Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)
1980-01-20 / 19. szám
DN HÉTVÉGE 8. MŰVÉSZET 1980. JANUÁR 20. Salome Nagy sikerű Jubileumi elöadas a Pécsi Nemzeti Színházban A Salome című táncjáték záróképe Fotó: Kálmándy Ferenc A Pécsi Balett fennállásának huszadik évfordulója alkalmá. bál rendezett ünnepi táncestek első bemutatójával, az alapító tagok közreműködésével megérdemelten aratott nagy sikert a Salome c. Petrovics-Sáros- pataky-Eck-kompozíció. A koreográfus és a táncosok belbizonyították, hogy a kezdeti elképzelések, a modern táncnyelvezet pécsi, Eck-i stílusa ma is élő drámai kifejezési ■mód, szuggesztivitással bíró korszerű közlésrendszer. A bemutatott mű nem a nyári Szabadtéri Táncszínen látott alkotás felújítása - ebből csupán a zene maradt meg —, hanem Sárospatoky István prózai szövegével bővített új szemléletű táncdráma. Két tragikus sorsú hőse van e műnek: Jochanán és Salome. Jochanán erkölcsileg emelkedett felül Heródes-Heródiás társadalmának buja életvitelén és vállalt harcot ezzel szemben, Salome pedig e társadalomban felnőtt királylány a szolgaságtól, a kiszolgáltatottságtól, a mindenen felülálló érzékiségtől meg undorodva fordult a tisztaság eszméjét hirdető, de Salome eszközeivel megközelíthetetlen próféta felé, és a felismert új eszméhez s az ezt képviselő Jochonán- hoz való csatlakozása okozta halálát. Halálak egyet jelent fennmaradásukkal, győzejmük már csak történelmi győzelem, mely haláluk után következik be. Kitűnően jelzi ezt az utolsó jelenetben a felkelő, az egész színpadot elárasztó nap fénye — a jövő, az új világ, a tisztaság szimbóluma -, amelyben uralkodóvá válik Keresztelő János és az ő elveivel, hitével azonosuló Salome egy alakként megjelenő sziluettje. A mű a totális vagy komplex színház keretében kelt életre. Ennek sikeréhez kétségtelenül hozzájárultak a korábbi évek ilyen irányú kísérletei, törekvései, bemutatói is. Az arányok klasszikus letisztultsággal jelentkeztek, a jellemző ezáltal nem a művészeti ágak egymásmellettisége vagy mö- göttisége volt, hanem együttes megjelenésükkel, szétválaszthatatlanságukkal a tartalom teljes mértékű kifejezését biztosították. Sárospataky István szövege - Vallai Péter tolmácsolásában — elsősorban Salomét mutatja be új aspektusból. A bibliából ismert történetben és az Oscar Wilde-féle feldolgozásban Heródiás sugalmazására kéri Salome Keresztelő János fejét. Sárospatoky István szerint Salome közvetetten sem gyilkosa Jochanánnak. Éppen ellenkezőleg: Jochanán követője lesz. így képmása a régi társadalmi formából átalakuló embernek, aki — ez esetben Salome — az adott történelmi helyzetnek lett áldozata. Petrovics Emil zenéje az egyedüli, amely a már bemutatott táncdrámából megmaradt. A hangszerek tökéletes ismeretének birtokában komponált kamarazene képes a cselekmény pszichológiai hátterét biztosítani, ha kell drámai csúcspontot jelez, érzékivé alakul, elsirat Kelet párhangból álló dallamkincsével építkezik, ennek aszimmetrikus, makacsul ismétlődő ritmusával kelt fojtó levegőjű hátteret, avagy egyszerűségével méltóságteljes lesz, mint a trombita siratódallama. A tánc szintetizátora a zenének és a szövegnek. Amit a szöveg már nem tud elmondani, azt érzékelteti a tánc, a mozdulatmögöttiséget pedig jelzi a zene. A mozdulatok, a gesztusok mentesek minden cizelláltságtól, már-már a pantomim határát súrolják, de