Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)

1979-11-25 / 323. szám

1979. NOVEMBER 25. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. I T éstvérvárosunkképző­művészete Pécsett Angol nyelvű plakáttal és meghívóval hirdette meg a Ma. gyár Képzőművészek Szövetsé­ge Dél-dunántúli Területi Szer­vezete a lahti művészek pécsi csoportkiállítását. Közvetett utalással arra, hogy a pécsiek, valamint testvérszervezeteik Opole—Pécs—Szabadka sor­rendben mutatják be Pécs test. vérvárosának tárlatát. Pécs és Lahti képzőművészei között a hetvenes években köl­csönösen gyümölcsöző kaocso. lat alakult ki. Rendszeressé vál­tak az információcserék, művé­szek utaztak hosszobb-rövidebb időre Lahtiba. illetve Pécsre, Különösen Matti Koskeia szob­rász-grafikus tett sokat e kap­csolatok kiépítése terén. Finn vendégművészeket fogadott a Pécsi Grafikai Műhely, finn szobrászt a Villányi alkotótelep, viszonzásként oécsi művészek kaptak ösztöndíjat Lahtiban. A kölcsönös megismerést, a ba­ráti tapasztalatcserét egyéni kiállítások színesítették. Itt és ott. Sor került csoportos bemu. tatkozásra is. 1974-ben hot mű­vész — Martyn, Simon, Soltra, Bizse, Kelle. Kolbe és Erdős — nagyobb anyaggal mutatkozott be Löhtiban, viszonzásként a Lahti Művészcsoport teljes lét­számban képviseltette magát Pécsett a Tudomány és Techni­ka Háza nagytermében. A lahti művészek számsze­rűen körülbelül annyian van­nak, mint a pécsiek (most 27- en állítottak ki). A lahtiak 74-es és 79-es ki­állítása óhatatlanul is csábít bizonyos egybevetésre. A leg­szembetűnőbb különbséget ta­lán úgy lehetne sommásan megfogalmazni, hogy míg a korábbi kiállítás úgymond euró­paibb volt, addig a jelenlegi inkább tűnik helyhez kötöttnek, lokális színezetűnek. A korábbi jószerivel jellemezhette volna bármely azon európai művész, csoportot, mely kész frissen reagálni a kortárs művészet napra kész eredményeire. A je­lenlegi viszont — én úgy érzem legalábbis — valósabb kéoet nyújt a lahtiak, általánosabban azonban az egész finn művé­szet jelen állapotáról. Jóllehet, az összkép ilyetén alakulásához az is hozzájárul, hogy a velen­cei biennálén sikerrel szerepelt Mauno Hartman művei, vala­mint a kitűnő qrafikus, Olavi Lanu munkái hiányoznak és Matti Koskeia is igen szegény anyaggal és csak szinte jebés- szerűen, nem tényleges súlyá­nak megfelelően van jelen e ki­állításon. Hamisítatlan északi tájképek — majdhogynem színes foto­gráfia — fogadják a Széchenyi téri Galéria kiállítóhelyiségébe belépő látoqotót: a fiatal Arto Pennanen Utolsó hó és Téli al­kony c. festményei. Szinte na- turalisztikus hűséggel adja vissza a tájat, a látvány lehe­tő pontos, hagyományos esz­közökkel való megragadása jellemzi a művet. Manno Lap- palainen Természet és Növeke- cfes c. képe is tájábrázolás, azonban az egyszerű, szokvá­nyos megoldás, a leíró jellegű lótvónyfestészet helyett a vege- táció költői átírására vállalko­zott. A Természet c. képen a víz és éq kékje, kékeszöldje fogia közre az ágak kusza szö­vevényét. A Növekedésen a nö­vényzet már egyértelmű fősze­replő, nincs horizontvonol, egy­nemű képi világot teremt, mely­ben a zöld dominál, s ebbe ágyazódik