Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)
1979-08-05 / 213. szám
1979. AUGUSZTUS 5. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Grain András rajza Amikor megszületett, elneveztük Micónak. Ezt a nevet hordta egészen a névadó ünnepségig, amikor is kitudódott, hogy lány az eszemadta. Ekkor aztán a csilingelő, lányos Micike névvel díszítettük fel. Jó- ravaló, illemtudó, szobatiszta volt, már amennyire egy há- iromhónapos kiscica mindeme jelzőkre rászolgálhat. Ha durro- gott is olykor nagymami kezében a seprő a menekülő pá- kosztos Micike után, nem volt az neki veszélyes, mert három seprőnél is gyorsabban vitte az inát lugason-virágoskerten át. Máskor lomhán járkált a vete- mények, rózsabokrok között. Lompos farka sötétszürke sétabotnak tűnt, amire olykor rátámaszkodott. Testét májfoltos rozsda-szürke szőrruha borította, két hegyes fülecskéje alatt pedig mint fülvédő, két fekete » pont díszlett. Nyugodt, csöndes napokon oly meghitten, bizalommal ült nagymami ölébe, mintha sosem látott volna a kezében seprőt. Fél éven keresztül, tavasztól őszig borzasztó betegségben vergődött Micike: jöttek a fogai. Nem evett, nem ivott. Csoda, hogy bőre alatt maradt valami hús. Már sötét, őszi felhők kergették egymást, lassan belepte fehér csipkéjével a kihűlt földet a kora reggeli dér, de Micike még mindig kesergett. Kihasználta ezt az úri cicabetegséget: csak húst, húst, tejet meg tejfelt evett volna egész nap. Hozzám legalább úgy vonzódott, mint a tejfelhez. Volt is rá oka: esténként varjú-, meg szarkafiókákat hoztam neki sudár jegenyefákról. Nagymama napnyugtakor a kezembe nyomott egy karéj kenyeret, s azt mondta: — Este van, eredj kisfiam vacsorázni I Azzal felmásztam a kisház előtti nagy eperfára, s a kenyérből harapdálva a friss eperszemekhez, megtömtem a hasamat. Hüvelykujjomnyi fekete eper termett azon a fán, s amikor lemásztam, magam is /nagyot kacagtam a tükörbe nézve: egy cirkuszi bohóc nincs úgy kidekorálva, mint én voltam akkor. Csak a szemem, meg a fülem látszott ki a finom epermaszat alól. Hanem a Micikétől ne kanyarodjunk el. Egy meleg nyári reggel apámnak nyávogásra kellett ajtót nyitni. Nagyot kiáltott opám, mire mindnyájan kiszaladtunk. Micike állt az ajtóban, előtte egy ugyanolyan tarka kiscica csúszott-mászott. A szeme leragadva az apróságnak. Micike nyávogott még egyet, felvette a szájába, s belépett vele a konyhába. — Édesanyám! — kiáltottam. — A cipősdobozt béleljük ki ronggyal. — Még mit nem! — torkollt le az anyám. — Sajnálják a rongyot is ettől a macskától, Rongy csak van elég nálunk. De nem vitázhattam ezen* mert a Micike csak leteszi az apróságot a spórheld alá, s ©áris lebben kifelé. Mi utána az udvarra. Onnan lestük, hogyan mászik fel a háztetőre, végigszalad a gerincen, s a hátsó szín cserepe alatt eltűnik. Kisvártatva jön vissza, óvatosan lépdelve hozza szájában az újabb Micike-csemetét. Nyolcszor egymás után ment fel a tetőn át a padlásra. Nyolc apró cica nyávogott a spórheld alatt. Már a második cica láttán megdühödött az apám. Mély gödröt ásott a kert hátulján, abba hányta mind. Hiába könyörögtem, csak mondta a magáét haragosan: szavait hallgattam, milyen nagyszerű is az az iskola. Apám kint a hátsó színben, ahova szalonnasütésre ment ki a család, a tanítóról mesélt esténként. Ezt a színt lomtárnak használtuk, a gazda a nyárikonyha mellé építtette valamikor. Csöpögött a szürke zsír a kenyérre, s én a tűzbe révedezve csodáltam a nagy okos tanítót, aki majd minden tudományra megtanít, aki „úriembert” farag