Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)
1979-11-25 / 323. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. NOVEMBER 25. Urán város első mozija Bemutatjuk a megújult Ságvári Művelődési Házat Októberben mintegy tízmilliós költséggel elkészült a Ságvári Művelődési Ház új épületszárnya. Ebben — egyebek közt — először tarthatnak rendszeresen mozielőadásokat az Uránváros lakossága részére. Rövid tanakodás után úgy döntünk Horváth Jenőnével, a MÉV Ságvári Művelődési Házának igazgatójával, hogy módszeresen, a régitől az új felé haladva járjuk be az épületet. A régi épület emeletén irodák. Három főállású népművelő dolgozik most itt: az igazgatónőn kívül egy igazgatóhelyettes és egy művészeti előadó. A klubszobában katonás rendben sorakoznak az asztalok — a női klub kézimunkaszakköre tart majd este foglalkozást. Egyébként ifjúsági ösz- szejöveteleket, vitadélutánokat, szocialista brigádrendezvényeket szoktak itt tartani. Ahogy az igazgatónő mondja: az egyik legkihasználtabb, és legelhasználtabb helyiség volt. Tervei szerint, ha lesz rá kapacitás, kibontják az igazgatói irodát, az ifjúsági klubot és a képzőművészeti szakkör szobáját elválasztó falakat, s a három kisebből két nagy termet alakítanak ki. A képzőművészeti kör ugyanis egyetlen kis helyiségben zsúfolódik össze. Horváth Olivér festőművész tanítványai sokszor még az ajtóban is ülnek, ha a modellt rajzolják. Gondjaikon segít majd az átalakítás, mert legalább a szekrényeket el tudják mástiol helyezni, és a jelenleg tizenhat szorgos szakköri tagnak nem kell a rajztáblák, állványok között szorongania. ♦ Apáthy Árpád, a Mecseki Ércbánya Vállalat fúvószenekarának karnagya éppen a hiányzások statisztikáját összegezi, amikor benyitunk a kottatárba. A mennyezetig érő, kottákkal zsúfolt szekrényből egy katalógus segítségével pillanatok alatt kiemelhető a keresett mű. Nyolcszáz partitúrája van már a zenekarnak. — Lassan újabb források után kell néznünk, mert az ismereteket már kimerítettük — mondja alig titkolt büszkeségkel a karnagy. Egy másik szekrénysorban az együttes egyenruháit helyezték el, míg a kisebb-nagyobb faliszekrényekben a zenekar hangszerei várják a következő próbát. — Ezt a helyiséget is bővíteni szeretnénk — mondja Horváth Jenőné — hogy ne kelljen a zenekarnak mindig a nagyteremben próbálnia. ♦ Ez a nagyterem október óta már nem a legnagyobb, hiszen felépült az új színházterem. Itt, a régiben, minden szombaton családi estet tartanak az üzemek, üzemrészek, a fennmaradó napokon pedig zenekari próba és diszkó tölti ki az időt. Ebből a teremből juthatunk át az új épületszárnyba, amely teljes egészében a vállalat tervezőinek és építőinek a munkáját dicséri. Az épület központja, s egyben dísze a színházterem. Érdekes belső-építészeti megoldásai teszik teljesen egyedivé a városban. Egyetlen szépséghibája, hogy a nézőtér kicsi, egy híján 270 néző fér csak el a székeken. Hetente három nap mozielőadást is tartanak itt a Moziüzemi Vállalattal kötött szerződés alapján. Közben csatlakozik hozzánk Vincze János művészeti előadó, akinek nagy tervei vannak a színházteremmel. — Szeretnénk, ha minden hétfőn előadóesteket tarthatnánk itt a legkülönfélébb műfajokban. Amikor ezen gondolkoztam, akkor döbbentem rá, mennyi lehetőséget ad ez a színpad arra, hogy színvonalas művészeket, együtteseket hívjunk ide az országból. Jó lenne, ha a közönség egy idő után már természetesnek venné, hogy minden hétfőn kap valami érdekeset, izgalmasat a Ságvári színháztermében. Az előcsarnokban kényelmes fotelekben üldögélhetünk, ide majd — ha a tűzrendészeti előírásokat meg tudják tartani — paravánokat szeretnének állítani, hogy kiállításokat rendezhessenek. Erre mód egyelőre csak a régi épület pincegalériájában van, vagy itt, a bejárat mellett, az előcsarnokban. ♦ A könyvtár felé menet bepillantunk a politikai kabinetbe is. Ezt a vállalat pártszervezete használja most. A berendezés szép, de az asztalok egy kicsit iskolaszerűén sorakoznak. A könyvtár azonban maga a kényelem. Szinte kedve támad az embernek leülni a galérián, és egy délelőttöt végigolvasni. — Egy baj van csak — mondja az igazgatónő —, hogy mindössze 8—10 ezer könyvet tudunk itt elhelyezni, ez pedig nem elegendő ahhoz, hogy a könyvtárat nyilvánossá tegyük, így csak a dolgozóink, a művészeti és egyéb csoportjaink tagjai és azok hozzátartozói használhatják. Ezzel tulajdonképpen a lényeghez értünk: a vállalati funkción felül, szolgálhatja-ea Ságvári Művelődési Ház a közel negyvenezres lakosú városrész közművelődését is? — Nyugodtan válaszolhatok igennel — válaszolja Horváth- né —, bár azt is hozzá kell tennem, hogy azért olyan/ sok mindennel nem gazdagodtunk. Tehát csodát ezután sem várhat tőlünk senki. Most értük utol magunkat, most éppen elegendő a helyiségünk arra, hogy a vállalat, és bizonyos mértékben Uránváros közművelődési alapellátását biztosítsuk. Ha gondról kell szólnom, az a technikai személyzet hiánya. Erre volna most a legnagyobb szükségünk. Egyébként pedig a jövő évtől, ha már berendezkedtünk, új munkater- vünT~alapján szeretnénk minél szélesebb kört bevonni a művelődési ház munkájába. H. J. Botár Attila Épül az ősz Hol károgás kerengő rongyai alatt az ég az üres vízre szállt kő és beton beton és rezge fű vándor Homok és föltúrt éjszakák a víz elé a kilátás elé épül az ősz a vadon árvaság Szélkakasok kéménytelen a füst dió idő üt egy számlapon át s nem töri föl csak a köműves-ujj csak a dacos kölyök: ács-fia ács Hol károgás pompázó rongyai alatt az ég az üres vízre szállt kiforgatom nadrágom zsebeit szegény szegénynél tart házkutatást Takács Dezső: Bányavidék A szovjet dráma ünnepe „Mindenféle kategóriájú színházat, amelyet hasznosnak és művészinek ismernek el, az állam tart fenn, az igazgatóságok által előterjesztett költség- vetés alapján az állam által meghatározott helyáraknak és fizetéseknek megfelelően.” Tehát minden színház, amelyet hasznosnak és művészinek ismertek el, állami kezelésbe került, pontosan hatvan évvel ezelőtt a Szovjetunióban. S ebből a hatvanból immár több mint harminc esztendeje a magyar színpad is nyitva áll a szovjet dráma, a szovjet színházművészet előtt. Nem kell oknyomozást folytatni, hogy 1945 után a felszabadult magyar színház miért fordult olyan érdeklődéssel a forradalmi szovjet dráma felé,. A Kreml toronyórájában, vagy a Viharos alkonyaiban az éhezés, a nemzeti széthullás veszélytudatában élő, bizonytalankodó értelmiségiek útja a faragatlanul is emberi igazságokat megfogalmazó matrózokhoz és munkásokhoz; példa és válasz volt hazai kérdésekre is. Mint ahogy egy évtizeddel később az Optimista tragédia kemény komisszárasszonyának_ erkölcsi és fizikai győzelme az anarchia felett, ugyancsak példa erejű volt 1957-ben á magyar színpadokon. A második hullám a hatvanas években ért partot a hazai színházakban. Részben a második világháború drámái voltak ezek; új és új megközelítést adva azoknak az embert próbáló szörnyű időknek; részben a termelés emberi drámái kerültek előtérbe vagy az olyan fordított tükröződése a társadalmi gondoknak, mint amit-- Pogogyin Arisztokraták ja jelentett. Ez a harmadik, mostanában hozzánk érkező hullám folytatja mindazt, amit az előző évtizedekben a szovjet dráma képviselt nálunk. (Nem beszélve természetesen Osztrovszkij, Csehov, Gorkij és a többi klasz- szikus állandó jelenlétéről.) Az idei magyar színházi évad részben a szovjet dráma jegyében Zajlik. Az őszi első bemutató, amit az új vezetésű Népszínház tartott Celldömölkön — s természetesen viszi tovább a darabot szerte az országban —, Arbuzov Irkutszki történetének új változata volt. (A szerző maga dolgozta át, s most Egy szere: lem története címmel játsszák.) A termelési és egyéni konfliktusok metszéspontját . kereste már a negyvenes évek végén ez a dráma, s erre a nagyon jellegzetes új ellentmondásra talált rá Gelman a Prémiumban és a Visszajelzés ben. Az érdekviszonyok új felfogásának példája ez a két nagyhatású mű, hiszen azt bizonyítják, hogy a társadalom és az egyén érdekeit nem feltétlenül hozza harmóniába a közbülső csoportérdek és ez rendkívül súlyos morális, etikai konfliktusokhoz, magatartászavarokhoz vezethet. Még a hatvanas évek második hulláma hozta a magyar színpadokra Rozovot, aki a legmaibb mában, a szovjet élet leghétköznapibb helyzeteiben, igyekezett tettenérni az emberi fejlődés, változás sohasem feszültségmentes pillanatait. Most az új darabokban mintha elmélyült .volna a szovjet szerzők hangja. Trifonov Szolnokon bemutatott Cseréjében, Vampilov Vadkacsavadászatában már olyan hősök kerülnek a színpadon a szakítószilárdság próbája alá, akik az élet feszültségeit nem viselik el, nyílt vagy rejtett repedések keletkeznek személyiségük egészén. A legérdekesebb újdonság — éppen ez utóbbi két darab is reprezentálja ezt —, hogy nem egyszerűen szovjet drámák kerülnek a magyar színpadokra, hanem a szovjet színházi élet, hiszen olyan rendezők bontják ki elképzeléseiket a mi. színpadjainkon, mint Ljubimov, Jefremov vagy az évad hátralévő részében még Etrosz és Tabakov Kezdetben, a forradalom győzelme utáni években, amikor Lenin személyesen jelentette be a hasznos és művészinek elismert színházak államosítását, a színpad, a színielőadás forradalma is zajlott, Majakovszkij Bullómisztériumát aligha lehetett volna előadnia hagyományos színház hagyományos eszközeivel, de Mejer- hold vagy Vahtangov a klasszikus irodalmi műveket is szívesen vitte a cirkusz porondjára, s a programnyilatkozatok egyik kedvelt kifejezése volt az „excentrikus” színház. Ez a „színházszerű színház" volt ennek az irányzatnak az eszménye; valamennyi hatóskeltő eszköz fel- használásával, s az írott művet, magát a drámát, bár fontos, de a színház nem egyedüli alapanyagának tartotta. A húszas évek végére Szta- nyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenkó „irodalmibb színháza” hagyományosabb színpad- technikája kerekedett felül, s a személyi kultusz idején ez sokszor a realizmusnak nevezett színpadi naturalizmussal volt azonos. Ám végig, hol erőteljesebben, hol csak lappangva ott élt a szovjet színházi életben a húszas évek színházi avantgárd törekvéseinek hagyománya is, amit aztán az ötvenes évek vége óta olyan rendező egyéniségek hoztak az „irodalmi színházzal" harmóniába, minta leningrádi Tovsztonogov. Az Optimista tragédiá-t Tosztogonov segítségével rendezték meg Magyarországon. Azoknak a színpadot megújító szovjet színházi törekvéseknek a jelenléte azonban, amelyek a húszas években gyökereznek, éppen ebben a mostani rende- zőjárósban lesznek kézzelfoghatóbbak nálunk is. Ljubimov vagy Efrosz természetesen nem egyszerűen azt folytatja, amit a húszas évek kísérletezése jelentett, hanem az azóta eltelt évtizedek minden formát bontó, formát megújító törekvésének4 birtokában kívánnak a maguk kifejezőnyelvén, a maguk gondolataival a ma nézőjéhez szólni. A magyar színházi élet, amely sokáig csak a szovjet drámát adaptálta nézőink számára, most magyar színészek közreműködésével a szovjet színház egészének aktuális vonásait vizsgálhatja ebben az érdekesen induló, bizonyára még sok meglepetést tartogató, ünnepi évadban. Bernáth László