bele jelzésszerűen a fák-bokrok feketéje és kont­rasztként némi sárga. Ritvo Lei- nonen szinte Rippl-Rónai ún. kukoricás stílusában festette tájait. Az Útszélen c. művén térbeli ábrázolást is érzékeltet, míg az őszi árnyékokon síksze­rűségre törekedett. Ez utóbbin Miért nem beszélünk az ötvenes évekről?... kút fiára is. Egyedül a már­ványszobor modelljét nem sike­rül megtalálnia. Meghalt... Nem tudjuk meg hogyan, de ez nem is lényeges. Emberi tragédiája beteljesült, ennyit tudunk s azt is, hogyan. A fel­srófolt normák a valóságban nem okoztak olyan kitörő lelke­sedést az emberek között, mint ahogyan a híradók mutatták. Birkutot egy szándékosan elő­készített baleset éri, és a tett elkövetésével a legjobb barát­ját vádolják. Birkut jelleme vi­szont ezt nem engedheti. In­kább követi a börtönbe. A re­habilitációs események során szabadul 1956-ban. S itt az egyik nagyon fontos eszmei­dramaturgiai csomópontja a filmnek. A főhős ugyanis nem hagyja tovább manipulálni ma­gát, és nemet mond a felkínált közéleti szereplésre. „Emberek — mondja szilárd hittel —, volt rosszabb is, jobb is, azért ez mégis a mi hazánk!.. Egy másik nagyon fontos gondolat ugyancsak szó szerint elhangzik. Agnieszka nehezen érti, miért akarják lebeszélni erről a filmről. „Próbálják el­képzelni — érvel — hogy szá­momra az élmunkások élete, sorsa van olyan fontos, mint a II. világháború történelme . . Wajda úgy idézi fel ezt a korszakot, ahogyan azt egy hu- • szonéves mai fiatal nő láthat­ja. Eszmei üzenete világosan kiderül a filmből: a múltat be kell vallani, ezen túl kell es­nünk ... A gyerekeink kérdez­nek és nekünk tisztességgel, őszintén kell válaszolnunk az ötvenes évekről. Egyik nyilatko­zatában olvashatni: „...meg­győződésem, hogy a fiatalság­nak meg kell ismernie az igaz­ságot szüléikről, vagyis azokról a nemzedékekről, amelyek előt­tük jártak... A fiataloknak tudniok kell, hogy szüleik mi­ért ijyen feszültek, miért hazud­nak, miért csinálnak annyi min­dent, amit nem* kellene, és oly­kor miért fedezik fel, hogy óriá­si dolgokat végeztek . .. Szük­ség van arra, hogy komolyan és őszintén újraértelmezzük az ötvenes éveket, azt a korszakot, amely ránehezedik egész mos­tani valóságunkra, az azóta bekövetkezett változások elle­nére is. Ha meq akarjuk érteni, hogy mi történik a mai Len­gyelországban, akkor tekinte­tünket az ötvenes évek felé kell fordítanunk. Mert ott vannak a mi gyökereink ...” j * Egyetlen hiányérzetem volt a film megtekintése után. De ez nem az alkotók hibája. Az, hogy ezt a filmet a 170 000 la­kosú Pécsett mindössze három napig játszották, összesen négy előadásban ... Kár. Hiszen A. Wajda új mű­ve megrendítően szép film, na­gyon fontos alkotás. Nem vád­irat, hanem vallomás egy kor­szakról, amiről nem beszélünk eleget. És nem elég őszintén ... Bennem ez a film Fodor And­rás — egész korunkat jelző — szép versét idézte fel: „Valami­kor kezünktől / formálódtak a dolgok. / Tudtuk a Iák, a füvek nevét, / a madarak szavát. / Egymás hitéből istent választot­tunk az embereknek. / És mi történt a beszédes földekkel? / Hová vesztettük el testvérein­ket? / Számot kell adni róla! / Számot kell adni