Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)

1980-02-10 / 40. szám

DN HÉTVÉGE 9.

IRODALOM

1980. FEBRUÁR 10.

CSÁSZÁR ISTVÁN

Első találkozásom a szerelemmel

Az egész életemre kiható első szerelmemet az határozta meg, hogy akkoriban anyám takarítani járt. Úri házakhoz, többek. között Trommelékhoz is. A legőszintébben szólva, sohasem dicsekedtem volna anyám foglalkozásával. Nem olyan időket élünk. Meg aztán úgy érzem magam, mint egy valódi gróf a származásukkal kérkedő újgazdagok között. Csak azért árulom el az igazat, mert enélkül nem tudnám elmondani ezt a történe. tét.

Tehát anyám takarítani járt, Trommelék velünk szemben laktak. És mindannyian Zuglóban laktunk.

Hat-hétéves lehettem ebben az időben. Az biztos, hogy már iskolába jártam.

Átmentem anyám után Trommelékhoz. Akadálytalanul bejutottam a lakásba. Végig minden ajtó nyitva volt. Anyám az egyik talpa alatt padlókefével ide-oda csúszkált. Olyan nevetséges volt, hogy vigyorogva megálltam és néztem, mert azt hittem, játszik, ö is vidáman intett felém, de a csúszkálást nem hagyta abba.

Aztán bejött egy velem egykorú kislány. Trommel Böbyka. Űt már láttam az utcán, és onnan is tudtam a létezéséről, hogy mióta megtanultam olvasni, átküldte anyámmal a meséskönyveit.

Olyan szép kislányt azóta sem láttam. Finom bőrű volt, és földöntúlian tiszta és kedves és mosolygó, és rögtön megmutatta az egész házat, és szökdécselve mutatta meg. A kertet is. A vécét is, ahol csodálatos minőségű fehér papírok voltok egy dobozban.

— Vegyél ki egy papírt — mondtam.

Trommel Babyka kivett egyet. Szaladtunk ceruzáért, és rajzoltam neki, mert el akartam kápráztatni. Hálából, és azért, mert beleszerettem.

Aznap elhasználtuk a vécépapírok felét. Mindre bohócot rajzoltam, piros és kék színessel. Az utókor, mint „bohóc - korszak"-ról fog majd megemlékezni művészi pólyámnak erről a szakaszáról. Minden kezem ügyébe kerülő papírdarabra bohócot rajzoltam akkoriban. Más nem érdekelt. A házakat, autókat, repülőket meghagytam a többieknek. Engem az ember érdekelt. Mint bohóc. *

*Császár István elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán III. dijat nyert.

Trommel Babyka úgy leste minden művem megszületését, mint soha nem látott kinyilatkoztatást. Akárcsak én, ő sem volt képes megunni a bohócokat.

És természetesen ő is belém szeretett.

Egymásra talált oz alkotó férfi és a gondoskodó nő.

Ezután minden takarítás alkalmával átmentem. Ezt Trommel Babyka mamája sem ellenezte, csupán arra figyelmeztetett, hogy módjával használjam az egészségügyi papírt. És adott egy almát.

Bár szerelmünket semmi sem zavarta, egyre jobban vágytam orra, hogy kitörjünk a Trommelék háza által nyújtott szűk világból, és mint királynőt vezessem Babykát a magam határtalan birodalmába.

Ez a birodalom ott terült el az udvarunkon és környékén. A királynő-hasonlatnál maradva: be akartam vezetni Trommel Babykát az udvarba.

A ház, amelyben . laktunk, földszintes volt, és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk foghíjas kerítés választott el egy lóistállót és kocsiszínt. Ide csak esténként jöttek a fuvarosok. Napközben egy Rumos becenevű öregember őrködött, vagyis denaturált szeszt ivott,

és egy kis harisnyaszárból — amit időnként elloptunk tőle- bagát tömött a szájába. Felőle nyugodtan csúszkálhattunk a szalmakazlakról, mászkálhattunk a padláson vagy a kocsik alatt.

De ez még nem minden! Ott volt az udvar végében a szemétdomb. Valóságos aranybánya, ezernyi felhasználható tárggyal. A villanykörtét falhoz lehet vágni, és akkor durran, a biciklibelsőt meg lehet nyújtani, a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók valamire. Ha másra nem, arra, hogy szétszedjük.

De még ez sem minden! Mert a szemétdombon is túl, volt egy alacsony kerítés, amögött pedig, kicsit mélyebben lakott a bolond Rózsa, akinek, ha lekiáltottunk, kijött a háza elé, és az öklét rázva ordítozott, miközben a fekete kutyája hörögve rángatta a láncát.

Hát ezt akartam megmutatni Trommel Babykánok. Ide akartam őt vinni magammal. Az Én Világomba, amiről már annyit meséltem neki. Szíve leghőbb vágya'volt velem jönni, de a mamája még a széltől is féltette. Végre, egy gyönyörű tavaszi napon elengedte, telkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak rá, és ne legyünk sokáig. Aggódott, de már nem tudott ellenállni Babyka könyörgésének.

