Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)

1979-11-11 / 309. szám

1979. NOVEMBER

IRODALOM — MŰVÉSZET

DN HÉTVÉGE 9.

Vaderna József Sebestyén Lajos

Szerelem, fénytörésben Furcsa öröm

Arcod arcai helyén ki mosolyog? Hangod hangjaival ki sikoltoz?

Torzó csak?

Karod karjai meddig osztódnak? Kitartó rablógyilkos, büntetlenül fojtogatod bennem a másik ölelést, s téged is kifoszt majd valaki. Döngölik körém a levegőt a lányok lábnyomai. Körbeöntik mésszel, — civódással; agóniával, feltámadással, ki tud velem egyedül maradni? Köldököd kicsorbult poharából kinek a mérgét iszom?

Elvétett ölednél kivel szeretkezem, képzeletben ki tör álom-kerékbe? Súlyodban hány nő súlya, szemedben hány szem fénytörése? Homlokomban mi ez a prizma? Tested ezer mozdulatra zúzza.

Mert hiába tudom, hogy a napkeltével nem egy új naprendszer születik, csak a föld folyamatos forgásában a következő fordulat következik, mert hiába tudom, hogy ez a véges életem egyszer a végéhez ér, nyitott szemmel járva, mégis be kell építenem a határtalant leszűkített fegyelmezett mondatokba, hogy ne mondhassák: szépen mesél.

Mert hiába tudom, hogy vekkercsörgésig

sokaknak nem elég a pihenés,

mert a munka tőlük sohasem volt,

és nem is lesz sohasem elég,

mert hiába tudom, hogy számtalan

kéz mozdul hozzátenni az egészhez

hogy még több legyen, és számtalan elvenni,

hogy neki a többinél is több legyen,

nehéz, milyen nehéz ezt

jólélekkel kifejezni úgy,

hogy ne mondhassák: szépen meséli

Furcsa öröm ez így — öntudatba zárva.

Martyn Ferenc: Paprikák

Tóffi-Máfhé Miklós

A LÚCA

E

ladták a régi házat a portával együtt, és a mérnök fel költöztette az apját Pestre.

— Jobb itt már, édesapám — mondta —, legalább nem lesz mindig egyedül.

— Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok.

— Lehet. De azok mégiscsak idegenek, én meg a fia vagyok. Aztán itt van az unokája is.

A mérnök egy belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, három szoba összkomfortos lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendezték be azokkal a régi bútorokkal, berendezési tárgyakkal, amikhez ragaszkodott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult esküvői kép, meg az alig olvashatóvá kopott, aranyozott betűs háziáldás.

Az öregember sóhajtozva szöszmötölt a „skatulyában", ahogy a szobát nevezte, és nehezen tudott beletörődni abba, hogy neki itt most már csak lakni kell. Pedig a fiatalok mindent megtettek, hogy az öreg jól érezze magát, és megszokja a pesti életet.

— Hát ha az olyan könnyű lenne —' zsémbelt gyakran az öregember —. nehéz már a vén fát más földbe ültetni. Ti már ideszoktatok, de én az életemet falun éltem le, a magam portáján. Most meg akár a bogár, bezárva egy skatulyába, még a levegőt is nehezen kapkodom... Ha legalább valami hasznomat vehetnétek.

— Úgy vesszük hasznát —, mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott édesapám, pihenjen most már. Igaz, szívem?

— Persze — helyeselt a mér- nökné —, pihenjen most már, apuka.

Az öregember csak a fejét csóválta az ilyen beszédre, és amit tudott, segített a fiataloknak. öntözte a virágokat az erkélyen, és mindennap ő ballagott le bevásárolni a közértbe.

— Az a baj ezen a Pesten — mondta —, hogy itt minden, kinek sietős a dolga, senkivel sem lehet amúgy igazán szót váltani. Csak úgy futtában felelnek az embernek, aztán már ugranak is, mint macska az egér után.

— így igaz — bólintott a fia —, itt gyorsabban élünk édesapám. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában.

Napközben egyedül tartózkodott otthon az öregember. Ilyenkor gyakran lesétált a pincébe. Először nehezen talált

rá a sok egyforma kalitka között a fia rekeszére, de később már pontosan tudta, hogy melyik kanyarodóban van, és behunyt szemmel is meglelte volna

A mérnökéknél központi fűtés volt, így nem kellett sem fát vágni, sem szenet felhordani, a pince csak a lomok tárolására szolgált. Az öregember első dolga volt, hogy szépen kitakarította, és az összehányt kacatokat katonásan elrendezte. Az egyik sarokban néhány szál deszkát talált.

— Na — gondolta —, ez még jó lesz valamire. Kár lenne, ha pocsékba menne.

Nem szólt a fiának a deszkákról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást és nézegette, hol lenne még helye valaminek. Először könyvespolcot tervezett, dehát volt már ott könyvespolc tele könyvekkel, egy újabb el se fért volna. Aztán az unokájának akart egy aprócska íróasztalt, amin a leckéjét megírhatja. De az is volt már. Még óvodáskorában megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a cipőknek is megvolt a helyük, a konyhába meg igazán semmi sem fért már el, hiszen csők tenyérnyire szabták az egészet.

Az öregembert izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák voltak, még majdnem teljesen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba.

Egyik reggel a közértből jövet, eszébe villant valami. A szíve is beledobbant, annyira megörült. Hogy ez csak most jutott eszébe! Hiszen erre kellett volna legelőször gondolnia I

Amint tehette, sietett le a pincébe, és a deszkákból még aznap megcsinált egy lócát. Formára pontosan olyat, amilyen otthon volt a régi ház előtt és ahol annyit üldögélt nyári estéken az asszonnyal, később már csak egyedül vagy valamelyik szomszéddal, ismerőssel, aki megpihent mellette.

Este megmondta a fiának, hogy a pincében talált deszkákból csinált egy lócát.

— Lócát? — képedt el a mérnök. — Minek?

— Hát aminek a lócát csinál, ják — méltatlankodott az öregember. — ülni rajta.

— De hová akarja tenni, édesapám?

— Hová? Hát a ház elé. Ahogy otthon is volt. Te is ültél rajta eleget. Vagy elfelejtetted már?

— Dehogy felejtettem, de az régen volt, édesapám. Itt, a bérház elé nem szokás lócát

tenni. Ott a játszótér, van ott pad elég.

— Az nem olyan — rázta a fejét sértődötten az öreg. — Más az, ha a házunk előtt van a lóca. Az ember ki-kimegy, aztán elüldögél rajta egy kicsit.

A mérnök nem vitatkozott tovább, és másnap az öregember kivitte a lócát a bérház elé. Úgy helyezte el, hogy fentről, az ablakából éppen rá lehessen látni.

Jó ülés van — állapította meg elégedetten, és a kora őszi napsütésben elnapozgatott ott egy órát. Pipázott, nézegette az embereket Aztán fölment a lakásba, de napszállta előtt újra leballagott. És aztán mindennap délelőtt és estefelé elüldögélt egy órát a lócán, amíg tartott a jó idő.

Ilyenkor megszólította az embereket is. Megkérdezte honnan jönnek, hová mennek, aztán legtöbbször odainvitálta egyi- ket-másikat maga mellé.

— üljön már le, no, ne siessen. Fújja ki magát egy kicsit.

A bérház lakói megszokták az öregembert a lócán, és sokszor leültek mellé beszélgetni vagy csak megfelezni a pipafüstös hallgatást. És az öreg ilyenkor érezte magát a legjobban. Úgy érezte, újra otthon van a faluban, a szomszédok, ismerősök között, és a háta mögött tornyosuló nagy betonkocka csak valami nyomasztó álom csupán.

Aztán jött a tél, és sokáig nem lehetett kitenni a lócát. Az öregember ismét csak ott bóklászott a negyedik emeleti lakásban, és várta a tavaszt. Az első szép tavaszi napot, amikor újra kiülhet a ház elé.

— Tudod —, mondta egyszer a fiának —, sokszor elgondolkozom azon, hogy nem elég nagy az a lóca. Hárman ha elférünk rajta szűkösen. Pedig érzem, hogy sokan leülnének elbeszélgetni, dehát ahhoz nagyobb lóca kéne. Még az se lenne baj, ha egy kicsit ösz- szébbszorulnánk. Hidd el, még az se lenne baj... Ha eljön a tavasz, én bizony csinálok egy nagyobb lócát!

De már nem csinálhatta meg. A tavasz már nem találta ott a lócán ülő öregembert a ház előtt.

Azóta a mérnök gyakrabban jár le a pincébe. Csak éppen körülnéz, hiszen nincs ott semmi dolga. Nem kell fát vágni, szenet felvinni, rendet rakni sem kell. És amikor a lomok között meglátja a lócát, sokszor úgy gondolja, jó lenne felkapni, és kivinni a bérház elé. De érzi, hogy ő már nem lenne elég erős hozzá.

Martyn Ferenc rajzai

Állandó kiállítás a Káptalan utcában

Óhatatlanul is Dürer „nyúl- portréja”, vagy „fűtájképe”, a gyermekláncfű, a gumipitypang örökérvényűvé felmagasztosult megörökítése jut az ember eszébe a Martyn Műte- rem'ház földszintjén levő állandó rajzkiállításon nézelődve. Meg Leonardónak a szigorú tiltás ellenére, titokzatos körülmények között is vállalt anatómiai vizsgálódásai vagy a kortárs Barcsay Jenő nagyszabású művészeti anatómiája. Közös bennük az, hogy a felület látszatvalóságán túlmenően a belső összefüggések megismerésének vágya hajtotta valamer.nyiüket. Bennem legalább is az 1954-ben készült Szamárkóró (Tákácsmá- konya) és az 1960-as Paprikák c. tusrajz e fenti példákkal való szellemi rokonítást váltották <i. Miként a reneszánsz hajnalán tették volt e nagyszerű elődök, Martyn is — az atomkor embere — hasonló módszerhez folyamodik, amikor a jelenségek sokaságából kiválaszt egyet, látszatra teljesen lényegtelen^ kis tárgyat, és azt o legapróbb részletekig megvallatja. Megfigyeli, leírja és újjáteremti egyúttal. Az árokparti szerény kóró Így átlényegül, megnemesedik, jelentősége egyszeriben megnő. Feltárul előttünk csodálatos szerkezete, belső rendjének tiszta logikája. A karcsú szárhoz ízelő toboz-szerű fej tüskéinek védelmében magok érlelődnek, a száraz, halott- nok látszó kóró új életek indítója, biztosítva a természet örök mozgását, körforgását, az élet folyamatosságát.

Miként Dürer és Leonardo, Martyn is a világ legmélyebb értelmének, lényegi összefüggéseinek vallatását vállalta. Ö is a düreri, leonardói értelemben vett „kíváncsi" művészek közül való, aki nem elégszik meg a felszínnel, a jelenségek látszatának birtokbavételével, hanem az összefüggéseket keresi, a mögöttes tartományokba kíván behatolni; lehántja a felhámot és az epidermisz alatt tapinthatóvá teszi oz eleven húst, érzékel- íttővé o csontvázat, magát a szerkezetet, a lényeget.

Egy időben divat volt Martyn Ferencet sommásan absztrakt , művésznek elkönyvelni. Valóban, ő a látványjelenséget másként, nem szokványoson értelmezi. Atgyúrt, átformált, átgondolt formában jeleníti meg, absztrahálja a látott valóságot. Új szintézist teremtve saját szűrőjén átengedve, a művészet szférájába lényegit! a köznapiságot, magát a valóságot, annak összetettségében.

Elmerülve Martyn Ferenc rojzművészetében, sok minden „mást" is megtudhatunk a világról. S ez az a plusz, amit a művészetnek, ennek a nehezen megfogható tevékenységnek köszönhetünk. Mert Martyn Ferencnek sem minden rajza ilyen egyértelműen, első pillantásra is „megérthető”, mint a Szamárkóró vagy a Paprikák. Legtöbbjük rendkívül összetett gondolatiságot sűrít magába. És erre a nézőnek ráhangolódni, a megfelelő hullámhosszot elkapni, nem könnyű dolog. Pedig az itt kiállított rajzok jórészt „figurálisak", azaz emberi, növényi asszociációk segítik a rajz befogadásának a nézőben beteljesülő folyamatát. S némiképp segít az eligazodásban a cím is, bár a rendezés csak számokat tett a rajz mellé. így, aki nem boldogul az indulásnál, akiben semminemű érzés vagy gondolat nem indukálódik, az a szám segítségével kikeresheti magának a képcímet.

Az emberi és növényi rajzok mellett akad néhány szerkezetes és geometrikus is, azonban itt ezen a kiállításon most nem ez a jellemző. A rajzok egy észak-afrikai kikötő emlékét felvillantó 1942- es Emlék címet viselő rajzot kivéve 1954 és 1977 között születtek. E két évtizednyi időszak során Martyn Ferenc munkásságában a rajz volt a leghangsúlyosabb kifejezési eszköz. Jóllehet, az ilyen sommás állítás sok szempontból is támadható, mégis úgy érzem, meg kellett kockáztatnom. A rajz ugyanis olyan közeg Martyn Ferenc számára, mint a levegő, vagy még- in’kább a lélegzés maga. Lét- szükséglet, belső igény, a kifejeződés, a kivetítés elemi, formai megnyilvánulása. Rajzai, rajzi módszere hasonlatos az emlékezés mechanizmusához: bizonyos emlékképek élesebben Villonnak fel, míg mások csak halványan felsejlenek, egymásba átsiklanak, térben egymásra épülnek, az időbeli távolságok összemosódnak. Térben és időben levő különbözőségek a művész ke- zenyomán a rajzpapíron együttesen megjelenítődnek. Leheletfinom vonalak hálójából áll össze egy-egy Martyn- rajz. A vonalak sűrűsödése és ritkulása, másutt a lavírozott, ecsettel felvitt tus festői hatása, a kiemelt és hangsúlytalan elemek ellentétének egysége, a kompozíció rendje, mind a kifejezés hatásfokát erősítik. Valamennyi itt kiállított rajz önálló, szuverén alkotás, azonbon a formai különbözőségek ellenére mégis az egységes martyni karakter uralkodik.

Martyn Ferenc több száz rajzát őrzi a Janus Pannonius Múzeum. így lehetőség nyílik arra, hogy az állandó rajzkiállítás féléves időszakonként változtassa a ’kiállított anyagot.

Romváry Ferenc

v’ 11 v M S í,

if 7^ T r

Martyn Ferenc: Szamárkóró

Fotó: Nádor Katalin -