róla!" Waliinger Endre AMI AZ ÍRÓ ASZTALAN MARADT Az Új írás novemberi számát teljes terjedelmében Móricz Zsigmond emlékének szenteli. Kortársak és utódok vallanak a nagy író művészetéről, rajzol­ják meg emberi alakját, A ver­sek, értékelő tanulmányok mel­lett most mégis két olyan do­kumentumra szeretnénk felhív­ni a figyelmet, melyek Móricz eddig ismert életművéből hiányoztak. Az író lánya, Mó­ricz Virág teszi közzé a folyó­iratban a jelzett munkákat. Az egyik a Rózsa Sándor című re. gény születéséről ad érdekes képet. A legapróbb részletei­ben nyomon követhetjük az anyaggyűjtés folyamatát, azt a szinte minden mozzanatra ki­terjedő érdeklődést, mely Mó- riczot jellemezte. Különösen megragadóak a sebtében fel­vázolt párbeszédek, jellemzé­sek, ahogy a nép emlékezeté­ben élő töredékekből, a mű leg­fontosabb nyersanyaaából ösz- szeállít egy-eqy, később a re­gény cselekményébe is beágya­zott epizódot. Az anyaggyűjtés közben Mó­ricz gondosan áttanulmányozta azokat a könyveket is, melyek a múlt század kiemelkedő alak. jainak életét és pályáját rajzol­ták meg. így került a kezébe Hegedűs Lóránt Kossuth-monog- ráfiája. Ez a mű indíttatta arra, hogy Kossuthról, egy tanulmány Timo Ruokolainen szobra a felület már' teljesen síkokra bontott, a fák sziluetthatásúak, áttetszőek, ezzel mégiscsak utal a térre. A színek szinte vibrál­nak, már-már mozgásérzetet keltenek. Juha Sääski két táj- ábrázolása — Erdőben, A fák ritmusa — expresszíven felfo­kozott színvilágú. A húszas évek német expresszionistáihoz rokoníthatóan vörös törzsű fá­kat fest, oz árnyékok és ref­lexek e séma következtében te­hát kékek és a vörös ellentét­színe a zöld — keveretlen, nyers zöldek tüzes fokozatai — egészítik ki az összképet. Lát­szólag a naív művészet eszköz­tárából merít Thelma Salo lát­képein. A közel, s távol némi­képp érzékelhetően elkülönül ügyön, a képen minden egy­formán hangsúlyos, fény-árnvék helyett a helyi színek kapnak szerepet, o házakat, fákat le­egyszerűsítve ábrázolja, som- mázottan. A stílus, a felfogás internacionális, a couleur lo- cale-t a téma adja, a finn táj. a finn folu atmoszférája az, ami o nemzetközi kifejezésmódon keresztül is átsüt. Kosti Aho- nen sajátkezűleq faragott és festett keretbe komponálta szí. vesen megmunkált felületű ké­peit. Az egyik Magyarországon készült, az egervári, művésztele­pen és az egervári várat áb­rázolja. Szinte a pointilisták op- rólékosságával rakta egymás mellé a szín pöttyöket és ez o módszer gazdagon modellált felületet eredményezett. Tuomo mm Lukkari a déja vue élményét ébresztő három festménye fel­tétlen megállásra késztet. Első pillantásra zavarbaejtő, hogy a felismerést hamarosan felváltja egyfajta bizonytalanság a lá­tottakat, a témát illetően. Ez az összefüggések kibogozására, a kép vélt jelentéstartományó. nak megfejtésére készteti a né­zőt. Az alkotó módszere ugyan­is hol a hiperrealizmuséra em­lékeztet, hol falra felvetített és élettelen diaképet idéz, moz­gást és statikus állapotot rög­zít egyidejűleg. A művész szán. déka lehet, hogy a nézőben belső rétegeket mozgosson meg, meditációra, gondolko­dásra késztessen. Ugyanakkor megmarad a rejtelmesség