Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)
1980-01-20 / 19. szám
1980. JANUÁR 20. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. A pereces néni A sötét szemüveges fiatalember olyan gondterhelten toporog előtte, mintha öt percen belül, de legkésőbb az előadás megkezdéséig föltétlenül el kellene döntenie, hogy gubancos haját lenyíratja-e holnap, vagy jobb, ha tovább zsírosodik. Megszólítja; nem lehet finy- nyás, mindenkit meg kell szólítania, így kívánja az üzlet: — Frissek a perecek ,.. Ez a kivételes teremtmény azonban meg se rebben a kínáló szóra. Csak egy hosszú perc múltán fordul sarkon, de akkor már mindkét könyökét használva furakszik az ellenkező irányba, a büféhez. Lehajt valamiféle féldecit. S visszafelé már lassabban billeg. A zsúfolt színházi hallban igazán jóízűen legföljebb álldogálni lehet, s nem érdemes mást nézni, csak a mennyezetet. — Frissek a pereceim ... A fiatalember félszegen mozdul, bizonytalanul, hátha nem is neki szóltak. A néni viszont pontosan erre a pillanatra várt, a magasabb lélektan tapasztalatai szerint most kell támdásba lendülnie: — Frissek, kedveském ... Épp előbb vett belőlük a művész úr is!... Nyert. A fiú végre közelebb lép, és kér egyet. Szívesen adja. Mosolyog. Amikor mosolyog, nem is any- nyira öreg, a fogai még épek... Ilyen mosolyogva súgja az őszes úrnak is, aki pedig olyan merev vállal lépdel előtte, mintha kitüntetés lógna a nyakában: — Frissek a pereceim ... Egy kis gyanakvás: — Biztos? — fésülgeti az úr a körmei hegyével a bajszát töprengve. — Ó . . . Hiszen a művész úr is kért előbb! Most vittem föl hozzá kettőt az öltözőbe!... Hiába minden, a sokat sejtető, ravaszkás pislogások se segítenek: erősen akadozik az üzlet. Még elsőt se csöngettek. — Frissek a pereceim ... Ni! Ez a hirtelenszőkeség milyen finnyásan nyúlkál itt! Mintha rövidlátó volna. Ejnye. Mire való az efféle fitymálás?! Volt az ő haja is ilyen szőke, és legalább ennyire göndör!... És az alakja, no lám, hát igen .. . szépen tartja a nyakát a kis bestia, igen, így, mintha örökké nyújtózna . ., Szép, hiába, el kell ismerni. A válla, a dereka rándulása ... Jaj, csak hát a csípővel, Jézusom, nem így kell ám ilyenkor! — nem, ezt ő nem így próbálta, soha nem így, ejnye, ennek a gyönyörűségnek ezt még tanulnia kell!... Hogy összekap a tekintetük! — túl sokáig nézte? — Frissek, aranyoskám ... — Melyik a ropogós? Istenem, milyen csacsi kérdés! — A művész úrnak is vittem előbb... — súgja neki bizalmasan, és biztos a hatásban. — A művész úrnak perecet?!... — kuncog a kis cser- fes csiklandóson, szinte hunyorog. — Ilyen perecet? — Nagyon szereti. . . — Éppen a perecet?! Vitathatatlanul jópofa ez a taknyos! — gondolja, dehogyis haragszik. Csak ne volna ilyen éles itt a huzat, a fal mellett. Máshová azonban nem engedik a kis asztalkát a perecekkel. Egyszerre csönd. Sokan odafordulnak. Melege van. Majd ismét a léghuzat csapja meg hátulról. Egy pillanat. Mindenki áll, szendviccsel, feketéscsészével, pereccel a kezében. Ez a lány is; — mintha valaki itt felejtette volna. — Tériké, adjon nekem kettőt. S a tálcához koccan egy gyűrű. — A művész úr!... Ó, istenem ! Még kabátban, fehér sállal. — Frissek, ugye? — Istenem, művész úr... — reszket a hangja, s az arca még sokkal fehérebb. — Miért nem tetszett érte kiküldeni valakit?!... Hiszen bevittem volna én szívesen ... — emeli tekintetét a színészre, és lassul a szava: — Hiszen én mindig ... Elharapja a szó végét, pedig a vásárlói előtt nem sülhet föl. Ez a szőke lány se veszi le róluk a szemét; — el kell hát ismételnie, szorongva bár, mégis: — Hiszen én mindig ... min- dig beviszem, ha ... A barna arcú férfi szórakozottan bontja a sálát, illatos, a homloka csiflogT'A-&zaaie-feögara, igen, az az, amiért még senki se veszi észre a szája körül évek óta lassan egymásra toluló, csöndes gyűrődéseket. — Mindig? .. .-— Hiszen ... Megáll a gyűrűs ujj, nem bontja tovább a fehér sálat. — Nem hoz maga már be nekem perecet, Tériké, soha ... Jaj! Ezt bár ne mondta volna!... Pedig egy kicsit még igazán elnézné. A fehér sálat. Azt a gyűrűt. A szőkeség, itt, mellettük, jóízűen kuncog magában, hogy ime, milyen könnyű hazugságon kapni valakit; azért adott isten két fület az embernek ... Helyes, csak kuncogjon, jól teszi. Néhány évig még szép ... Szerencsére azonban ő is hallgat, tisztességgel, mint az egész közönség. — Kettőt tetszik? — Mint mindig, Tériké ... — Igen, mint mindig .. . Lassú melegség járja át. Már-már azt hitte, hazugságon kapják; — de lám, a művész úr figyelmes, még mindig a régi gavallér, és gálánsán alá- játssza: — Kettőt, persze — ismétli. — Mint mindig .. . Győzedelmesen visszafordul hát, hogy a szőkeség arcába nézzen, szép és hitetlen szemei közé: — Látod, szívem?! Csakhogy, jaj, már sehol! ...Mikor ment el?! — ijedten nyújtogatja a nyakát, a pereces tálca csaknem fölbillen. — Hát akkor semmit se hallott?! Semmit?!... Hát az egészből még ennyi se maradt?!... Tizenhat évből, tizenhat év és három hónapból, ennyi se?!... Elsőt csöngetnek. Most már sietős mindenkinek; nem kell többé a perec. Kende Sándor Pálinkás György Rendezzünk sugdosó partit Igazítva a törvényt a terv Lett is maradandó Távolabb az őszinte beszédtől De kétségek között S már egyre gyakrabban gondolunk rá E végsőnek hitt egyensúlyt Benső kényszer tartja fenn csupán Lámpagyújtogató lóbál a városon át Lehelletünk összeér Asszonyom Eszéki Frigyes Csöndben s híven (Munkásőrök) Csak semmi nagy szavat •— a lényeget keresd a frázisok alatt! Minket valami köt - — szakithatatlanul — mint a Holdat a Föld, és mélyre vájt gyökér táplálja sejtjeink áramló özönét, mert messziről jövünk, hol osztály született s örök harcra feszült, mert ebből nőtt szivünk, ahogy földből a fák: némán s töretlenül. Tesszük, mit tenni kell — hittel, csöndben s hiven. • Ezt lásd — ez a lényeg! Károlyi Amy Festmény Egy régi ház. Rozsdaszin vonalak. Ablak mögött sötét ágyak mélyén nagy dunyhák alatt nénik alszanak. Almodnak fánkról, kávésbögréről, álmodnak nyárról, álmodnak télről. Száncsengő csilingel a párnájukon. Főznek. Öltöznek. Lakodalom. Küszöbbe botlik egy kisgyerek, én voltam? te? vagy a szomszédgyerek? A pókhálókban nevetés tanyáz. Mindenki meghalt. Mindenki él e képen. Múlhatatlan délután. Eső előtt Eső után. JÉGTÁNC Hátradőlt a forgófotelben és hagyta, hogy a gondolatai szabadon kószáljanak a jégvirágos ablakon túli fagyos utcák, tájak fölött. Aztán eszébe jutott, hogy aznap este a jégtánc EB-döntőt közvetíti a tv. Már a múlt pénteken kijelölte magának a megnézendő műsorokat: a kisfilmet a riói karneválról, az Elsüllyedt városokat a jugó tv-n, az antarktiszi expedicióról szóló filmet és a Lazacok életét. A jégtáncot -kétszer aláhúzta golyóstollával. Jó érzés futott végig rajta az esti műsor előérze- teként. — Igen, a világ — mormogta és átengedte fogai között az utolsó korty kávét is. Elővett a zsebéből egy kulcscsomót és sorra belepróbálta a kulcsokat az íróasztal záraiba. Már napokkal előbb átvette az iratokat, a kulcsokat. Mindent. Mégis furcsának érezte elfoglalni az öreg helyét, aki mellett négy évet dolgozott, mielőtt beiskolázták volna. „Ha így van, így van. Most itt vagyok, itt a székem, az asztalom, a telefonom, dolgoznom kell..." — De hogyan kezdjem — töprengett. Mit csináljak legelőször? Menjek, járjam sorra a falut, a házakat? Vagy hívjam össze az embereket? Esetleg találomra menjek el néhány családhoz? Végigpásztázta magában a néhány évvel ezelőtti falugyűléseket. Szolgáltatóház, mozihelyiség, eszpresszó ... Elvitték őket a szűk esztendők. Azért a buszváró és a gázpalack-cseretelep meglett. Mi lesz a többivel? Az öreg is ezt kérdezgette folyton. Azt mondta, itt, ebben a faluban ezek a szocializmus kérdései. így mondta: kérdései. Itt nem autósztrádót kell építeni, nem csillogó-villogó kul- túrházat, hanem egy jó boltot. A régi — pajtából lett — kocsma helyett pedig valami eszpresszófélét. — Majd néhány nap múlva benézek hozzád, ha már megmelegedett az üleped alatt a szék — dörmögte búcsúzóul K. bácsi. — Gyere csak. Gyere minél előbb és minél többször. De már akkor biztosan tudta, hogy az öreg legalább két hétig rá se nyitja az ajtót. És utána is hívni kell. A kávéillat elszállt, a jégvirág az ablakokon tovább vastagodott. A színe szép fehér volt, a szoba viszont félhomályos lett tőle. Jégtánc. Ezt fogom én is csinálni. Alighanem ez lesz az életem — gondolta — és ettől felvidámodott. Jégtánc. Nem is rossz. Meggyújtotta a kis asztali lámpát, állót az öklére hajtotta és megpróbált most már összefüggően gondolkodni. „Hogy kerültem ide? Mit akarok én itt? Ki hívott, ki küldött ide és miért? Kinek, minek a nevében, képviseletében dönthetek én el itt dolgokat? Mármint, hogy mi lesz az, amit »forcirozok«, ahogy az öreg mondaná, és mi lesz az, aminek hallatán süketnek kell tettetnem magam? Mit is mondott a »vezetéstan«-tanár? Önöknek dolgozniuk kell elvtársaim. De nem akárhogyan. Jól kell dol- gozniok! Ez az! Hol találom meg én ezt a jelzőt, ezt a minősítést? Mikor mondhatom el legalább én magamról, hogy jól dolgozom, hogy jó ügyet képviselek?" Fehér írógéppapírt tett maga elé és rákönyökölt. Olyan volt ez a fehér papírlap, mintha ez is jégvirággal volna tele, mintha egy jégvirágos rét volna, vagy egy végeláthatatlan hómező, amelynek a szélein túl a barna erdők mélyén farkasok üvöltenek. Golyóstollóval vonalat húzott a papírlap közepére és elkezdett írni. A papír baloldalára az előbb eszébe jutott címszavakat írta: szolgáltatóház, mozi, presszó . . . Aztán elgondolkodott, mit lehetne r ténylegesen meg is valósítani. Ezek kerülnének a jobb oldalra. „Ez lesz tehát az én kettős könyvelésem". Számba kell vennem a tényleges és jogos igényeket. Mit kérnek, mit szeretnének az emberek. És számba kell vennem azt is, amit egyáltalán elő lehet venni, aminek van valami reális esélye a megvalósulásra." Világos volt előtte, hogy „jégtánca” nem lesz valami vastapsos látványosság. Akármit csinál, teljes tetszésre, egyetértésre nem számíthat a falu lakosainál. Vagy több kisebb dologgal kell kezdeni, vagy egy nagyobbal ... Ez a „nagyobb" incselkedett vele, piszkálta belülről. — Szolgáltatóház .. . Hüj, ha ebbe bele lehetne fogni! Nyert ügye volna egy csapásra! De népszerű, de nagy tekintélyű ember lehetne a faluban, a járásban ... — Jó, jó, viszont hol a pénz? — legyintett K. bácsi, amikor sorravették a problémákat. — Egyszer már majdnem együtt voltak az anyagiak, fent- ről is Ígértek támogatást, aztán megugrottak az árak. Ekkor csináltuk azt a kis ravatalozót. A ravatalozó „avatásánál” maga is jelen volt. Távoli rokonát, Téglósi Ede bácsit temették, aki már mankóval járt-kelt az utolsó éveiben. Befelé még derült is annak idején, amikor a Téglási néni azon jajveszé- kelt, hogy nem tették oda a bácsi mankóját is a koporsóba. — Hót akkor, hogyan megy ki szegény a dolgára majd a másvilágon — mondogatta a néni még hónapok múlva is a szomszédasszonyoknak. „Az öregek . Van egy kis napközi-féle a vendéglő mellett. Oda is úgy botorkálnak szegények, télen meg el sem tudnak menni.” Még mindig csak tépelődött, nem írt egy sort se a jobb oldalra. Kihúzta az íróasztal fiókjait és nézegette a benne lapuló dossziékat. A jobboldali legalsó fiókban talált egy spárgával átkötött papírköteget. A dossziéra K. bácsi szálkás, öreges betűkkel mindössze egyetlen szót írt, de ezt csupa nagy betűvel: JARDAKÉRDÉS. Miközben a spárga csomóját bogozta, úgy érezte, sikerült megtalálnia a legelső címszót. Lassú, töprengő tollvonásokkal, szinte úgy rajzolta oda a jobb felső sorba: JARDAKÉRDÉS. Mint az öreg — csupa nagy betűvel. Bebesi Károly Jormeczky István rajzai