puritán egyszerűségükben is expresszív hatást fejtenek ki. Ez adja meg a lehetőséget ahhoz, hogy a zene is érzelmet megjelenítő társ lehessen, amely a táncdrámának előnye. A koreográfus-rendező Eck Imre a tőle megszokott csoportos kompozíciós rendszer helyett az utóbbi években bemutatott kam ara balettek elve szerint építkezett. Előnyösen alkalmazta az „ellentétek egymást erősítő" elvét mind a táncokban, mind a szerkezetben. Például az első felvonásban Jochanán és Heródes, a második felvonásban Heródiás és Salome kettősében volt felfedezhető az azonos táncmoz- dulot, mint egymással közös gondolatban élők kifejezése, és a pár ütemes azonos táncmozdulat után rögtön jelentkező megtörő, ellentétes, drámaian ellentétes gesztus. Vagy ugyancsak a második felvonásban Heródiás és Salome zene nélküli tánca sem eredményezett esést az ezt követő jelenettel szemben. Salome jellemzése is ellentétes mozgásokon alapszik: a Heródes-I légkörben élő, táncoló Salo- ménak átalakulását jelzi az utolsó felvonásban a táncos mozdulatokat már mellőző, Jochanán lépéseit utánzó sima haladás. A táncosok az elmúlt húsz év tapasztalatának valameny- nyi pozitívumát kifejezésre juttatták. A mozdulatok biztos kivitelezése, kifejező ereje az összjáték, a hosszú együttműködés bizonyítéka volt. Eck Imre a Mandarin után most olyan Heródest alakított, akit nehéz lenne utánozni. Szug- gesztív erejével a zsarnok, a szekszuálpatalógikus tetrarcha tökéletes képét adta. Vele egyenlő sorban kell említeni az együttes alapító tagjainak alakítását is: Uhrik Dóra hisztérikus, hatalomvógyó, bujaságban élő Heródiását, Bretus Mária robbanó temperamentumos, majd összetört Salomé- jét, Hetényi János prófétáját. A dráma színterét jelző dekoratív díszlet Eck Imre ötletességét, ízlését dicséri. Meg- kapóan szép stilizált vára, a börtön rideg, penészszagot árasztó szürkesége a dráma megkomponált keretévé vált. Ugyanilyen sikeresek voltak jelmezei is, amelyek jelzésekké válva hívták fel a figyelmet az egymáshoz tartozásra, vagy éppen az ellentétességet hangsúlyozták erőteljesen. (Heródiás, Salome jelmeze: Heródes ünnepi palástja szemben Jochanán dísztelenségével; a hatalmat jelző nyaklánc stb.) A koreográfus, a rendező, a táncos Eck Imre szuggesztivi- tása nem maradt eredménytelen. Mind az ő pályafutásának, mind az alapító tagok életének, művészi működésének egyik csúcspontja lett ez a mű, ez a jubileumi előadás. Petrovics Emil zenéjét Barth István (fuvola), Tamás János (trombita), Pachmayer Ilona (hárfa) és Háry Balázs (ütő) szólaltatta meg artisztikus szépséggel. Fonay Zsuzsa Illyés Gyula a Kodolányi-emlékházban Illyés Gyulával az Ormánságban A körösi templomban Sorok a Kodolányi-ház emlékkönyvébe A nagyság egyik átko az lehet, hogy kirándulni sem mehet szándéko szerint: kísérők vezetik, újdondászok lesik lép- ten-nyomon mozdulatait, mondatait. Illyés Gyula és Flóra asszony csendes derűvel viselték el maguk körül a „sleppet” ormánsági kirándulásuk alkalmával, sőt egy-egy kérdéssel, megszólítással még erősítették is annak öntudatát. Eme — tán túlzott — öntudat következménye e beszámoló Illyés Gyula és felesége ormánsági kirándulásáról, melyre a Homökzsák című drámájának pécsi bemutatója alkalmából kerülhetett sor. Előző este volt a dráma nyilvános főpróbája, mely előtt az író, a dramaturg és a rendező mondta el a közönségnek az előadással kapcsolatos élményeit, gondolatait. Az Ormánság mai állapotáról beszélgetve ugyan, szemével fogódzót keresve a nyugodt tájban, másnap így szólott: „Nem elég, ha egy társadalmi osztály anyagilag felemelkedik, ha szellemileg nem emelkedik hozzá.” Drámájának pécsi bemutatójára is gondolt ekkor? Bizonyosan. tan? Az írásaiból kellett megélnie, ráadásul szélsőbal cikkekkel ... Sok mindent megmagyaráz, hogy itthagyta ezt a jólétet, ezt tagadta meg, s élt nyomorogva. — Legnagyobb bánata az volt, hogy nem tudott közlekedni. Az volt a vágya, hogy szamárfogata legyen, s bejárhasson Pestre. Aztán lett szamara, létéhez „súlyosan" hozzájárultam én is, Németh Lászlóval, Szabó Lőrinccel közösen, Igazi gorkiji nyomorgó íróiét volt az övé... S mi volt akkor egy magyar író vágya? Hogy szamáron közlekedjen. • Autókba ülünk, Illyés Gyula viszi magával az ajándékba kapott, teafőzésre alkalmas ormánsági cserépkorsót. Kóróson a lelkész meséli történetét a festett, kazettás mennyezetű templomnak, Gyula bácsi tanári tisztelettel figyeli. Kérdéseiből derül ki ez, gördítő szavaiból. — Protestáns templomokban nem lehet kép. Úgy látszik olyan erős volt a díszítő kedv, hogy ezt a szépséget mégis létrehozták. — Kíváncsi lenne az acélharangok hangjára is, de a falu még félreértené, hogy miért szólaltak meg. Kezdünk jobban odafigyelni, hogy mondja: „Színmagyar kálvinista vidék volt ez a legutóbbi időkig. Hogy aztán mivé váltak ezek a magyar falvak a gazdagság, az egyke következtében, ez szomorú ...” • Indulatok nem látszanak Illyés Gyula arcán. Megköszöni a tiszteletesnek a magyarázatot. Nem tudni, innen mit visz magával az író. Vissza Pécsre az út gödrei nagyobbakat löknek a gépkocsin annál, semmint csak gyönyörködni lehetne az ősz végi nyugalomban lévő tájban. Bodó László Vajszló, Kodolányi-emlékház: — Szegény János, nem gondolhatta, hogy az általa oly annyira megátkozott ház emlékére lesz — meditált el Illyés Gyula, aztán azt fejtegette, hogy nem szereti az „egyszemélyes emlékmúzeumokat". A kíséretéből évődött vele egyikünk, tán csak nem azért, mert ha száz év múlvo meghal, a másnap megnyíló lllyés- emlékházat már nem ellenőrizheti, méltó helyet emeltek-e emlékének. Egy írót a könyvei éltetik tovább, nem az, hogy kirakják igazolványait, íróasztalát a közszemlére. Az írói szülőházok utólag többef tárnak fel, mint amit a művekből megtudhatunk, de ahogy a Kodolányi- házat megoldották, nagyon szerencsésen, hogy művei mellett itt van a régi falu ábrázolása, ez jó. Ebbe beleillik Kodolányi. • Az emlékkönyvbe irtó: „Kodolányi János a mi írócsoportunknak azért legharcia- sabb, legharagosabb tagja volt o nép és nemzet védelmében. A magyar szellem erényét bizonyítja, hogy ilyen „úri” környezetben is ilyen nép-pártivá nevelődött Illyés Gyula” A nagy, erdészeti térképen megkeresi Ozorát, megsimogatja a magas íróasztalt, mely mellett csak állva lehet dolgozni — „Ilyet szerettem volno én is. Illés Endre is ilyennél dolgozik, mindig meg is gondolja, míg letesz egy mondatot." —, s előtódulnak Kodolányi Jánoshoz fűződő emlékei. — A „körmével írt" János. Elég korán összebarátkoztam vele, akkor már megszakadt minden kapcsolata a családjával, s elég nehéz körülmények között éltek feleségével valahol Erzsébeten, mert Pesten nem tudott lenni. Hogyan tudott mégis dolgozni, két kisded gyerekkel, tájékozatlan parasztlány feleséggel, elzárFotó: Cseri László