bur­kában, csak sejtéseink lehet­nek, a kép titka sohasem tárul fel egyértelműen. Az emberáb. rázolás groteszk, karikatúrasze. rű megjelenítése, az emberi gyengeségek felnagyítása jel­lemzi Raija Sarelli és Paavo Sarelli itt bemutatott festmé­nyeit. Két szobrász neve kívánkozik a beszámolóba. Timo Ruokolai­nen hulladékanyagból — csa­var, szegecs, cső, gömbvas, tár. csa — hegesztett plasztikái, va­lamint Marja Liisa Möki-Pentti- lö törrtören megfogalmazott, embert és teret ábrázoló fa­munkái. Az emberi alak szinte csak jelzésszerű, félbevágott bábfigurái Deim Pál plasztikái, val rokonítják. Romváry Ferenc Nehéz erről a filmről bármit is mondani szenvedély és meg-, rendültség nélkül. Andrzej Waj­da ugyanis egy hatalmas tör­ténelmi freskóban ábrázolja mélyreható igénnyel közeli múl­tunk egy sajátos korszakát, amelyről szívesebben hallga­tunk, mint beszélünk: az ötve­nes éveket. Méreteiben ugyan kimagaslik, de szándékában azonos a magyar filmművészet hasonló törekvéseivel (Bacsó Péter: A tanú; Makk Károly: Szerelem; Kovács András: Mé­nesgazda: Gábor Pál: Angi Vera): feltárni, bemutatni az okokat, miért torzultak el Len­gyelországban a legszentebb hitek, és emberi érzések a szo­cializmushoz vezető út eszkö­zeinek szándékos félreértelme­zésében. Célja tehát a történel­mi tudat formálása, a felnövek­vő generáció megismertetése a legközelebbi múlt hibáival: a szembenézés. Becsületes, őszin­te, hiteles művészi alkotás ez a film. Csakúgy, mint hősnőjének, a fiatal tv-rendező jelöltnek ti­zennyolc napos küzdelme vizs­gafilmjének anyaggyűjtésében, forgatásában. Egy fiatal lány megszállott oknyomozó küzdel­me a negyedszázada lezajlott események után; kudarca és a fiIjn végén halvány reménysu­gara: talán mégis befejezhe­ti... A film erről szól, ponto­sabban a mai keretjáték idő­síkja szól erről; középpontjá­ban az ötvenes évek világa áll, a maga meztelen valóságában. * A cselekmény 1950 tájt kez­dődik, amikor Mateusz Birkut, a faluról jött fiatal kőműves beáll a jeles szocialista város, Nowa-Huta építői közé. Ezzel indul a rendező sajátos „film a filmben” alkotómódszere. Ugyanis a keretjáték lényege szerint Agnieszka (Krystyna Janda) — egy korabeli híradó­részlet nyomán az ő portréját akarja megrajzolni első filmjé­ben. Mi lett vele, hogyan ala­kult az egykor bálványozott sztahanovista sorsa, akinek alakját hatalmas márványszo­borba faragta a sematizmus. A film innen egy rendkívül izgalmas, fölkavaró erejű nyo­mozás története. Agnieszka fo­kozatosan rájön, hogy minden­ki hallatfanul ideges lesz, ha erről a korszakról egyáltalán szó esik. A film arra is választ ad, miért. A. Wajda ebben sa­játos módszert alkalmaz. Az idősíkok váltásai, a jelen és a múlt képsorai összefüggő epi­zódláncolattá állnak össze. Ideges, feszült, lüktető montázs érzését keltik oly módon, hogy amikor a múltba pillant, a je­len élénk, életteli színeit boron­gás, acélszürke képsorok vált­ják fel. Híven tükrözve az öt­venes évek lidérces, idegőrlő atmoszféráját. Ezek a képsorok technikai bravúrnak is bellié­nek. A férfi főhős sorsát végig­kísérő visszapergetések ugyan­is a (soha be népi mutatott) eredeti híradórészfetek