majd belőlem, hogy ne legyek elhagyott szegény, mint apám. — Jegyző, doktor, patikus, vagy akár tanár úr lesz a Gusztika, csak tanuljon Dénes Géza MICIKE — Magunknak is alig van mit enni, nem veszek házamba még egy éhes hasat. Akkor éreztem először, hogy úgy is tud fájni az embernek valami, ha nem verik. És attól kezdve sűrűbben másztam meg a jegenyéket és hoztam az ingem korcában a bús Micike mamának finom varjú-, meg szarkafiókákat, hadd vigasztalódjon szegény. Vagy inkább azért, hogy magamat vigasztaljam. A forró nyár után újra ősz lett. Vége a vidám madarászásnak. Egy hűvös reggelen a nyári eset megismétlődött. Csak ekkor már kevesebb: öt kisci- cával. —- Elpusztítom ezt a dögöt! — S apám az asztalt öklözte. Micike azonban ezúttal . sem jutott a gyerekei sorsára. A tél után kitavaszodtunk. Micike úgy járt a rügyező rózsabokrok között, mint beképzelt kisasz- szony. Megszagolta a bimbókat, rügyeket, megrágott néhány fűszálat, majd elvetette magát, s fájón énekelve hem- pergett a puha pázsiton. — Jaj, beteg a Micike! — kiáltottam. Bizony beteg volt, csak azt nem tudtam, mi a baja. Esténként borzadva hallgattam a kiságyamban Micike fájó, si- koltó nyávogását a háztetőről. — Édesapám — ültem fel az ágyamban — hallja, bántják Micikét. De az apám most mérgesen mozdult meg ágyában: — Majd segítek én holnap a rondán. Agyonütöm, nem fogok mniden félévben a köly- keivel bajlódni. Augusztusban bőszárú, „bri- csessz” nadrágot húztak rám, meg kiscsizmát. Alábbhagyott bennem a Micike-láz is, mert ábécéskönyv került a házba, s egy csodaszép palatábla. A világ összes Micikéje sem érdekelt volna akkor engem: forgattam a könyvet, rajzolgattam a palatáblára, meg anyám szorgalmasan — biztatott az apám. Akkor este csak forgóládtam az ágyamban. Nem álmodtam, mégis láttam magamat cilinderrel a fejemen, fehér kesztyűvel, sétabottal, arany zsebórás, passzentos mellényben. Mindenki, még a Szegedi Pityu is kalapot emelt előttem, akivel pedig haragban voltam, mivelhogy a birsalmáját nem felezte meg velem. Én meg szívélyesen lendítettem viszonzásul ide is, oda is a cilinderemet. S egyszerre belesivít az udvarról az álmomba Micike kétségbeesett nyávogása. Annyira, hogy felültem az ágyamban. Apám, anyám mélyen aludt. Sajnáltam Micikét, mert talán megint bántják szegényt. De nagyon bánthatják, mert rettenetesen nyávog, szinte visít, kiabál. Az apámat fel nem költhetem, mert ő csak úgy akar rajta segíteni, hogy agyonüti. Ekkor már nemcsak kiabált, hanem kaparta is kívülről az ajtót. Kiosontam, kikapcsoltam az ajtót. De Micike nemhogy megnyugodott volna, hanem beszaladt a szobába, felugrott a varrógépre és ahogy kifért a torkán, fájó hangon könyörgött. Anyám felébredt, apám felugrott, egyenesen Micike torkának lendült. Micike meg kirohant az ajtón, aztán visszarohant, legalább háromszor megismételte, közben szüntelenül nyávogott. Apám dühösen szaladgált ki-be utána: — Agyonütöm! Elegem van ebből az egyből is! — Ez a macska tényleg megbolondult — mondta anyám. — De talán mégis lehet valami oka, hogy ilyen háborodott. — Azzal kibotorkált az örökösen síró Micike után. De alig ért ki az ajtón, összecsapta a kezét: — Uram-isten, ég a szín! Kirontottunk. Apám feltépte az utcai kaput, az arra járó embereket behívta segítségül, akik a pánikot csak növelték: kiabáltak, szaladgáltak, vödröt, vízhordó edényeket követeltek. — A szalonnasütés eredménye — nézett anyám vádlón az apámra. A szín szürke füstgomolyba burkolózott. Micike szaladt elöl, mi követtük. De a padlásfeljáró létrájánál még az erős apám is megtorpant, mert ki mert volna a ropogó lángtengerbe utánamenni. Micike felszaladt nagy sikoltással, mintha ember si- koltott volna, fájó, őrjöngő ember, s beugrott a lángten gerbe. Kis idő múlva egy kisci- cával a szájában megjelent a létra tetején. — Megvan a tűz fészke, ide a vizet a szín közepére, ott parázslik! — kiáltott valaki a szín bejárójából. Anyám újra odapiszkált az apámnak: — Sose képes lelocsolni a szalonnasütés parazsát. Ha ez a macska nincs, leég a szín, de a nyári konyha is. Miből fizetnénk ki! Micike ekkorra már a második kismacskával fáradozott lefelé a létrán. Dülöngélt, megmegszédült apró terhével. Apám meg levágta magáról a földre a vállára dobott kabátját, felgyűrte a hálóinge ujját, s felszaladt a létrán. Nagymami kétségbeesve kiabált utána: — Fiam, fiam! Nincs ott semmi mentenivaló! üres a padlás! Tízig sem számolhattam, mikor megláttuk az ölében a mentenivalót. Jött apám lefelé a létrán hörögve, fulladozva, ölében egy korhadt fadobozzal, melyben apró cicák szűköltek. Letette a létra alatt a ládát, és mosolygott. Megdörzsölte a füsttől kimart szemét, s lihegve mondta: — Majd csinálunk nekik a spórheld alatt tágas helyet, jó vastagon kibélelve ronggyal. Még meg találnak fulladni ebben a szűk ládában. — Hát mind megtartjuk, édesapám? Mind a kilencet? — szakadt ki belőlem az öröm. Mire apám felkapta a ládát az apró cicákkal meg a Micike mamával, s vitte őket be a konyhába gonddal, vigyázva, miközben jó hangosan ezt mondta: — Meg, fiam, megtartjuk. Ahol hat embernek van harap- nivalója, ott tíz macska sem halhat éhen! Bárdosi Németh János versei Epilógus Nem csatákra születtem, anyám azért szült engem, hogy álmodozzam, nézzem a felhőket az égen. Nekem a világ nem több, mint amit úgy öröklők egyik percből a másba, könnyedén, nem csatázva. Hogy mégis megfizettem ami van a szivemben, mert nyoma nem veszett el a messze szálló perccel. Felfogtam, ami kellett, féltem a villám mellett, ár ellen nem próbáltam szállni a vitorlámmal. Dalomban annyi rím van, amennyi könnyet sírtam búban, vagy örömömben, amíg a csúcsra jöttem. Dicséret nem kell érte, megérte, meg nem érte, enyém a vágy, az álom, a többit sose bánom. Pálma, vagy pénz nem izgat, duzzadjon csak a gazdag, méhest a dombhajlatban, egykor tán ezt akartam. Ma már a dongók, méhek, szívemben döngicsélnek, zümmög a világ-kaptár, többet hát hogyan kapnál? Csatákra nem születtem, anyám azért szült engem, hogy álmodozzam, nézzem a felhőket az égen. Ady verseire Sötét nagy vized partjait hányszor bejárom, szüntelen új részlet bukkan, újra föl. S nincs egyhangúság soha itt, csalitos őszök, topolyák komor siráma zeng felém. Morajló, halk halotti hang, majd fölcsattanó vad zene, Beethoven lelke rokonod. Partod örvénylő tájain, megállók, nézem nagy vized, vacogok, elragad az ár. Hiába űzöd Hiába űzöd nyomát a pillanatnak, az illat elillan, a szűzfehér hó elolvad, a szilva hamva eltűnik, ami volt vissza nem jöhet, add meg magad a pillanatnak, mely végzetünk teljesíti. Arató Károly Tudom, meddig repül.., Egyre óttetszőbb lesz a táj, míg tekintetem világítja át: mint vázlatot, megsejteti ereinek sötét hálózatát, már derengeni hagyja hűs csontjait, forgó ízületeit, tűként sikló madarait s az eget, mit fátyolként fölvetit. Mutatja túlsó oldalát, rám fordítja tükrét a levegő, melynek közepéből e nyár, mint hasonmásom, sugárzik elő. S aztán szárnyalni kezd. Tudom, meddig repül, milyen határokig, melyeknek sövénye előtt visszanéz majd és leborul porig.
