Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-04 / 94. szám
IO Dunántúlt napló 1980. április 4., péntek A leendő diszkóklub egy izgalmasan kialakított részlete Fotó: Proksza László Barangolás helyreállított pincékben A házat nemrégiben „tarolták le”, a pincelejárat most észrevétlenül lapul a törmelékek között. Nem ikönmyű bebújni. A lépcsőt borító vastag, laza törmelék réteg ben nehéz szilárd pontot találni, ezért meg-megcsúszva érünk Vidéki Józseffel, az UNIBER évek óta első számú pinceszakértőjével o 'kéregpincébe. Mindenfelé szemét.. . Innen biztonságos betonlépcsőn megyünk le a mélypincébe, amelynek ágai a Boldogság Háza alatti térséget keresztül-ka sül behálózzák, s benyúlnak a Hunyadi út alá. Néhány év előtti emlék idéződik fel: az első pincekonferencia idején a vendégek ezt a pincét is megtekintették; okkor sűrűn be volt ácsolva, az ácsolatokról pedig fantasztikus formájú, hófehér penészfürtök lógtak. Most nyoma sincs a penésznek, a pincét az akna- mélyítők nagyszerűen megerősítették, a téglafalak szárazok, a levegő kellemes, a pince üres... • A Lánc utcát „evakuálták”, a Budai városrész rekonstrukciója megindult, a rendelőintézet javában épül, a távfűtés gerincvezetékével megkezdődött az újjászülető városrész új közműhálózatának kiépítése. Az eltűnt házak már szabad utat engednek a tekintetnék a Kossuth Lajos utca, az Irányi Dániel tér felé. A házat, amibe bemegyünk, a napokban „laktalanította" a PIK. A pince ismerős: esztendőkkel ezelőtt, amikor az új módszereket keresték a pincék megerősítésére és tömedékelésére, a dorogiak itt mutatták be a lőttbetonos megerősítést. Vashólót erősítettek a pinceboltozatra, aztán nagy nyomással egységes szemszerkezetű betont „lőttek” a falakra. Most olyan a pince, mint egy sziklabarlang, amivel évszázadokig nem lesz gond. De most (még) üres... • A Rákóczi út—Felsőmalom utca sarkán egy üres telken vasállványzat és különféle építési anyagok vannak. Lent a város egyi'k legnagyobb kuba- túrájú pincéjében évek óta (kisebb-nagyobb kényszerszünetekkel) igen igényes munkát végeznek az aknamélyítők. Roppant tetszetős mindaz, ami már elkészült Látszik, hogy a helyreállítást Dévényi Sándor, a BARANYATERV építésze jókedvében tervezte, mint ahogy jókedvükben végzik e míves munkát az aknamélyítők is. Most éppen egy feltörés készül a felszínre, ez lesz az ezer négyzetméteres komplexum lejárata, amihez a majdani használónak kell majd megépítenie az alanti helyiségeket kiszolgáló, ún. installációs épületet. Kétségtelenül ez a legnagyobb vállalkozás, amióta a pincemunkák folynak. Már eddig is nagyon sokban van és még sokba fog kerülni a pincepénzből és sokat kell áldoznia annak is, aki be fog majd költözni. És sok pénzt visz el majd a működtetés is. Ezért olyan célra lenne érdemes felhasználni, ami a tetemes befektetést megtéríti. Egy reprezentatív pinceétterem — akár a neve is ez lehetne: Pince étterem — ilyen felhasználás lenne. A pince nagy része kész, a fogadóteremben azonban — hatalmas méretei indokolják a terem elnevezést — ácsolatok vannak még. Vidéki József szerint: „Ezen kívül van még néhány pincénk, amiben közel három éve (I) áll a munka, mert nem tudunk kisméretű falazótéglát szerezni. 300 ezer darabbal befejezhetnénk ezeket, de még ígéretünk sincs rá .. A túloldalon hajdan borpince volt, a hordók vízben álltak, olyan magas itt a talajvízszint. Most is belekukkantunk egy kútba, amelyből annakidején rendszeresen szivattyúzták a vizet: most is peremig ér benne a kristálytiszto víz. A pincét 'kitűnően helyreállították, s benne most is dolgoznak az aknamélyítők. A Rákóczi út—Rózsa Ferenc út sarki parkolóban van egy nagy, körszelvényű akna, az alatt a Rózsa Ferenc úttal párhuzamos pinceág, az akna aljától pedig éppen most épül egy összekötő ág a Rózsa Ferenc út alatt a túloldali pincéhez. Kemény munka: a vájárt megizzasztják a homokba ágyazódott közetrétegek. Nagy, összefüggő, csaknem 1200 négyzetméteres pincerendszer születik. Most még üres ... Most még üres ... Egy esztendeje készült a városi tanács építési osztályánál egy táblázat a hasznosítható pincékről. 47 tétel szerepel benne közel 18 ezer négyzet- méter alapterülettel. Azóta a számok valamelyest változtak, de nem változott — legalábbis sokat nem — a gond, amit a helyreállított pincék jelentenek a városnak. Kezdetben nagyon derűlátóan, mindenki úgy vélte, hogy különböző szervek két kézzel kapnak majd o pompás lehetőség után és különféle célokra igénybeveszik majd a pincéket, hiszen nem kell építeni a bizonyos cél érdekében semmit. Volt is kezdetben ilyesfajta lelkesedés, ami aztán nagyon hamar elpárolgott, amikor kiderült, hogy az „állaim bácsi” gavallériája azért odáig nem terjed, hogy olyan pincét adjon, amibe csak „belé kell ülni". Az állami támogatásból csak arra futja, hogy a pincéket olyan állapotba hozzák, hogy mint építmények biztonságosan használhatók legyenek és — Vidéki József szerint — akár 200 évig sem okozzanak gondot. Minden egyéb költség — műszaki-gépészeti felszerelések, berendezés stb. — a használót terhelik. Egyetlen „kedvezmény": ha konkrét igény van egy pince hasznosítására, a majdani használó bizonyos igényeit figyelembe veszik a helyreállításnál. így született meg a Landler Jenő utcai pinceborozó (ami a közeljövőben talán meg is nyílik), a Jókai utcai futófolyosó (amit azóta sem használnak). „Pillanatnyilag 26 befejezett megerösitésű, használatba vehető pincénk van — közli Vidéki József —, további 17 70— 80 százalékos készültségi fokon van, 7-ben pedig ezután kezdjük a munkát. Eddig kb. 60 millió forintot költöttünk a megerősítésekre, s még legalább 35 millióra lesz szükség a továbbiakhoz." Reménytkeltő vállalkozást indítottak útjára a pécsi pincék. Erről a következőket mondja Cser László, a Pécsi Állami Gazdaság igazgatója: „Az alapötletet a pécsi pincegondok adták, s főleg az, hogy egy olyan kihasználatlan bem. házásról van szó, ami alkalmas a mi elgondolásaink való- raváltásához. A pincékben viszonylag magas a páratartalom, könnyen felfűthetők a kívánt hőfokra, tehát kiválóan al. kalmasak a gombatermesztésre. Trágya.mázsára számítva négyhavi ciklusonként -20—22 kiló gombát termelhetünk, s ha idén elfoglalhatunk 5000 négyzetméternyi pincét — az elsőkbe április második felében költözünk be —, ez évi 100 tonna gombát jelenthet. A hatodik ötéves tervben 15 ezer négyzetméterig akarunk elmenni, ehhez további pécsi pincékre lesz szükség, de magánkézben lévő pincéket is szeretnénk bevonni, magántermelőket megnyerve. A megyében megtermelt lótrágya feldolgozására komposztáló üzemet hoznánk létre innen adnánk a termelés alapanyagát." Négy nagy pincéről van szó: az említett Lánc utcairól, a Rákóczi—Rózsa Ferenc út alatti kettőről, a volt Rákóczi út 66-os foghíj alatti, korábban közmű- alagútna’k szánt pincéről, valamint az évek óta üres hatalmas volt MÉK-pinceraktárról. Ez utóbbit is végigjártuk. Irdatlan hosszú pinceágakban, ahol a zseblámpa halvány fényköre nem ér el a túlsó végig, síneken, fordítókorongokon botladozunk, helyenként az itt is magas talajvízszint miatt sárban caplatunk, aztán olyan ágakba jutunk, abol csontszáraz minden, itt már új betonköpeny védi. biztosítja a falakat. Közben Vidéki József magyarázza, hoqy felettünk mi van (vagy inkább volt. hiszen szanált terület alatt járunk), s hangja visszhangzik a rettentő nagy pincében. Erről mondták egyszer: jó lenne gépkocsiparkolónak. Azám ... csak ide Je is kellene jutni . .. Szó volt arról is, hogy a Konzum veszi át raktárnak, de ehhez is tetemes költségű kiegészítő beruházásokra — egyebek közt o Konzumból idevezető alagút megépítésére — lett volna szükség. A gombapince igényli a legkevesebb beruházást: fűtésrendszert kell kiépíteni, a levegő keringetéséről kell gondoskodni, aztán — jócskán leegyszerűsítve a dolgot — figyelni, hogyan nő a csiperke, vagyis a sampinyon. A Széchenyi téri pincék segítségével közműalagút épül — úgy tűnik, ez az egyetlen ilyen célú felhasználás, a Káptalan utca 2. és 4. alatti pincék összekötésével a Janus Pannonius Múzeum a kő-lelet- anyag elhelyezését szolgáló raktárhoz, aztán a már említettek ... Tulajdonképpen nagyon rövid a lista. Vajon hogyan lehetne megtalálni a bővítés módját? Hársfai István Nehéz körülmények között dolgosnak az aknamélyitők Kinek dolgozunk? (III.) Egyre nagyobb csodálkozással hallgattam a fiatal brigádvezetőt. A munkájáról beszélt, egyenként leföstve annak egyes elemeit, fázisait - a munkakezdéstől a befejezés pillanatáig. Érdeklődésem erről oz első látásra már-már nem is embernek való munkáról fokozatosan áttolódott magára a munkásra, a fiatalemberre, aki végül is azzal mérte o legnagyobb csapást naivitásomra, hogy kijelentette: szereti ezt a kegyetlenül nehéz munkát, szereti a munkahelyét és jól érzi magát ott. — Hogy lehet ez? — villantak fel az agyamban a kérdéssel eqyidőben azok a — más területről való — panaszkodó ismerőseim, akik ennek a nehéz fizikai munkát végző embernek a munkahelyével még csak egy napon sem említhetően kiváló (vagy annak látszó) munkakörükben képtelenek jól érezni magukat. — Ez úgy lehet, hogy én a munkahelyemen is a magam ura, a magam gazdája vagyok. Magam szabom meg mennyit és hogyan dolgozom — szűrtem, ki a beszélgetés további menetéből a most talán túlságosan leegyszerűsítettnek látszó választ. A fiatal szakmunkás ugyanis csők a saját szű- kebb értelemben vett munkájáról beszélt eddig. Arról a területről, amelyen ő tényleg a lehető legteljesebb mértékben „a maga ura" — az adott kereteken belül. Később aztán kiderült, hogy az egész vállalati termelési rendszer minden bonyolult összetevőjével tisztában levő munkás egy olyan brigád vezetője, amely globálisan kapja meg időszakonként a termelési' feladatot az annak végrehajtásához szükséges feltételek biztosításával együtt. A brigád a feladat végrehajtására való alkalmasság szerint van összeválogatva, nincsenek benne nem odavaló, vagy fölösleges emberek. A termelési rendszeren belül a számukra kijelölt feladat világos, akárcsak a munka végrehajtásának milyenségével szorosan összefüggő fizetésbeli lehetőségek. Ha a munka több és jobb, automatikusan több a bér Is. így már érthetőbben hangzik az, hogy ők itt valóban „a maguk urai”, „a maguk gazdái”. Reggel a munkanapot in- formálódással, rövid helyzetfölméréssel kezdik. Aztán, miután ki-ki megkapja a konkrét föladatát, hozzálátnak. — Ezen az egységen belül minden mirajtunk múlik. Nekünk kell figyelembe vennünk a nem várt helyzeteket is, hogy qyorsan korrigálhassunk. Mi mondjuk meg, hogy tudunk-e többet vállalni, s ha tudunk, akkor ahhoz mit kérünk fentről. Izgatnak bennünket a feladatok — nemcsak a forintok miatt hanem azért is, mert minden téren megbecsülnek, értékelnek bennünket vállalatunknál — mondta a fiatal brigádvezető. Mindehhez már csak any- nyit kell hozzá tennem, hogy itt egy valóban magasan szervezett vállalatról és példánk esetében természetesen egy kiváló szocialista brigádról van szó. De a példa csak példa ma még, nem megszokott gyakorlat. Mert mit látunk itt? Azt, hogy ez a brigádvezető és a munkatársai — bár részletesen nem szóltam róla és nem neveztem meg a munkahelyet — föl sem vetették magukban a kérdést: kinek dolgoznak? Egy ilyesféle kérdésen csodálkoznának is. Ezzel szemben szinte teljes mértékben azonosultak a munkahelyükkel és a kollektívájukkal, hiszen — mint hallottam - a szabad idejük jelentős részét is együtt töltötték, töltik el. A munkahellyel való azonosulás nálunk ma még sajnos nem mondható túlzottan általánosnak. Sőt, gyakran hallunk arról, hogy itt is, ott is valamilyen fenntartással emlegetik az emberek a munkahelyüket. A probléma mögött — nem kell nagyon keresgélni — seregnyi újabb problémát találunk. Valamikor azt mondtuk. a munkahelyünk a második otthonunk. Mondjuk-e ezt, és egyáltalán igényünk-e ez ma már? így — egy az egyben — talán nem. Ne is legyen a munkahely „otthon”, menhely, a semmittevő jól álcázott búvóhelye. De ne legyen őrlő malom se, ahol ki-ki az adottságai szerint „piacra dobja a munkaerejét”, hogy ozután ennek a fejében valahol eqy panellakásban, jól működő zárak, zárt ajtók oltalmában próbálgasson megépíteni magának egy már-már misztikusan hermetizáb otthont, személyisége individuális fellegvárát, ahol nyugodtan nyalogathatja a sebeit. A munkahelyeken nem az „otthon" kényelmi apparátusa, nem az otthon sérthetetlenségének az érzete hiányzik az embernek, hanem a jó munkahelyi légkör. Tudom, ennek is elképesztően sok összetevője van. Lényege, hogv a munka és az ember határozza meg. A lényegéhez tartozik a demokratizmus, az objektív tényeken alapuló igazságosság, a megfelelő és világos informáltság és még egy sereg dolog. Ahol ez nincs meg, ott az ember természetesen nem érzi, nem érezheti, hogy magának dolgozik. A rossz munkahelyi légkörről, közérzetről ma már eleget beszélünk. Nyugodtan le is szögezhetjük (ki tudja hányadszor), hogy a munkahelyi légkör sem fótum, nem végzetes adottság. A munkahelyi légkör is javítható, mint annyi más. Most mégis idetolakszik elém a kérdés: megteszünk-e mindent — vezetők és vezetettek (főleq a vezetők, mert rajtuk ez ügyben jóval több múlik), hogy a dolgozók kellő önbecsüléssel, meqfelelő tulajdonosi és gazdálkodói tudattal, igazságérzetük időnkénti megsértése nélkül valóban a feladatukra koncentrálva végezzék a munkájukat? Aztán itt- van eay másik idevágó kérdés. Jó-e, kellőképpen motivált-e az elismerési rendszerünk? Nem fordul-e elő még ma is, hogy o jól dolgozó esetenként több bírálatot kap, mint akit — uqyanolyan fizetés mellett — esetleg már bírálatra se méltatnak? Megmondjuk-e a rosszul dolgozónak, hogy mi a hibája? Megmondja-e oz arra illetékes a gyengén dolgozónak, hogy milyen hibákra ügyeljen, miben és hogyan javítson a munkáján? Pedig mindez nagyon szorosan összefügg a termelékenységgel és a munka minőségével. Erre - mint egy NSZK-beli publikációban olvastam, már ott is egyre nagyobb qondot fordítanak, mivel kiderült, hogy „ahol a motor csikorog, onnan ki kell mosni a homokot”. A tanulmány megállapítja (NSZK-viszonyokról szólván): Egészen bizonyos, hogy az üzemi légkör befolyásolja a vállalat eredményességét, mégpedia szokatlanul nagy mértékben. Meggyőződésem, hogy mindezt mi is tudjuk, csak mint annyi mással, ezzel a tudásunkkal is késlekedünk élni a gyakorlatban. Bebesi Károly