illúzió­ját keltik. Ezt a kitűnő szinkron is elősegíti. A bemondó hang — talán ugyanaz, aki akkor szólt? — a kor lázas munkaex- tázisának tónusában lelkesedik a csillagos egekig törő ered­ményeken. * Agnieszka készülő vizsgafilm­jének forgatása során kibonta­kozik Mateusz Birkut (Jerzy Radziwillowicz) kőműves embe­ri tragédiája. Tömegek, lelkes hangulat, acélos tekintetek, pattogó mozgalmi indulók. Ha­talmas transzparenseken a munka hőseinek derűs, ragyogó szemű portréi. Közöttük Birkut, az élmunkás, akit egy egész ország ünnepel. Ez a vidékről származó fiatalember tiszta és becsületes. Egyetlen eszmét táplál magában: növelni telje­sítményét, hogy az emberek mi­nél gyorsabban lákáshoz' jut­hassanak. Ezért vállalkozik a minden eddigit megdöntő re­kordra: egy műszak alatt ötta­gú brigádjával harmincezer téglát felhúzni. Tisztessége ugyanakkor meggátolja abban, hogy észrevegye hőstette" mögött a manipulációs szándé­kot és azt, hogy egy fiatal hír­adós általa indulhat el a kar­rier útján. Mindez Agnieszka oknyomozása során az esemé­nyek élő tanúinak vallomásai­ban tárul fel, pereg le előttünk. Megszólal a neves filmrende­ző, az egykori ifjú híradóopera­tőr. Visszaemlékezik a Birkut- ügyben nyomozó néhai belbiz­tonsági szakkóder — ma sztrip- tízbár-igazgató. Halljuk az egy­kori jóbarátot, napjainkban egy hatalmas katowiczei gyár igazgatóját, s szól a feleség, aki közben a börtönévek alatt elárulta Birkutot, és alkoholis­ta lett. Majd a film vége felé a fiatal rendezőnő rátalál Bir­Folyóiratról folyóiratra keretében maga is elmondja a véleményét. A kissé szubjektív nézetekről árulkodó, helyen­ként erősen deheroizáló tanul­mány egy nagy politikus, s egy esendő ember portréja, melyet Móricz is némi önkritikával ve­tett papírra. Mint a megszokott képtől eltérő rajz azonban mindenképpen érdekes. KÉT TÁVOLI ORSZÁG A tőlünk messze eső orszáqok életére csak akkor figyelünk jobban oda. ha valamilyen tár­sadalmi vaqy politikai mozaás előtérbe állítja őket. Az utóbbi években így került érdeklődé­sünk középpontjába India és Irán, különösen Irán, melyről mostanában nap mint nap hall­hatunk a televízióban, rádió­ban, olvashatunk az újságok­ban. A zajló események mögöt­ti összefüggéseket azonban csak mélyebben elemző írásokból érthetjük meg. Ezért érzem fontosnak a Va­lóság novemberi közleményét („Álmaim Indiája”), melyben Kalmár György, az ismert India- szakértő — legutóbbi politikai tanulmányútjáról visszatérve — a helyszínen szerzett élmények alapján vázol hiteles képet a hatalmas ország belső társa­dalmi változásairól. Ezeknek a változásoknak a megértéséhez olyan körültekintő ismeretek szükségesek, mint amilyenekkel a szerző rendelkezik. Kalmár be­tekintést nyújt India gazdasági életébe, forrongó társadalmá­ba, a különböző pártok küz­delmeibe. Megismertet elképze­léseikkel, elveikkel. Különösen tanulságos cikkének az a része, melyben az „új baloldal" el­lentmondásokkal terhes harcai­ról szól. A fő kérdés ugyanis, lehet-e harcolni a munkásosz­tályért, a munkásosztály nélkül, sőt gyakran éppen ellenében. K. S. Andrzej Wajda filmje Pécsett

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents