Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)

1979-11-11 / 309. szám

DN HÉTVÉGE 10. HAGYOMÁNY 1979. NOVEMBER I I. A hazai csecsemőgyógyászat megalapítója Dr. Heim Pál Baranyai hely- történetírás, 1978 A Baranya megyei Levéltár Évkönyve (Pécs, 1979) Impozáns méretű a Szita László levéltárigazgató szer­kesztésében megjelent kiad­vány, s tartalma is méltó a csendes jubileumhoz: az e so­rozatban megjelent X. kötet nemzetiségi témákat tárgyal közel 54 íven (611 B/5-ös la­pon). Nemcsak a levéltárosok, hanem külső kutatók (muzeo­lógusok, főiskolai tanárok stb.) is munkatársai e könyvnek, amely egyedülálló a maga nemében: az első marxista igényű megyei összefoglalás a nemzetiségek történetéből a felszabadulás után. összefoglalást írtam, mert bár az egyes tanulmányok, ha izoláltan vetjük össze őket, meglehetősen széles skálán mozognak, viszont a kötet egészét szemlélve kibontakozik előttünk a szintézis felé törek­vő alapozó munka tervrajza. A szerkesztő előszava szerint „A levéltár e munkát első lé­pésnek tekinti a Baranya me­gyei nemzetiségek történeté­nek leitárásához." Hatalmas lépést jelent a 15 szerző 17 tanulmánya, melyeket (Szita László szerkesztő által megfo­galmazott) rövid összefoglaló is kísér német nyelven (595— 603. lapok — Babies András- né fordítása) és horvátul (604. —611. lapok — Brics Ernő fordításában) — ezzel széle­sebb körben válik hozzáfér­hetővé a kötet gazdag anya­ga, amely három „Fejezet­ben került kiadásra: I. Telepítési és népességösz- szeírások a 17—19. századi Baranya megyében. II. Tanulmányok Baranya megye nemzetiségeinek 18—19. századi történetéből. III. Tanulmányok és forrás­közlemények a nemzetiségek legújabbkorj történetéhez Ba­ranyában. 1687-től szinte napjainkig (1950-ig) ívelően találunk anyagot szűkebb pátriánk tör­ténetéhez (Nagy Lajos XVII. századra vonatkozó közlésében Somogy és Tolna területére is) e kötetben, köztük olyat is, amely — mint a Szita László feldolgozásában megjelent Conscriptio Rascianorum („Rá­cok összeírása”) a XVIII. sz. elejéről — feldolgozatlanul került ki hazánkból 1921-ben, s csak 1965-ben, egy magyar —jugoszláv államközi szerző­dés alapján került vissza Pécs­re. Hosszú ideig lappangott (aki ismeri a levéltár harcát a helyhiánnyal, annak érthető­en!) a XVIII. sz. végén készült Conscriptio Zingarorum („Ci- gányösszeírás"), melyet most Móró Mária Anna adott köz­re. Az 1775-ös Baranyavári, Hegyháti, Pécsi és Siklósi, az 1777-es Pécsi és Siklósi, az 1779-es Baranyavári, Mohácsi, Pécsi, Siklósi és Szentlőrinci járási cigány- („új-lakos”) ösz- szeírások az 1776-os és 1778- as hiányok ellenére hallatlan fontosságúak. Itt vetem fel, hogy a kötet 210. lapján kö­zölt fényképből ítélve a sérült összeírások megmaradt részeit is közzé kéne tenni: ha az anyag nem is lesz statisztikai feldolgozásra alkalmas, a rész­adatok és a névanyag értéke senki előtt sem kétséges. A Batthyány-uradalom több leírásban is elénk tárul a kö­tet lapjain (Nagy Lajos két — kissé túljegyzetelt — írása a XVII—XVIII. század fordulójára, Sándor László mintaszerű köz­lése a XIX. század első felére vonatkozik), és a pécsi klérus birtokainak Fricsy Adóm áltol feldolgozott 1733-as összeírá­sával alig marad olyan terület Baranyában, amelyre ne kap­nánk adatokat abból az idő­ből, amikor kialakult megyénk nemzetiségi képe. Vitatom azonban a szerkesztő elősza­vának azon állítását, hogy „A megye keleti és