Rögtön a szemétdomb felé vezettem. Kézen fogva mentünk, ő fehér harisnyában és fekete lakkcipőben, én pedig mezítláb. Túlságoson is siettem, úgy, hogy el kellett engednem a kezét, mert félve lépegetett o magasra nőtt gazban.

— Ezt nézd meg — mondtam, amikor odaértünk.

— Szemét — mondta.

— Idenézz! — kiáltottam vidámon, és felkaptam egy piros lábast, és egy darab vassal ütni kezdtem, mint a dobot. Szemem-szám tele lett a lepattogó zománccal, de azért csak ütöttem.

— Hagyjad! Menjünk innen — mondta Babyka.

Ledobtam a lábast, és beláttam, hogy nem itt kellett volna kezdeni. Ismét kézen fogtam.

— Gyere, most olyat mutatok, amilyet nem láttál!

Indultunk az udvar vége felé. Erre még magasabb volt a gaz. Csak attól féltem, hogy a bolond Rózsi nem lesz otthon.

Trommel Babyka megállt.

— No, gyere! - mondtam.

— Nem akarok — mondta Babyka.

— Meglátod, milyen érdekes lesz.

— Nem érdekel.

Elengedtem a kezét és csodálkozva néztem rá.

— Már fáradt vagyok. És itt minden olyan piszkos — mondta Babyka.

— Gyere csak, később már egész jó út lesz — mondtam, és előreléptem néhányat.

— Nem megyek — mondta Babyka, és visszafordult.

Amíg a házukig értünk, hallgattunk. Nem haragudtam rá, csak nagyon szomorú lettem, és nem volt mit mondanom.

Többé nem mentem át hozzájuk. Magamban szenvedtem a boldogtalan szerelemtől, és azon tépelődtem, hogy talán a kocsiszint kellett volna megmutatnom, vagy be kellett volna csöngetnünk az utca végén levő villába és elszaladni. De hát azt csak este lehet, amikor nem látják, hogy ki volt az.

Ősszel, amikor jött a hideg idő, Trommelék nekem adták Babyka használt kabátját. Szürke Bocskay-kabát volt, az akkori divat szerinti. Ha az arcomhoz ért, megéreztem rajta Babykáék lakásának szagát, és Babyka arcának illatát.

Ahogy most erősen visszagondolok, úgy emlékszem, naf. talin szaga volt.

Szikszói

Károly

rajza

Bencze József versei

Tejút

televényét

Tejút televényét öregapám szántja, idehallik este angyal-citerája.

Csetlő-botló élet...

i.

Tüdőbajos a föld kovász-hólyag erjed, a hangya harangszót szed nyugtató szernek.

II.

Csetlő-botló élet, szekérderékvető, hosszúra vett nyújtó, rövidre nyűtt erő.

Nézem a tó öreg sását

Nézem a tó öreg sását, keresem a szivem mását. Holdvilágos félénkségben halálthozó ölelésben...

Tölgyfa

Tölgyfa-tuskó cammog medve-favágitón, fűrészbak a fűrésszel játszik tüzet-szitón.

Barázdabillegető elcsábított tőlem, puha szántás-ágyra s eke-szarvra dőltem.

T űz-szarvas

/

Vér ne égjen rá a kalászra, pipacsarcú hályog üszke ne átkozza! Pelyvahólyag, te fáradság-rózsa, virággá változtass! Kazalba túrt tűz-szarvast szelídítsen a csáklyavas.

V

erte a szél a fagyos ágakat. A hó nem tudott megtapadni rajtuk, ment, gomolygott a szél iránt. A német haderők ott dideregtek messze bent a szovjet hómezők peremén, a bevehetetlen nagyvárosok mellett. Olyan volt a történelem is, mint ez a hófúvásos délután, amikor képletünk hőse egy csendes, vidéki kisváros szülészeti klinikáján megszületett. Először alig akart sírni, hiába csapkodták a fenekét, hiába tartották magasra. Aztán rázendített és azóta is többé-kevés- bé szabályosak az életmegnyilvánulásai.

Kint a klinika udvarán néhány fogat ácsorgott, a lovak hatalmas vattacsomókat fújtak a hideg délutánba, a fogaton érkezett falusiak pedig buzgón érdeklődtek újszülött leszármazottaik iránt, ide egy libával, oda egy kakassal, amoda pedig egy kézikosár- nyi disznótoros termékkel kopogtatva be.

(gy kezdődött. Cukros vízzel, tejporos tejjel és egyéb nyalánkságokkal folytatódott ... De mindez nem fontos. A hófúvásos telet tavasz

váltotta fel, a meleg háborút pedig a hideg. Jöttek az ötvenes évek. Semmi sem volt az, ami. Minden más volt. Bízni kellett mindenkiben és bizalmatlannak lenni mindenkivel szemben. A legyőzött ellenségnél veszélyesebb ellenségek tették fagyossá a nyarakat, forrósították át a hideg téli estéket, amikor kiki számbavehette átvészelt napjait.

Az eléggé jó felfogásúra sikeredett lurkó ekkoriban már írt-olvasott, buzgón látogatta a könyvtárat és a vasárnap délelőtti istentiszteleteket. Ez utóbbival nagy veszélynek tette ki a papáját, aki hősünk születésekor még csak nehéz fizikai munkás, ezekben az években pedig már úgynevezett munkás-igazgató volt. Sikerült- gyerekvolta azonban nem pusztán ezekben a belső, egyéni adottságokban nyil- vántilt meg.

Amikor otthon este beszélgettek és a papa szigorúan kijelentette, hogy erről aztán sehol egy szót se, ő messzemenően betartotta a hallgatási tilalmat. ösztönösen érezte, hogy a fecsegésből

baj lehet. Tehát nem fecsegett.

De lássuk tovább. Egy őszvégi napon, amikor senki sem volt otthon, elkezdett az apja papírjai között matatni. Miután a maga módján áttanulmányozta az iratokat, fényképeket, kezébe akadt egy kis piros bőrtasak, egy puha bőrből készült igazolványtok. Nem volt benne semmi, viszont az volt ráírva, hogy MDP.

Nem szokott lopni, de ennek a kis piros bőrtoknak nem tudott ellenállni. Beletette az olvasójegyét és elment a könyvtárba. „Majd visszateszem” — gondolta, „ha az api keresi.” (Azokban az időkben a melós-gyerekek általában „apinak” szólították nemzőjüket.)

A könyvtárban csak néhányon lézengtek. Letette a ló- denkabátját és a svájcisapkáját, aztán elkezdett keresgélni a polcokra kirakott könyvek között. Kivett magának két indiános könyvet és

tovább keresgélt, de úgy látszott, hiába. Elővette a kis piros bőrtokot, kihúzta a benne lapuló egyik cédulát, amire ez volt ráírva: Távol Moszkvától. A szomszéd néni kérte, hogy vigye el neki.

A kölcsönzőpult mögött középkorú férfi üldögélt, olvasgatott.

— Bácsi, nem tudná nekem ezt a könyvet ideadni — szólította meg. A kopottas úriember külsejű férfi letette a szemüvegét és rámeredt a fiúcskára.

— Add csak ide az olvasójegyedet !

— Tessék.

A férfi megnézte a kartonlapot, és úgy látszott, ismeri a rajta levő nevet, a kisvárosi munkásigazgatóét.

— Szóval ezt a könyvet kéred.

— Igen.

— Hát az meg milyen szép kis bőrtasak ott a kezedben? Mutasd csak.

A gyerek átnyújtotta a

tokot a férfinak, aki csontos ujjai között elkezdte morzsol- gatni a finom bőrt.

— Honnan vetted?

— Az apukámtól kaptam — vágta rá.

— Szóval kaptad ... Az apukádtól.

Egy darabig hallgatott, aztán azt mondta:

— Szép. Nagyon szép. Nem adnád nekem?

— Nem adhatom.

— És miért nem?

— Kell nekem is.

— Megveszem. Adok érte tíz forintot. . . Na, eladod?

A gyerek kezdett ideges lenni. Vissza akarta kapni a bőrtokot. Az is megfordult a fejében, hogy az apja majd keresi és akkor kiderül, hogy elemelte.

— Nem adom el, tessék visszaadni.. .!

A kopottas külsejű úr elmosolyodott. Odanyújtotta a tokot a gyerek felé, aztán amikor az már csaknem elérte, visszarántotta.

— Na idefigyelj kiscsibém, mondd meg szépen, mennyiért adod, vagy egyszerűen elveszem.

— Nem veheti el — kiabált a gyerek. Ez nem a magáé, ez az enyém, én kaptam az apukámtól.

A kiabálásra a könyvtárban lézengő néhány ember is felfigyelt. Hogy, hogy nem, végül is visszakapta a tokot. A Távol Moszkvától című könyvet is megkapta. A szomszéd néni örült neki. Az apja sohasem kereste a bőrtokot. De a sarki vendéglőbe, ahova be-be szokott menni egy pohár sörre, azután nem ment. A kisfiú észrevette, hogy a házukkal szembeni járdán általában két bőrkabátos ember álldogál. Ha az apja elment valahova, ezek is elindultak.

„Amiről nem szabad mások előtt beszélni, az biztosan titok” — gondolta a gyerek. Bár sehogy sem értette, mi is az a titok és ha érteni vélte is, nem tudta, mi titok van ezekben az érdektelen esti beszélgetésekben.

Az esetről persze hallgatott. Ez volt az ő első igazi titka. Sokáig nem tudott mit kezdeni vele és nem értette, miért akarta az a jóságos külsejű úr mindenáron megszerezni a finom érintésű kis piros bőrtokot.

Bebesi Károly

TITOK