Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1979-09-09 / 247. szám
D DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM—MŰVÉSZET — X 4ff9. SZEPTEMBER 9. A Jelenkor szeptemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén összeállítás köszönti a hatvanéves Pákolitz Istvánt. Az összeállításban Berták László, Csorba Győző és Pákolitz István verseit, Bécsy Tamás és Csányi László tanulmányát, valamint Martyn Ferenc Pákolitz-port- réját taláfjuk. A szám prózai írásainak sorában Jékely Zoltán kisregényének újabb részletét és Tatay Sándor elbeszélését olvashatjuk. Mészöly Miklós: Félbemaradt interjú, kérdések nélkül c. írásával szerepel, Hallama Erzsébet a „Tudósportrék” sorozatban Romhányi György professzorral beszélget. BERTÓK LÁSZLÓ A képzőművészeti rovatban Csontváry időszerűsége címmel Németh Lajos írását találjuk, amely Pécsett hangzott el Kerényi Jenő Csont- váry-szobrának avatójaként. A Pécsett rendezett VI. kisplasztikái biennáléról Láncz Sándor írt beszámolót. Figyelmet érdemel A nyugati magyar irodalomról közölt rádió-beszélgetés szövegének első része, amelyben Béládi Miklós, Czine Mihály, Ilia Mihály, Parancs János és Szabolcsi Miklós fejti ki véleményét. A kritikai rovat élén Futaky Hajna elemzését olvashatjuk Nagy László prózai írásainak kötetéről. Amikor a hegynek megindult Pákolitz Istvánnak Minthogy ebben a szűkülő szorosban visszafelé lehetetlen, sőt, maholnap már-már előre is, így pihenőre, bölcselkedésre s egyéb kerülőre nemcsak alkalom, okunk is akadna, hisz ráadásul se jobbra, se balra, se fölfelé, se lefelé, azaz, ha jól meggondoljuk, végképp befalazva magunkba és az örökös huzatba, s miközben talán ördögi kacajra készülődünk, hiszen okunk akadhat, méltó arra is, nemcsak pihenőre, bölcselkedésre s egyéb kerülőre, latolgathatjuk, ha így, hát miért ne? mért ne üljünk be, mint tyúk az ülőre, ha van egy ajtó, valahol egy ablak, amit becsukhatunk, valahol egy nagy szélárnyékban még helyreigazodhat ■’* ez-az, ha a gyorsuló pillanatban megkapaszkodunk, mint rabok a falban, mintha mi tartanánk, s minthogy e dőre csónakban is csoroghatnak utánunk, szinte szédelegtem a Tímár utca szűkületében, már-már a Kossuth tér búgócsigájában, mikor a cifra kavargásból kipattant, mint a szikra, a költő, aki egy nagy esernyőbe kapaszkodva lépegetett előre, peckesen, mintha se jobbra, se balra, se fölfelé, se lefelé haladna, csupán kilépett a Rákóczi útra, átment, majd a Bercsényi utca kurta végét megjárva, jött a Tímár utca torkán át, megállt a Kossuth tér szélén, ott először balra, a Hal tér irányába, majd jobbra, a Fürdő utca felé nézett, és az áruház sarka mellett eltűnt, ha jól emlékszem, szürke csíkos öltönyt, fehér inget és madzagnyakkendőt viselt, engem észre sem vett, de többen látták, amikor a hegynek megindult, azaz a Széchenyi térig fölcikázott a Bem utcán, ezt alig értettem, mert általában nem erre jött-ment, amikor a Széchenyi térre, otthonról, a Rákóczi útról, inkább a Bercsényi utcán, majd a Munkácsy, sőt, a Gábor, a Perczel, a Kazinczy, a Kossuth utcán járt a Jelenkorba, általában, de legalábbis vissza, » hát alig értettem, hogy most miért a Bem utca felé, de hirtelen, mintha tartoznék neki valamivel, mintha hatvan nyakkendőjéből egyet vissza kellene adnom, ott, a Tímár utca szűkületében, már-már a Kossuth tér búgócsigájában, tán, hogy igazam legyen, amit megcáfolhat azonnal, peckesen, mintha se jobbra, se balra, se fölfelé, se lefelé haladna, megfordult bennem, s egy nagy esernyőbe kapaszkodva ment, megintcsak előre. Tatay Sándor Kód bácsi elment a rabbihoz — részlet 1979. február hatodikán, délután két órakor szívinfarktust kaptam. Nagyon látványos ese. mény volt ez, mert az írók szigligeti alkotóházában történt, éppen olyan időpontban, amikor a ház vendégei nagyobbrészt az ebédlőben időztek. Akik elszéledtek, azok sem merültek még délutáni álmukba, sem munkájukba. Közvetlenebb barátaim legnagyobbrészt a szobámban, vagy annak előterében tartózkodtak, míg az orvos meg nem érkezett, különösen körülvettek tehetetlen jóakaratukkal kedves asszonyok. A rendkívül tágas, kellemes huszonegyes szobábarr laktam, amelynek kétszárnyas kijárata van a tornácra, vagyis ki lehet onnét lépni egyenesen a kastély gyönyörű parkjába. Ide, a tornác elé érkezett a mentőkocsi, és kitárták szobám ajtajának két szárnyát, melyeket így télidőben derékmagasságig vastag takaró fedett. Mikor ezt az ajtót ilyen szélesre tárták, akkor telepedett nagy szomorúság a szívemre. Húsz év óta minden évben ebben a házban töltöttem legalább két hónapot. A ház asszonyait volt akkor a legfájdalmasabb otthagynom. Megszerettem én ott mindazokat, akik diadallal, vagy diadal nélkül rótták soraikat a papírra. Leginkább az önmagukban hitetleneket, az istenek kegyelméért esdeklő tekintetűeket. Családomként szerettem azokat, akik megvetették ágyamat, asztalomra tették ételemet. Szánni és szeretni valók, akik írókhoz kötik az életüket, és sokan vannak ebben a házban özvegyek. örültem társaim közelségének, míg meg nem érkezett értem a kocsi, akár ajtómon belül voltak, akár kívül, akár emeleti ablakokban fogadták a mentők érkezésének riadalmát. Mert ezt is tudtam róluk, hogy ott lesznek az ablakokban egyesek. Csak amikor ráhelyeztek a hordágyra, úgy éreztem, elveszítettem őket. Akik a közelben voltak, egyet léptek hátra, mintha sír széléről lépnének el. De én akkor mór megjegyeztem magamnak az arcokat, azokét is, akik a parkban voltak, az erkélyen, meg az ablakokban, mert lábbal előre vittek ki az ajtón, mint a holtakat. És mindenki, aki látott, úgy tudta, örökre visznek. A mentőkocsiba természetesen koponyával előre helyeztek be és ekkor már nem láttam senEit, csak egy szőkét, aki nem tartozott közibük. Nagyon kékszemű volt, és sáfrányszőke a hosszú, hosszú haja. A sáfrányszőkét azért írom, mert ez az istennők hajának színe. Soha életemben nem volt nekem ilyen kékszemű szőkém, amilyen itt fölém hajolt, csak vártam rá mindig, és ekkor is, amint emelni próbáltam a fejem, tiszafává változott. A haja óriási tömegű lett, karjai megsokszorozódtak, Rétfalvi Sándor: Dombok rendje Fotó: Nádor Katalin majd sötétzöldre változott, egyre sötétebbre. Ma is ott áll az a tiszafa az alkotóház előtt, bátki láthatja rajta, hogy söté- tebb a feketénél. Sosem gondoltam, hogy a mentőkocsinak ilyen kemény a rúgózása. A mentők egyenruhájába öltözött fiatal ember vigyázott rám, hogy le ne bukfencezzem a hordágyról, és a nevemen szólított. Megnéztem jobban az arcát, és az egyik tapolcai könyvtárosnő fiát ismertem fel benne. Kézen vezették még, mikor először láttam, most pedig karjának az oltalmára bíztak. A könyvtárosok barátaim, testvéreim, és nincs többé idegen város, sem falu az országban, mert mindenütt akad könyvtáros. Ha több nem, legalább egy, ha félig fizetett is. ha csak szerény megbízott is, otthon vagyok vele. Otthon leszek a tapolcai kórházban is. Barátaim az orvosok, ha néhány szót váltok az ápolónővel, máris akad közös ismerősünk, vagy ismerem ap- ját-anyját, esetleg őt magát gyermekkora óta. És mind a betegek, akik itt összeverődnek, szegről-végről ismerősök. Olyan ember pediq nincs a járásban, aki hírükből legalább ne ismerné az orvosokat. A leghíresebbeket pedig emlékezetükben tartják távoztuk után is a következő nemzedékek. Nyolc évvel ezelőtt töltöttem már egy tavaszt ebben a vén fák alá húzódó, kisebb-na- gyobb épületekből összeálló intézményben. Akkor az első éjszaka sírtam. Fiatal éveim négy tavaszát töltöttem kórházban, ez volt az ötödik. Sirathattam volna ezért magamat, de én a kórház állapotán sírtam, mely zsúfoltságában, túlterheltségében kétségbeejtő volt azokhoz az egyszerű vidéki kórházakhoz képest is, amilyenekben három évtizeddel korábbi tavaszaimat szenvedtem. Azóta családom, rokonaim betegségeiben jó néhány kórházat megismertem, megtudtam, hogy a tapolcai sem el- esettebb a többinél. Nem bűnös mulasztás, nem, nem is a pénz hiánya, nem is oktalanság, csak valami áfiumos fele- dékenység okozhatott fejlődésünk lendületes évtizedeiben ekkora szégyent. A kórterembe behozták a EKG masinát, körülraktak huzo lókkal. A diagnózishoz nem fér kétség. Megkaptam a szüksé ges injekciókat, kimérték tab lettáimat és átadtak a három hetes mozdulatlanságnak. E kellett volna aludjam, és nyom tak is a gyógyszerek, de nen akartam engedni nekik, mert fe kellett idéznem, felgyógyuláso mig emlékezetembe vésnem c hátralevő részét annak a feje zetnek, amelyet félben hagytarr délelőtt. A Badacsonyban rekedt régi földesurakról és azof ivadékairól volt szó az utolsó oldalakon. Ne felejtsem el mondanivalómat, míg le nem jegyezhetem, mert fontos és érdekes. Félálomban szinte szóról szóra megfogalmaztam. El is terelték figyelmemet saját magamról ezek az ellentmondásos sorok. Késő este, inkább már éjszaka ismét megjelent az osztályos főorvos, megfogta a pulzusomat, meghallgatta a szívverésemet, majd kerített valahon- nét egy csavarhúzót, és hosszas mesterkedés után csengőnyomógombot szerelt az ágyam fölé, közvetlen a kezem ügyébe, mert ez hiányzott. Csengessek csak bátran, ha a legkisebb zavart észlelem. Ebből, hogy a főorvos saját kezűleg villanyt szerel, arra következtethettem volna, hogy állapotom nagyon súlyos, de nem következtettem arra, csak éreztem az orvos közvetlenségét, melynek gyógyító hatása sokat ért. Nem volt szükségem a csengőre, nyugodtan elszunnyadtam annak tudatában, hogy őrködnek felettem. Délután már találkoztam mindkét orvosnővel, akik még az osztályhoz tartoztak, ők is régi ismerősök. Olyanok a betegek között, mint fiatal családanyák, ha gyermekük kezéért nyúlnak. Ebben az intézményben kézrátétellel gyógyítanak, nekem pedig ebben a metódusban, melyben a szeretet a legfőbb gyógyír, felettébb nagy a hitem. Hallania Erzsébet Beszélgetés Romhányi Györggyel _ részlet a bevezetésből Akárkivel beszéltem Romhányi Györgyről, a kórbonctan immár nyugalmazott professzoráról, mindenki azt mondta: — Az ő előadásaira mindig elmentünk. Az ő előadásai élményt jelentettek. A legjobb előadó, akit ismerek. Mások egyszerűen így nyilatkoztak: — ő volt a kedvenc tanárom az egyetemen. Én nem hallottam egyetlen egyet sem a legendás hírű Romhányi-előadások közül. Amikor aztán a Pécsi Orvostudományi Egyetem konferenciát szervezett a nagyelőadásról, e sokak által idejétmúltnak minősített oktatási formáról, elmentem erre a konferenciára, hogy halljam Romhányi professzor előadását. Előadást az előadásról. A lépcsőzetes padsoros, nagy előadóteremben jócskán szorongtak, nagyrészt az egyetem személyzete. Lezajlott a megnyitó, szólásra emelkedett a reprezentatív vendég, Szent- ágothai professzor, az Akadémia elnöke, hogy a tőle megszokott fergeteges stílusban, érvek és érzékletes emléGEépek tömegét zúdítva a hallgatóságra, megvédje a nagyelőadást „modern” ellenérvektől és elsorvadástól, bebizonyítva, hogy ez a nagy egyéniség közvetlen hatása révén a személyiségformálás óriási iskolája. Eldőlt a kérdés, gondoltam a szünetben, elhangzott minden érv, a leghatásosabb érv is, a személyes példa. Szegény Romhányi professzor. Az ugyan meglepett, hogy szünet utón a lépcsőn ülők keze-lába között kellett visszakapaszkodnom a helyemre. S az is, hogy a terem tele lett fiatalokkal. A tömeggel szemben lent, a túlméretezett asztal mögött szürke, törékeny alak állt, olyanformán, mintha a kezét tördelné, és szinte alázatos hangon belekezdett: e megtiszteltetést biztosan annak köszönheti, hogy huszonöt éven át igyekezett hatékonyan igénybe venni a szóbanforgó eszközt, amit ugye nagyelőadásnak neveznek, hát akkor talán megkísérli elmondani a tapasztalatait róla — és már ki is menekült a tekintélyes asztal mögül. Se mikrofon, se papír a kezében. Le-föl járkált a padsorok előtt, s nem túlságosan erős hangján, amelyet mégis jól leheteti hallani, mintegy elpanaszolta, hogy sokak szerint az előadás által a hallgatók nincsenek kellően stimulálva. Hát igen, az unalmas előadás legföljebb információt nyújt, csak a pillanatnak dolgozik. A beszédes kezek belesüllyedtek a zsebekbe, a professzor szomorúan félrehajtotta a fejét és bólogatott: c pillanatnak. Vagyis a múltnak. Az első kuncogás végighullámzott a hallgatóságon, a professzor kivárta, míg mindenki megemészti a megjegyzést, aztán lendületesen folytatta. „Egyesek szerint a szakmai tudás nem elég az oktatónak, pedagógiai képzés is kell, én ezzel csak részben értek egyet, Hippokratészre hivatkozom, aki azt mondta .. .” Megállt, szem- befordult a hadsorokkal: „Na, mit mondott?” Most már hangos nevetés tört ki, mert a professzor úgy állt ott szemben professzortársaival, akadémiku. sokkal, vendégekkel, mint egy tanító bácsi, aki kész rögtön beírni az egyest. A professzor csillogó szemmel figyelte a hatást, aztán gyorsan bocsánatot kért, és mű-megszeppenéssel folytatta: „Hát, aki ugye azt mondta, hogy az orvostudomány nem tudomány, hanem művészet, és nem lehet tanítani. Ez vonatkozik az oktatóra is; ha nincs neki adottsága, hiába a pedagógiai képzettség ... Adottság, ez persze különböző. Én nem tudom Szentágothai professzort utánozni..." És bánatosan odanézett, ahol az akadémia elnöke ült a hallgatók között.. Amikor elült a zaj, könnyedén.és önérzetesen hozzátette: „de ő se tud engem utánozni”. Ekkor tört ki az első taps. ___ E ttől fogva csak ketten maradtak a teremben — a profesz- szor és a közönsége, amely egyetlen lénnyé vált. Ez a lebilincselt lény mindig válaszolt, ha a professzor közbekérdezett, bólogatott, csodálkozott, egyetértett, tapsolt, csapkodta maga előtt a padot. Nyilvánvaló dolgokra jött rá. Hogy a legbonyolultabb kérdéseket a legegyszerűbben is el lehet mondani, de ez persze nem leegyszerűsítés, mert húsz év munkája van benne. A fölfedezés öröme, a heuréka élménye az ember szent joga, tehát az oktató a legtöbbet akkor teszi, ha a diáknak is segít megszerezni ezt az élményt. A diáknak, a leendő orvosnak meg kell tanulnia kételkedni is, mert a kételkedés bátorság. A tudomány nem valami rendkívüli dolog, hanem csak jó kérdések föltevése a természetnek. De egy jó kérdésért mennyit kell tanulni! Az egyetemen nem azt kell tanítani, amit már fölfedeztek, hisz azt úgyse kell mégegyszer fölfedezni, hanem a hogyant. Amikor Röntgen megtalálta az X-sugarat, mit csinált? Fölszaladt az emeletre és elújságolta a feleségének. Természetes? Igen. És mi volt a következő, amit csinált? Nem, dehogy. Visszarohant és megnézte mégegyszer. Érthető? Az orvosnak pedig életfogytiglan kell tanulnia, mert ez annyira szép foglalkozás, hogy ez a legkevesebb áldozat érte. Az orvos az embereket szolgálja. Csak ne feledjük, hogy az embereknek lelkűk is van. Egyszer Ángyán professzortól hallottam, hogy „ma szomorú vagyok, mert orvosnál voltam és megvizsgált és nem szólt egy szót se." Még az orvosnak is szüksége van vigasztaló szavakra, igen? Percekig zúgott a taps, s csak nagysokára cihelődtek fel a földről a megmámorosodott hallgatók. Mi volt ez? A professzor nyilván sokszor elmondta ezeket a dolgokat. Mint a színész, aki a századik előadáson is magával tudja ragadni a közönséget. Alakítása nem kopik meg, inkább elmélyül, beérik. Szavai, gesztusai mögött valami súlyos fedezet. Megértettem a Romhányi-le- gendát. „ölj le közénk és mesélj” — mondta József Attiia Thomas Mann-nak. — „Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged ..
