Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)

1979-10-07 / 275. szám

/

1979. OKTÓBER 7.

MŰVÉSZET

DN HÉTVÉGE 9.

Ellesett, s kért gondolatok

Amerigo Tóttól, pécsi látogatásának első napján, amikor felavatták Komarov-szobrát

Köszöntő is, köszöntött ií érzéseivel birkózik, s hogy oldja a találkozó / torokszorító meghatottságát, viccekbe kezd Amerigo Tot.

Hetvenéves lenne, valóban, Amerigo Tot? „Kétszer harmincöt” — javítja újra s újra a köszöntőket. Egyszer harmincötösnek is fárasztó lett volna a hétfő eseményeinek sora. Korai kelés Budapesten, ott még egy tárgyalás a vatikáni magyar kápolnába tervezett Tot-műről, út Pécsre, kis megszakítással, hogy krumplis pogácsát vegyenek, de annak híján a tepertős is felidézte a gyerekkor magyar ízeit.

Kezének mozdulatait nehéz lenne koreografálni. „Kagylószerű valami” készül majd oda. Vatikánról Kádár János és a pápa találkozóját hozza emlékezetünkbe.

A pogácsakeresés Paks környékén volt, onnan még jó másfél óra az út autóval. Lepihenni, persze nem akart, ebéd, fogadás a megyei tanácson, rávillan a szeme az ismerős arcokra, fürkészi az újakat.- Mester, indulnunk kell az avatásra — kérik. „Mester? — kérdez vissza —, talán majd tíz év múlva." így hívják tanítványai is. „Tanítás? Annyi, hogy megtalálni az ő hangját, ebben segíthetek, az én tapasztalatommal.” Tanítaná a pécsi szobrászokat is. Este a szoboravató és a dedikálás után, mikor pécsi művészekkel találkozott, invitálta őket Rómába. „Eljöttök egy hétre, elmegyünk az öntőműhelyembe, s megnézitek, hogyan kell viaszba önteni. Mert úgy érzem, a magyar szobrászokat köti, hogy csak homokba önthetnek, azért olyan zártak a szobraik.” Mozdulatait a mozgófilm adhatná vissza, vagy az sem. Tán csak egy Tot- szobor. „A tartalom úgy jön ki, ha nem a hogyan a fontos, hanem az, hogy mit. Hozzatok létre Pécsett egy öntőműhelyt!”

A hazai művészetekről, Pécsről kérdezik. „Pécs Európa, és Budapest szeretne bejutni Európába” — szeme csak egy pillanatra gúnyoros. „Építészetben az európai hullámban, lehet a farkában, de benne van a magyar építészet. Kiváló a grafika, amit Villányban láttam, nagyszerű, de a festészet és a szobrászat azt csinálja, amit Európában már megemésztettek. Az akadályokat át kell ugrani.”

A nap folyamán többször is el kellett mesélnie a tihanyi kisfiú történetét, aki az elvon- tabb szobrairól készült fotókat gyűjtötte. „Azért, szobrász bácsi, mert ezeken gondolkodni kell." „A legtöbb akadályt a figurális ábrázolásnál látom. Át kell ugrani őket. Én is csináltam figurális, reális dolgokat. Amikor fiatalon, Olaszországban megismertem a régiek,

Donatellóék dolgait, úgy éreztem, nekem is át kell rágnom magam ezen a kásahegyen. Hogy megmutassam, tudok olyant is csinálni. Csak amikor ezen túljutottam, tudhattam a magam dolgaiba kezdeni."

Dedikálás a Modern Magyar Képtárban. „A kör bezárult, sajnos egy embernek meg kellett halnia. Malinovszkij marsallnak hoztam levelet az olasz partizánoktól, egy férfi vezetett hozzá. Steinmetz Miklósnak hívták. Akkor sem, és még sokáig nem tudtam, hogy ki ő. Most pedig az ő szülőházában vannak a szobraim. Igen, a kör bezárult. Az élőnek kell köszönetét mondani, hogy ő megszületett.”

Imre olaszul Emerigo. De a hivatalnok eltévesztette a betűt, így lett Amerigo, a „h” pedig a Tot mögül azon a sok sarkon kopott le, amin hetven évéig, világhíréig, Pécsre találásáig átjutott. Tekintély jelentette ki, hogy. amíg él, az a „digó” nem állít ki Pesten. Temetésére Amerigo Tot elment, s nem perlekedni. Volt kiállítása az előtt is, Pesten is, Tihanyban.

