből és elrohant az akadémiai újság szerkesztősé­gébe. A szerkesztőnek nagyon megtetszett ez az eset a tétel­lel. Elhatározta, hogy cikket je­lentet meg róla az újságban, a „Nálunk történt” című rovat­ban. Már csak — ahogy mon­dani szokás — o reciprökeset hiányzott, a „Nálunk történt" rovatba. Mindazonáltal az eset annyira érdékes volt, hogy enélkül is írtak róla. Térjünk vissza a professzor­hoz, aki kőiben visszament az előadóterembe. Lejkinnék már híre-hamvai sem volt; a pro­fesszor megdöbbenve látta, hogy az analfabéta taka-rítónő nagy igyekezettel már o képlet utolját törli a tábláról. — Mit csinált! — kiáltott rá. — Mit csinált! Nem emlékszik, mi volt ide jrva? — Nem vallotta meg nyíltan a takarítónő. A professzor egy hétig nem mozdult ki az előadóból, meg­próbálta felidézni magában, hogy is volt a1 tétel bizonyítá­sa, de semmire sem jutott. Ak­kor fizetetten szabadságot vett ki, és elindult, hogy megkeres­se Lejkint. És íme, körülbelül egy hét múlva az egyik kis ál­lomáson meglátta a restiben. Lejkin valami levezetést ismer­tetett az asztalszomszédjával. Rögtön a professzor elé indult, ahogy meglátta. — Mit vezetett te neki? — kér­dezte a professzor Lej-kin t. — Ügy találomra az egyik tételt. Mindegy az neki. — Mondja csak — kezdte a professzor —„ nem emlékszik a tételre, amelyet az akadémián vezetett te? — Hogyne emlékeznék. Kimentek a váróteremből, Lej­kin az egyik útjukba kerülő mozdony hajtórúdján kezdte levezetni a tételt. — Hé! — mondta a profesz- szor —, valami másra írjon; el­megy a mozdony. — Én már csak így szoktam — mondta Lej-kin. — Tegnap látom, hogy karikázik egy gye­rek. Nosza, gyorson levezettem egy tételt a karikán. — Melyik tételt? — kérdezte a professzor. — A Tizenhat egyenlő szelet tételét — válaszolta Lejkin. — Óh — kiáltott fel a pro­fesszor — a Tizenhat egyenlő szeletet! Hiszen ötezer éve szenved az emberiség ezzel a tétellel. — Igen — mondta Lejkin —, ma reggelig így volt. Látom, hogy egy holló gubbaszt a ke­rítésen; odalopakodtam hozzá, és mielőtt felirebbent volna, le­vezettem a tollazatán a Dou- dou-tételt. — A Doudou! — nyögött föl a professzor. — Ezen dolgozik az egész akadémia. Hallgattak. — Tudja, jobb lenne, ha hagyná ezt az egészet — mond­ta a professzor. — Nehéz dol­ga lenne: megelőzte a korát. — Igen — mondja Lej-kin —, igen. Megelőztem. — Isten áldja! - mondta a ^professzor. — Isten vele! — mondta Lej. kin. A professzor vonatra szállt. Ismerős táj su'hont el az ablak mögött. A professzor kapván kapva rajta, hogy ismerős a táj, bebeszélte magának, hogy a nyaralójából megy vissza a városba. Lejki-mről meg csak álmodott. Fordította: Bratka László c K-O N "(3 C VN M • MM +•» 4» N ^ E tn « <U Z *r> "c7> C c “• a re Részlet a Görbe tükrök című szotirasorozat Érettségi találkozó című epizódjából Fotó: Kálmándy Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents