Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-04 / 94. szám
B Dunántúli napló 1980. április 4., péntek XIII. kerületi HNF baráti körében 270 „maikai” szokott ösz- szejönni s emlékezni a 'költő verseivel, megzenésített költeményeivel. Most is ikészüínek valamire, mert jött a távirat: „Ha gyüttök, lösztök, ha hoztok, osztok ..De, hogy a 20 brigádnak jelent-e a 'név valami többet is, mint általiéban? „Nézze, becsületesen szólva: itt is vannak, akiknek igen, de a kulturális igény nálunk se jöbb az országos átlagnál...” Igen szépen köszöntem az őszinte szót, s hogy legyen jobb, legyen különb majd egyszer a név s a tartalom kapcsolata, erre koccintottunk a szép, mintás alföldi paraszt barokk almáriamból kitöltött pohárka konyáikkal. * született T. Richardson. A teremben csővázas asztaloknál U-alaik- ban Iá nyak-fiúk, köpenyben. Mindenki látja a másikat, szemben ül vele. Csöndes, csevegő vita folyik az Egy csepp mézről. Gondolatok és fogalmak lebegnek az öreg osztályteremben: társadalmi háttér, valóság és realizmus: premier plan, fény és árnyék, Rita Tushingham szemei s a csúnya és a szép mint esztétikum ... Az igazgató az ajtó melletti asztalra mutat a szemével. A kislány, aki ott ül, félréhúzó- dik, hogy jobban lássak. Az asztal alsó káváján réztáb- lácslkán ez áll: „Itt ült Józsel Attila 1920-1922 * Dr. Forgó István tanácselnök szivesen és látható örömmel beszél a költő mai kultuszáról a harmincezer lelkes városban. Ami külsőség: számos intézmény, utca, tsz és vagy 20 szocialista brigád viselői a névnek. Hogy belül, a lelkekben is? ... Itt az irodalom- és művészetpártolás lelkekbe ágyazott hagyomány. Az irodalmi és zenei esték általában teltházasak, a költő emlékét állandó emlékbizottság éves tervei szerint frissítik valamilyen rendezvénnyel. Van szobra és vannak emléktáblái sokfelé a városban, s Pesten, a József Attila-emlékek nyomában, Makón A város álmosan tápász ko- dott a kora reggeli szürkü létben. Állok a főtéren s próbálom elhelyezni az elém táruló képben a korabelit, az egykorút. A húszas évek elejét. Szemben a Korona a régi, balról az egykori városháza is. Távolabb Ikikandilkál a homályból a gimn. náziurn szigorú architektúrája, de jobbról a teret hosszában lezáró kőcsipkés tömbsor hatalmasain csúnya fél karéja egyetlen csapással mindent lemetsz abból, ami egykor városképi jelleget adott a térnek. Messze a végében a Megyeháza, a ■mai Városi Tanács gyönyörű fclasszicizáló egyszerűségével zárja a szemvillanásnyi képet. Itt pedig, előttem a szobor. A költő szobra, amint a Szegedi utcára néz. A Maros-part felé, hol a legjobban szeretett bolyongom; Kiszomibor felé, ahol egy nyár emlékeiből poétát sejtető versfüzér született s a város felé, ahol Juhász Gyula várta s a tenyérnyi Koroknay nyomda, a Szépség koldusa friss, festékszagú, szép kis füzeteivel. Ez hát a tér, ahol naponta megfordult jó harmadfél esztendőkön át. A város főtere. A városé, amely kevés jót és sok rideg emléket hagyott benne, mégis a legtöbbet adta, ha kissé magatudatlanul is okkor még: hatásaival, baráti körével; keserűséggel és biztató szép szóval vagy a karaj kenyérrel és néha egy-egy feketével — „igazi babkávébói". Egyáltalán: amely mindennapos lélegzetével, sajátos levegőjével költővé nevelte a bontakozó tehetséget, a 16 éves diákot. Akkor is, ha itt — ellentétben a szegedi barátokkal — ‘legkedvesébb tanára, Tetta- manti Béla is fájdalmas őszintén emlékezett: ,.. . . nem ismertem fel benne a jövendő költőt; s akkori verseivel szemben pedig a legtöbbször súlyosain negatív kritikát gyakoroltam . . Talán nem egészen hátrányára a költőnek. * A város, amely az egykorú napihírek, kis recenziók szerint is költőt avatott 1922 karácsonya tájt, nem akármilyen hely. öntudatos alföldi parasztváros volt mindig. Életét, sorsát, világhírnevét a hagyma jelentette. 1849 után Kossuth szellemében, Justh Gyula zászlaja alatt vívta függetlenségi harcát. Különböző irányokban, de mindig élesen és mozgalmasan. Itt bontakozhatott ki az irányító rétegnek az a fontos polgári radikális értelmiségi csoportja, amelyik a művészetek pártolásában máig hatóan is oly sokat tett. Színháza, zenei élete, 3-4 nívós napilapja volt, művésztelepét Rudnay, Barcsay, Vén Emil vezette a húszas évek második felében. Felüdülni, erőt, hitet meríteni s elmélyültem dolgozni idejárt át Móra Diósszilágyi doktorékhoz; Juhász Gyula Espersit Jánoshoz, afcinék házában a halk szavú múzsák épp úgy otthonra lelték, mint a Köztársasági Párt csendőrök. József Attila írók társaságában a makói színház előtt. Balról: Juhász Gyula, Espersit János, József Attila, Károlyi László, középütt Móra Ferenc kel szétveretett országos nagygyűlése. (1913.) Ebbe a vá rosba érkezett 1920 októberében hosszú gumi esőköpenyével (évékig télikalbátja is!) egy villogó szemű, félszegen mosolygó furcsa-nyurga kaimaszdiák. Lelke mélyén a költő tudatával és nagyon sók keserűséggel és nagyon sók szeretetvággyal — idegenbe. Idegenek iközé jött, hogy a DMKE (Dél-magyarországi Kulturális Egyesület) intemátusa és a mereven konzervatív iskola, a Csornád vezér Gimnázium rideg falai között elinduljon — ahogyan egy másik kedves tanárja, Galamb Ödön írta róla — ,,a magasba és a mélybe .. .'* önmaga írásából, verseiből és a könyvtárnyi irodalom bál ismerjük e néhány évet abban a városban, amely őrzi és vállalja a szellemi hagyaték egészét, és tiszteli helyi emlékét és azt, ami az emlékhelyekből megmaradt, ami ma is látható. * A gimnázium falán emléktábla, Jépcsőházábon szép mellalakos dombormű. Emeletre menet kétoldalt jellegzetes makói fotók, jobbára a hajdani, azóta lebontott emlékhelyekről. Hirdetik, jelzik, hol vagyunk, miről nevezetes az iskola. Dr. GottI Frigyes igazgató felkísér az I. emeletre, ahol középen az egyik ajtón fehér tábla: JÓZSEF ATTILA TANTEREM. Voltaképp Irodalmi szaktanterem ma. Belépünk. Az óra pillanatra megszakad. Gépiesen bemutatkozom, gépiesen nézem a falon köribefutó képsorokat. Tanárok, a kedves pártfogó tanárok 3—4 arcmása, hátul a diáikkori múzsáké. Bájos, szép leánya rcók: Espersit Coca, Gébé Márta, Erdei Kató, Saitos Valéria. Közben a gondolataim valahol a 60 évvel ezelőtti teremben kalézolnaik. Ez hát a terem, ahol Attilának, a diáknak bizonyítania kellett. Vasakarattal és rendkívüli felfogóerővel ; jéghideg tanulószobában és itt, a gondtalan, vásott úri- fiúk között. Dacból és tudásvágyból ; egy elismerő szóért, biztatásért; Makai sógor levetett kabátjáért, a hegyes orrú, kopott francia cipőért - amiért annyiszor csúfolták — s az elelmaradozó kollégiumdíjakért... Ez hót a terem, aböl kinőtte a gimnáziumot: értelmileg, emberileg, politikailag; ahol szavakat, magolást követelték „a szépség ,koldusától", ahol irodalmi élmény - az önképzőkört leszámítva — soha nem érte. Lassan ocsúdom, az osztály tanárostul, csöndben, tapintatosan várakozik, nem akarnak zavarni. Elnézést kérek tőlük, az óra megy tovább, kicsit belehallgatok. Ill/A, filmesztétika, a táblán nevek: Sh. Delaney, A DMKE, vagyis a ,,dem- ke”... A húszas évek elejétől a gimnázium intemátusa, később lakóház, szakmunkásképző, és még sók minden. Sokszor át Is alakították. így ma már senki sem tudja, mi hol volt annak idején. Egy biztos: kaszárnyaszerű, rideg „otthona” lehetett a sérülékeny lelkű kamaszdióknák, aki az első telet — testi leg -lel,kileg — ott dideregte végig igazgatója, Gebe Mihály s tanára. Galamb Ödön emberi melegénél fölfölengedve. A ház egyik fele lakóépület. Zöld falán márványtábla a Fiatal életek indulója két emléksorával. Másik fele a Szoboszlai Imre Általános Iskola. Neves, több országos kísérletben részt vevő, ún. Iskölaotthonos iskola. Igazgatója Lantos Istvánná Sajti Mária diákköri pajtásom és egyetemi társam. A véletlen találkozás örömére olajos moldovai konyakot bont, de amit a kérdésemre válaszol ennél is „ízesebb" és nem az „őzés- től": — Nézd, mi másképp csináljuk, mint általában szokták egy költő kultuszát ápolni. Nálunk is van szavalóverseny, kerek fordulókon érzelemgazda- gább műsor, megemlékezés. De én mást szeretnék: úgy ébren tartani a gyerekekben József Attilát, hogy másról se feledkezzenek meg. Gyere, mutatok valamit... A szomszédos könyvtárhelyiségben asztalok, puffok. Oldalt, galériával, „kétemelet- nyi” polc, könyvekkel, a meny- nyezetig. „Ha ez a helyiség tele van böngésző gyerekekkel, ha nékem a kölök, a kis elsősöm itt végighasal a szőnyegen és belefeledkezik a mesékönyvébe, én akkor érzem itt József Attila szellemét...” — mondja az igazgatónő. CSÓKKÉRES TAVASSZAL Márt* ha'Ad Broní-aiafcaá Kéri s lázad a vagyam Illatozó Vészt okozó Csókba lehelni be lágyan. Megremegő. Hű szerető Karban őlelni ígérve. Édes Ölön, Rózsatóvőn Szép szemeket megidézve.' Retten a lomb, Zöidel a domb — Arra szaladnánk ketten, Reppen a szél Csókra beszél. Dalra kel őnleleáetun. Véle dalol, Itt valahol, Szív-kőrűlőttem a vérem: Csend, Kicsi, csend 1 IgT. ez e rend — Most '•sak a csókod kérem. „Már elhagyom e kis vidéki Költő A múzsákkal nem volt szerencsém. Igaz jószerével mindent el is mondtak már a visz- szaemfékezéseikben. Erdei Kató Gyulán, Koncsekné Gebe Márta Budapesten él; dr. Árvainé Espersit Caca Hódmezővásárhelyen, és az emlék!rátáin dolgozik. Az egyetlen, Oki makói ma is: Saitos Valéria. Titokzatos öreg nénike, teljesen egyedül, a nyolcvan körül lehet. Időmként megjelenik a makói múzeumban, sokat mesél, de általában soha nem orról, amiről kérdezik. S ha a költő és „Ria” kapcsolatáról mégis ,.arra a pontra” jut a beszélgetés fonala, kijelenti: „Ezt majd egyszer elmondom magának, Ferikém. Most nem alkalmas rá az idő...” A múzeumigazgató kikapcsolja a magnót, azzal marad minden a régiben. Dr. Tóth Ferenc, a makói József Attila-múzeum igazgatója mégis megkísérli o lehetetlent. Beültet a Trabantjába, s rövidesen begördülünk a volt Gye- vi-mölam udvarára, ahol a sarokban egy apró szükséglakásM „Mindig Riónak hívtam ...” félében él az idős hölgy. Hogy miből, hogyan, senki nem tudja. Senkije se maradt. Este negyed 6 lehet, egy udvari lámpa sápadt fénye a sötét ablakszemekre vetül. „Bezárkózott. Menjünk, ilyenkor már reménytelen ...” — mondja az igazgató. Nem tudtunk meg többet, pedig fontos lenne. Mindössze két vers született — bizonyíthatóan — ebből a kapcsolatból (Riónak hívom; Most lehér a tűz) 1924-ben, már az egyetemi évek alatt. Az irodalomtörténész szerint Ria a legszebb, legizgatóbb, legérzékibb nő volt azök közül, akiket József Attila megszeretett Makón. Kilétét azonban ma is homály fedi. „Hivatalosan” Saitos Gyula (a költő, makói szerkesz- tőbarátja) „féltestvére”. A makóiak azonban tudni vélik, hogy egy erdélyi román pópa lánya, aki Saitos,sal, a fiatal katonatiszttel jött Makóig 18- ban — titokban élettársként. „Fekete haja, sötét izzású fekete szeme, pompás alakja, intelligenciája és érzékenysége joggal nyűgözhette le Attilát Udvarolt néki, kísérgette, szerelmet vallott, talán ostromolta is, de hogy mennyi sikerrel, azt ma már a szemérmes emlékezet nem engedi megtudnunk” — írja Szabolcsi Miklós, hozzátéve, hogy a Ria-versek orról vallanak, hogy kapcsolatukból nem fejlődött ki szerelmi viszony. A valóságot talán soha nem fogjuk megtudni. Beesteledett, búcsúzom ,,e kis vidéki város”-tól, ahol a költő József Attila megszületett. Kínok, traumák, emberfor- máló fájdalmak között, de pártfogó baráti kezék ‘bábáskodásával. Még egy pillantás az épülő új múzeum szomszédjában álló Espersit-házra, amely egy éve irodalmi múzeum. Két szobája a város művészetpártoló, szellemi és politikai mozgalmainak és a házigazdának: dr. Espersit Jánosnak; négy további Juhász Gyulának, Móra Ferencnek, illetve József Attilának állít örök emléket. Itt, ennék az épületnek az udvarán avatják fel néhány hét múlva a város újabb szobrát a költőről, Vorga Imire „Kalapos lázsef Attila" című alkotását. Aki erre jár, szánjon rá egy órányi pihenést. Kevés vidéki magyar város tudhat felmutatni ilyen múltat, ilyen értékekkel, az emlékezet, a hagyományőrzés ilyen szép múzeumában. Wallinger Endre