Az avató ünnepségen szobrának támaszkodott Amerigo Tot. Fotósok, filmesek pásztázták a párost, az esemény ritkasága, nagysága exponáltatta velük a

filmszalagot méterszám. Meg mert, olyan jó feje van.

„Egy ember rábízta magát a számítógépre, kiszolgáltatta magát neki, pedig azt is ember készítette. De belé idegződött, hogy amit a gép mond, azt el kell hinni. S egyszer a gép, az ember készítette gép nem válaszol. Kinyújtom a kezem, hogy az embertől kérjek segítséget — erről szól a szobor.”

Nézem a kezét, híres, erős, magyar parasztősöktől örökölt kezét. Jogtalan büszkeség, hisz amit fémbe, kőbe formál, az egyetemes tulajdon. Jóleső mégis; egészen a magunkévá mondhatjuk, anélkül, hogy csorbítanánk másokat.

A keze a talapzatnak támaszkodott. Keze, mint a Komarov-emlékműből segítségért kiáltó kéz. Az ember keze.

Este, búcsúzáskor, autogramot kérek tőle én is, a Dunántúli Napló olvasóinak. ízlelgeti: „Dunántúli Napló, Dunántúli ...” Aztán, leírja a noteszba: A „Pannóniái” Napló olvasóinak. Szívesen Amerigo Tot.

S hozzáteszi:

„Az az ember zuhan a-földre, tudja, meg fog halni. Amikor az űrben volt, azt a látszatot keltette hajója nekünk, hogy lassú, ezért forog lassan körbe a szobor. De a mozgás azt is jelenti, hogy ez az ember már benne van a történelemben, s ott fog mozogni már örökké."

Ez az ember ott fog már mozogni.

Bodó László Fotó: Cseri László

Bencze József

Rege

Rege, rege földnek, durcás legelőnek, göröngyös szügyeknek, pata-marék földnek, kerék-nyomott sárnak, hétbogú varázsnak, vad zsibavirágnak, fekete kányának, gornyadt szilvafának, ág-gyürkéjű innak, meggyávult pipának, kova-tapló kínnak, félhold köröm-holdnak, más regém nem volnál

Eszéki Frigyes

Nocturne

alkonyodik fátylat térit magára már a tarka táj rőt ég alatt lehajtanak álmos hegyek s a völgy felett fehér párán mint lágy párnán hasal a Hold

gondol biztosan, hogy van-e munkaviszonyom? Nincs. Szabadfoglalkozású ember vagyok én már hatvan óta.

— Miből él?

— A Képcsarnokból.

És nem is rosszul. Amióta szoros kapcsolatba lépett velük, azóta szinte állandóan kapja a megrendeléseket.

— Most is van megrendelése?

Bólint.

— Láthatnék egy megrendelőt?

Kotor egy ideig a kocátok közt, aztán előhúz egy füzetet. Elém tesz egy csomó papirost. „Megrendelünk az angol kollekció számára kettőszáz darab tájat, vászonra, méret 31x41, mielőbbi szállítás. Ár: 150 Ft/ db. Orosz megrendelésre 20 db különféle erdő ... Schmidt megrendelés, 500 db erdő, folyamatos szállításra... Erdőt 41x 51-es méretben 200 darabot, 51x61-es méretben 250 darabot . . . Olasz, svéd, dán, nyugatnémet kollekciókba, soron

kívüli szállításra, mielőbbi szállításra, folyamatos szállításra. . . Húsz darab, ötven darab, ötszáz darab . . . Erdő, különféle erdő, őszi erdő, erdős táj, táj, Képcsarnok Vállalat, exportcsoport."

— Ezek sem erőltetik meg magukat — mondom végül — hiszen csak száz, százötven forintot adnak egy képért.

— De kérnek ötszáz darabot — válaszol —, aztán én sem járok rosszul, mert a pénz egynegyedét annak az országnak c valutájában kapom meg, ahová az export irányult.

Van tehát anjol fontja, nyugatnémet márkája, svéd koronája és háromnegyed rész magyar forintja.

— És meg is kapja ezt a valutát? — kíváncsiskodom.

— Hát persze. Most kaptam meg az útlevelet egész Európára, és olyan útlevél, hogy kintmaradhatok, ameddig tetszik. Minden évben kimegyünk a feleségemmel, voltunk már Olaszországban, Svájcban, Francia- országban.

— Volna olyan hely a világon, ahol szívesebben élne, mint itt?

— Tűnődik, aztán felel.

— Talán Capriban szívesen letelepednék. De csak pár évre. Mert még azt sem találom olyan szépnek, mint a Balatont.

*

Gazdaságpolitikai, egészen pontosan művészetgazdaságta- ni kérdések merültek fel bennem, de azonnal meg is feleltem rájuk. Kéremszépen. Egy termék legyen eladható, elsősorban a tőkés piacon. Ez most a kurrens vállalkozás, olyan termékkel kell megjelennünk a világpiacon, amelyekért kemény valutát kapunk. E termékek kivétel nélkül hazai nyersanyagból készültek. Az olajfesték „művész” márkajelzést visel, tehát hazai, erdőt, sőt, különféle erdőt is lehet találni itthon. Lenünk is van még, a festővásznat is megszőhetjük. Ez tehát éppen beleillik a vonalba. És

még nem számoltam az erkölcsi hasznot, hiszen a magyar kultúra jóhírét öregbítik ezek a képek szerte a világon, tán még Új-Zélandban is. Ki meri állítani ezek után, hogy a magyart csak a paprikaschról, Pirosch- káról ismerik?

— Ne vegye rossz néven, hogy ezt kérdezem meg, de úgy érzem, meg kell kérdeznem. Művésznek, vagy mesterembernek tartja magát? Ezt, amit csinál művészetnek, vagy pedig mesterségnek?

Megint csönd van, de nem tart sokáig. Rám néz, tekintete nyílt, igazán őszinte.

— Mesterségnek — mondja — nézze, én is megtanultam, akinek van hozzá némi adottsága, meg tudja tanulni. Megtanulható.

— Sikeres embernek tartja magát?

— Nem mondok mást, mint csak azt, hogy kiállításaimon mindenkinek tetszenek a képeim, nagyrészük el is kél. Itt van a legutóbbi vendégkönyvem,

olvasgasson bele. A győri járás falvaiban állítottam ki a képeimet. Azokat jobban szeretem, a Képcsarnoknak csak egyféle kell: erdőségek. Egyszer próbáltam egy kis egyéniséget belevinni abba is, hát azonnal reklamáltak, és visszaadták, nem jó, tessék olyat csinálni, amin van őz, meg hattyú, és amilyeneket eddig hoztam. Ez egy kicsit favágás, de mit csináljak, ebből élek meg. Azokat a képeimet szeretem igazán, melyeket a magam gondolataiból festek. Azok jobbak is.

Belelapoztam a vendégkönyvbe. Bőnyrétalapon is járt a kiállítás, s e néhányszázas községben akadt egy komoly műkritikus. „A műveket alaposan áttanulmányozva — írta a műítész — részben az impresz szionizmusra irányuló intenciókat, részben Picasso kék-korszakára utaló igyekezetét véltem felfedezni. Feltételezem, hogy néhány év múlva konkrét művészeti irányzatot láthatunk a művésztől."

Még szerencse, hogy ezt a kritikust nem küldik el felfedezni az Északi-sarkot. Megtalálná valahol Bőnyrétalap közelében. *

Egy nyugodt, egyszerű lelkű, nyílt, őszinte emberrel találkoztam Mérgesen. E csöndes, kihalófélben lévő, megöregedett falucskában bérli a paplakot, végzi munkáját, s munkája végeztével nagyokat sétál a Rába holtágainak partján, a vízben tükröződő róncoskérgű füzeket vizsgálva. Hallgatja a békakoncerteket, megcsodálja a súlyom sárga virágát, aztán hazamegy és fest egy képet valamiről, ami épp az eszébe jutott.

És becsületes emberrel találkoztam. Mesterség, mondta. Én szeretem azokat az embereket, akik vállalják önmagukat. És, ha tevékenységével nem is értek mindenben egyet, úgy érzem, jó barátra leltem.

Ő igazán nem tehet semmiről.

Kampis Péter