délkeleti része a legkedvezőbb agrár- geográfiai viszonyok miatt, va­lamint a Dunához való közel­sége következtében lett a be­BORfiNYfll HELYTÖRTÉMEIÍRÁS 1 9 7 8 i iflimi tifjifii tóim* matm p*«, ttn vándorló nemzetiségi lakosság elsődleges letelepedési zóná­ja." Nagyon egyszerű lenne így e kérdés, ne feledjük azonban, hogy itt nem egy nyerstáj első megszállásáról volt szó, hanem a honfoglalás óta (sőt, az előtt is!) sűrűn lakott terület újranépesedésé- ről. Nem a földrajzi adottsá­gok miatt, hanem az Eszék— Buda hadiút mentén kipusztult, véglegesen elmenekült lakos­ság pótlására települték erre a részre (hívásra, vagy önként) a németek és délszlávok! A II. rész kisebb területekre, egyes falvakra vonatkozó elem­zései (Andrásfalvy Bertalan Nyugat-Baranyáról, L. Imre Mária Mecseknádasdról, Füzes Miklós Vókányról írt) életközei­be hozzák, hússal-vérrel látják el az összeírások, történeti adatok nyújtotta vázat, s az előző fejezet közleményeinek szinkronitása helyett rövidébb- hosszabb intervallumra terjedő diakróniát, fejlődésmenetet ta­lálunk bennünk. Az életszerű­séget jól szolgálják e rész te­repen készült, kiváló minősé­gű fényképfelvételei (Lantos Miklós fotói), Bezerédy Győző érdekes ötleteket felvető tanul­mányánál viszont hiányoljuk, hogy bár a pecsétképek nagy változatosságát írja le, mind­össze 13 képet közöl (a 402. —403. lapokon). A magyar államnyelvért foly­tatott harc leírása a (fontolva haladó) reformkori Baranyá­ból maga is élvezetes olvas­mány — Kiss Géza remek stí­lusban tárgyalta a témát. Cikkének azonban van egy vi­tatható általánosítása: „ ... Ba­ranyában a névanyaggal nem megyünk semmire. (A dolgo­zat szereplői közül Nunkovi- csot, Juranicsot délszlávnak vennénk, Szepesyt, Miskolczit pedig magyarnak, holott a két utóbbi csak diákkorában ta­nult meg magyarul.)” Igaz, hogy e részt a szerző a „falu­si egyházi értelmiség nemze­tiségére vonatkozóan” írta, mégis hibás az onomasztika, a történelem segédtudománya­ként is és önmagában is fon­tos névtudomány leértékelését jelentő állítása. Az itt is idé­zett szúrópróbákra csakugyan nem lehet építeni, a nagy számok törvényei azonban a névanyagnál is érvényesülnek, akármelyik osztály, réteg, vagy csoport nemzetiségi megoszlá­sát vesszük is vizsgálat alá. A III. rész tanulmányai és forrásközlései napjaink prob­lémáit is érintik, magyarázzák, segítik megoldani: mind az I. világháborút követő, megyénk nagy részére kiterjedő antant­szerb megszállás nemzetiségi problémáinak elemzése (Silcfői Tamás íráso), mind az antant­szerb megszállást követő mi­niszterelnökségi puhatolózások 1922-es, 1923-as és 1925-ös anyagának közlése (Tegzes Ferenc munkája) számos kér­dést világít meg mai nemzeti­ségi politikánk számára is. (Remek ötlet volt egyébként a Margitai-féle délszláv vonat­kozású jelentések szövegei kö­zött az azonos, vagy közeli évekből származó képeslapok reprodukcióinak közlése! — Mind az iratok, mind a régi fényképek reprodukálását Ke­resztény János végezte a tőle megszokott, magas színvona­lon.) Kopasz Gábor az 1931-ben indult telepítési mozgalomnak az 1940-ben megalakult Or­szágos Nép- és Családvédelmi Alap, majd a Baranya várme­gyei Közjóléti Szövetkezet te­vékenységével realizálódó té­nyeit ismertette. E szervezett belső migráció a soknemzeti­ségű, s etno-kulturális csopor­tokban is gazdag Baranya népi képét Szabolcsból, Szat­máriból, Zalából stb. érkezett sokgyerekes családokkal szí­nezte. A kötet utolsó tanulmányát Komanovics József írta, aki a németek kitelepítésével foglal­kozik az 1945—1950. közötti időben, vázoljo a kezdeti túl­zott szigort és túlkapásokat követő normalizálódás folya­matát a kitelepítéseket meg­szüntető, 84/1950-es miniszter­tanácsi rendeletig. Az idegennyelvű kivonatok előtt találjuk Boda Miklósné összeállítását — Válogatott bibliográfia Baranya település- és nemzetiségtörténetéhez — egy nagyon bosszantó, a hosz. szú nyomdai átfutással sem magyarázható hiányossággal. Egész sor írást idéz A Dunán­túl településtörténete 11/1. és II/2. című kötetekből, a pécsi településtörténeti konferencia onyagából Pécs, 1977. Kiadás alatt megjelöléssel. A két kö­tet csakuqvon megjelent 1977- ben, s ha a bibliográfia ösz- szeállításokor nem is, a kor­rektúrák során lehetett volna pótolni a pontos lapszámokat! (Erre különben a szerkesztők- nék is ügyelniük kellett vol­na: mind a szakmai szerkesz­tő, mind — az egyébként óriási munkát végző Borsy Károly, a — technikai szer­kesztő figyelmét elkerülte ez az egyébként könnyen pótol­ható hiányosság... (A kötet értékéből mit sem von le az előbbi megjegyzés (sőt, a bibliográfia értékéből sem!), azonban éDoen a szerzők munkájának megbecsülését je­lenti, hogy a szakléktorok (Babies András és Szüts Emil) után is egy-két apróságot szó- váteszek. A kiadvány 94. lapján kö­zölt fénykép (a Conscriptio Rasianorum részlete) aláírásá­ban a helynevek helyesen: Já- gónak — (Kapos}Szekcsővel. Sok helyen elmaradt a rö­vidítések feloldása — mind magyar, mind latin példák akadnák: 303., 316. lap Tettes = Te­kintetes. 228. lap leottus = Inclytus Comitatus (Nemes Vár­megye). Ha nyomdatechnikai okok­ból nem adhatók vissza o rö­vidítésre utaló, a betűk fölé írott jelek, akkor ki kell egé­szíteni a szöveget, esetleg így: Te(kin)t(e)tes... (A 228. la­pon átírásban szereplő latin szöveget a rövidítésekre utaló mellékjelekkel együtt látjuk is a 206. lap — sajnos eléggé kisméretű — fényképén!). A Pécsi Szikra Nyomda jól oldotta meg azt a hallatlanul nehéz feladatot, amit e bo­nyolult, nagy tipográfiai fel- készültséget igénylő kötet ki­adása jelent. A Baranya megyei Levéltár ezen újabb kiadványával újra bebizonyította, hogy méltán tekintjük Pécsett és Baranyá­ban a (hely)történeti kutatás bázisintézményének. Évkönyvé­nek X. kötete — remélem, ha­marosan más megyékben is követésre találó — példa nem­zetiségi politikánk korszerű tu­dományos alátámasztására. Mándoki László Fél évszázaddal ezelőtt, 1929. október 23-án a magyar fővá­rosban örökre lehunyta szemét dr. Heim Pál gyermekgyógyász, egyetemi tanár, a hazai cse- csemőgyógyászot megalapítója. Tanulmányait a budapesti egye­temen végezte, ahol 1897-ben orvosdoktorrá avatták. Ekkor határozta el, hogy gyermekor­vos lesz. A nagyhírű Bókay Já­nos professzor mellé szegődött gyokornoknok a budapesti gyer­mekgyógyászati klinikára. A fővárosban a Stefánia-kór- házban lehetősége nyílott vol­na az előmenetelre, de amikor megismerte a Németországban történő kutatások jelentőségét a csecsemőorvostan területén, állásáról lemondott és rövid bé­csi tartózkodás után, Breslauba ment Czerny Albert professzor klinikájára. Itt a csecsemők fi­ziológiájával és patológiájával foglalkozott. Felvetődött benne a gondo­lat: közelebbről kellene megis­merni a csecsemőszervezet sa­játosságait és meg kellene al­kotni a csecsemőkor élettanó­nok, de különösen a csecsemők táplálkozásának és anyagfor. galmának tudományát, hogy ki­építhető legyen a csecsemő- halálozás elleni küzdelem új rendszere. Ennek a modern gyermekorvosi iránynak egyik kiváló képviselője lett. Breslau- ban szerzett tapasztalatait Franciaország és Svájc kiváló gyermekorvosainak munkata­pasztalataival egészítette ki, majd 1901-ben hazatért Ma. gyarországra. Tudományos kutatásainak kö­zéppontjában a csecsemőkor emésztési zavarainak vizsgálata állott. Vizsgálatai kiterjedtek a vitamin-kérdésre, a csecsemő­kor szekréciójára, a világra ho­zott vérbaira és a tüdőq',ulla- dásra is. A sors iróniája, hogy dr. Heim, Pál éppen ez utóbbi betegség áldozata lett. Annak a betegségnek az áldozata, amelynek kutatására és gyógyí­tására annyi időt és munkát szentelt. Az első világháború őt is fegyverbe szólította. A harctér­ről súlyos betegség után tért 1867. január 27-én, egy va­sárnap délelőtt a „Korona­szálló” nagytermében 85 kis­iparos, 8 kereskedő és 11 ér­telmiségi foglalkozású sziget­vári polgár közlelkesedéssel megalakították a „Szigetvári Olvasóegyletet”. Az egylet meghatározó sze­repet játszott Szigetvár közmű­velődésében. Az egyleti tagok áldozatkészsége már 1869-ben lehetővé tette, hogy megvásá­rolják a Baumgartner-féle há­zat, amelyet hamarosan egy nagyteremmel és egy veragdá- val bővítettek. 1873-ban meg­vásárolták a szomszédos telke­ket is és itt, a város szívében egy csodálatosan szép parkot képeztek ki. Farkas Gyula egyleti jegyző, az Olvasóegylet fennállásának 50. évfordulója alkalmával így emlékezett meg róla: .......A ke rt, amely körülbelül egy holdnyi területen fekszik, mesz- sze vidéken híres volt szépsé­géről. A mindig tisztán tar­tott utakat válogatott díszcser­jék szegélyezték. A sűrűn ülte­tett fákat gazdag lombkoszorú ékesítette, amelynek enyhet adó árnya oly hívogatólag in­tegetett a nyári napnak per­zselő hevétől tikkadó ember­nek. A sűrű lombok között ma­darak fészkeltek, és kedves zengésű csicsergéssel köszön­ték meg a nyújtott védelmet. A kert ritkásabb helyeit zöl­dellő fűszőnyeg és szemet gyö­nyörködtető virágágyások dí­szítették. A gondosan összeál­lított virágcsoportok gazdag színpompája és a legnemesebb rózsafajok százai annyira ked­vessé tették e helyet, hogy aki csak ritkán láthatta, megválni vissza és mint katonaorvos tel­jesített szolgálatot. Rövid ideig a budapesti állami gyermek- menhely egyik osztályának élén állott, majd 1918-ban meghívták a pozsonyi egyetem orvostudományi karára. Itt alig. hogy megszervezte mintasze- rűen berendezett, új klinikáját, az idegen megszállás miatt ál­lásából elbocsátották. Ekkor Budapesten, a Fehér Kereszt Kórházban helyezkedett el és megkezdte mentőakcióját a po­zsonyi egyetem érdekében. A Budapesten ideiglenesen elhelyezett pozsonyi egyetem rektorává választották. Rektor- sága alatt hozták meg az új törvényt a pozsonyi egyetem Pécsre helyezéséről. Dr. Heim Pál így került a Mecsek alján elterülő városba, ahol 4 évi megfeszített munka után, a mai József Attila utcában lévő gyer­mekklinikát megnyitotta. Mint a Stefánia-szövetség or­vosi osztályának elnöke és mint a gyermekvédelem országos biztosa szervezett, lelkesített városban és falvakban egy­aránt. Munkásságának ered­ményeként néhány évi működé­se alatt sikerült Pécs város cse­csemőhalálozását annyira csök­kenteni, amire alig volt példa Magyarországon. Része volt abban, hogy Pécsett megnyílt az anya- és csecsemőotthon is. A budapesti tudományegye. tem orvostudományi kora meg­hívta professzorai sorábo. Fájó szívvel búcsúzott el Pécstől. Az egyetem tanári karának leve­lében ezt írta: „ígérem, hogy az Erzsébet Tudományegyetem­ről soha, semmi körülmények között meg nem feledkezem és boldog leszek, ha ezt tettekkel is tudom bizonyítani. Egész orvosnemzedéket ne­velt, nemcsak országos, hanem világhírnévre is tett szert. A Né. met Gyermekorvos Társaság, mint egyetlen külföldit, togjoi sorába választotta. Két előkelő német gyermekorvosi szaklap: a „Monatschrift" és az „Archív für Kinderheilkunde" szerkesz­tő bizottságának volt a taqia. Elérte, amire hosszú éveken át tőle nehezére esett.. . Ahol virág virít, zöld lomb van és madár dalol, ott nem csoda, ha kinyílik a szerelem is. Bi­zony nem egy szép lány és deli ifjú itt a lombok alatt, madárdal és virágillat özöné­ben szőtte-fonta a boldog jö­vőt, és az egymásra talált és eggyé forrt kettős szív itt be­szélte meg az édes fészekrakás apró körülményeit. Ez a szép kert hosszú időn át kedves sé­táló helye volt az egyleti ta­goknak és családtagjainak..." Mivé lett az Olvasóegylet székháza, amelyet az egyleti tagok áldozatkészsége terem­tett és töltött meg haladó tar­talommal? Vajon hányán tud­ják Szigetváron, hogy ennek az egyletnek Kossuth Lajos volt a tiszteletbeli elnöke? Hova lett az a messze vidéken híres kert, amelyet Retzer Lipót és Gyenis Lajos egyleti kertészek oly nagy készült, 1929-ben oz ország el­ső gyermekorvosi kotedrájára került. Itt azonban nem sokáig működött, mert 1929. október 23-án, ötven évvel ezelőtt Buda­pesten meghalt Pécsett az MSZMP Baranya megyei Bizottságának székhá­zával szemben még ma is ott áll az 1915-ben Piich Andor terve szerint épült gyermekgyó­gyászati klinika, amelynek elő- kertjében az ő mellszobra lát­ható, olatta mindössze egy szó áll: „Heim”. Amikor szobrát le­leplezték, dr. Bozóky Géza, a pécsi egyetem rektora a követ­kezőket mondotta: „Halála nagy veszteség volt az orvostu. dománynak, a közéletnek, Pécs városának, mely alig néhány évi ittlakása után parlamenti képviseletével tisztelte meg, de legfőképpen egyetemünknek ... midőn barátai és tisztelői áldo­zatkészségéből készült mellszob­rát leleplezzük, arról a helyről fog/a hirdetni időkig emlékét, ahol orvosi működésének leg­küzdelmesebb, de egyben az életnek visszaadott gyermekek­re nézve legáldozatosabb ével folytak le." Pécsett, a Rét utcából kelet felé nyíló utcát róla nevezték el. Budapesten pedig gyermekkór­házat neveztek el róla. Róla, a hazai csecsemőgyógyászat megalapítójáról... PUSZTAI JÓZSEF odaadással ápoltak? Az épület romossá vált, a kert elvadult. Abban a városban, amely a magyar kisvárosok közül már több mint száz évvel ezelőtt, elsőként teremtett otthont a közművelődésnek, ma nincs a művelődésnek, nincs a kultú­rának háza, az ifjúságnak nincs kulturált szórakozóhelye. Kár volt az épületet oly köny- nyedén átengedni a pusztulás­nak! Legalább a parkot kelle­ne átadni a város lakosságá­nak! Megbocsáthatatlan vétek kihasználatlanul hagyni a vá­ros szívében ezt a nagyszerű lehetőséget. Megfelelő szakmai irányítással, még társadalmi munkában is rendbe lehetne hozni a parkot, ahol szabad­téri előadásokat, táncos dél­utánokat lehetne rendezni. Molnár Imre, a Várbaráti Kör elnöke Egy kert régen... és ma

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents