Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)

1979-08-12 / 220. szám

979. AUGUSZTUS 12.

IRODALOM - MŰVÉSZET

DN HÉTVÉGE 9.

B

ajor Ottó, a Csáti Zoli kebelbarátja, máról-holnapra fölcsapott Hitler Adolf szószólójának. Dicshimnuszokat zengedezett a Führerről; legszerényebb kitételként azt emlegette, hogy ilyen szuggeszcív erejű vezére soha nem volt és soha nem lesz a német népnek. Dühömben arról is megfeledkeztem, hogy a fenti szóban nem „ci”, hanem „ti” ejtendő. A Hitlenrajongás helyett Ottó inkább a helyes kiejtésnek nézett volna utána. De nem, azzal feszengett, hogy teljes szívé-véréből németnek érzi magát, ezt büszkén meg is vallja. A családi neve ugyan magyarosan csengett; és még jól emlékeztünk arra, hogy az első osztályban Ottó éppencsak dödögélt magyarul; akkor persze amiatt gyötrődött, hogy ne röhögjük ki túlságosan sokszor a svábos kiejtése okán. Most meg azzal tüntet, hogy eredeti német. .. Még jó, hogy hajlandó magyarul szót váltani velünk!

Nemsokára azzal traktált bennünket, hogy mosti öntudatát, azt, hogy kinyílt a szeme (Csáti Zoli azt mondta Ottó hátame- gett: a csipája), egyesegyedül annak köszönheti, hogy elolvasta Hitler híres könyvét, a Mein Kampf-ot. Eredetiben nem ajánlotta nekünk, mert „annyira azért még nem tudtok németül”; de a fordítást ránktukmálta, hát így került hozzám is a „Harcom", ami túlságosan nem érdekelt ugyan, de azért átbugáztam, már csak kíváncsiságból is. Persze óra alatt, amelyiken lehetett. Egyáltalán nem voltam megilletődve; meg is mondtam Ottónak, nem esem hasra az ilyen uborkafára fölkapaszkodott pasasok előtt, akik még kérkednek is azzai, mjlyen lentről kezdték, s milyen magasra jutottak. Hitler minduntalan azzal hencegett, hogy őrvezetőből lett diktátor. Ottó lenézően biggyesztett az én észrevételezésemre és fennsőbb- séggel kinyilatkoztatta: éppen ebben van a1 pláne. Erre én azzal replikáztam, hogy hallottam már egyetmást a Vezér erőszakoskodásairól, csalásairól; arról is, hogy aki útjában állt, azt sürgősen eltétette láb alól. Ottó valódi porosz gőggel intett le:

— Jaj lenne a német világbirodalomnak, ha gyöngekezű és kisasszonytempójú anyámasz- szonykatonájo lenne a Vezére!

A dölyfös kijelentésre Zoli is kikelt magából, s eléggé durván odavágta, hol lesz ama bizonyos német világbirodalom: alighanem a kutyalikában.

Megkockáztattam abbéli vélekedésemet, (nyilván valamelyik kosztoshelyemen hallhattam) hogy nem vitás, ez a Mázoló igen hatásos népszónok, milliókat meg tud téveszteni kalandor ígérgetéseivel, nagyszájú, csepürágó ripacskodásaival. Sajnos, a mi derék svábjaink közül is kezdenek mind többen megkótyagosodni.

Azidőtájt sokan rebesgették, hogy egy angol lord, bizonyos Rothermere nevezetű, pedzett valamit Trianon fölülvizsgálása tárgyában. De szép csöndesen elaludt az egész. Később azt hírelték, hogy Hitler egyenesen „kilátásba helyezte”, suba alatt persze, hogy bizonyos területeket visszacsatolnak az anyaországhoz. Ez viszont már igen nagy súllyal esett a latba. Tíz- milliónyion vártunk valamire, hiszen a trianoni békeszerződés (P. Nagyfalusy következetesen békediktátumot emlegetett) olyan égbekiáltó igazságtalanság volt, hogy bárkivel, még az ördöggel is szövetségre léptünk volna, aki hajlandóságot mutat a rosszindulatú történelmi balfogás kiigazítására. Ebben a dologban tehát egy kicsit szim- patikusabbra rajzolódott a „Dolfi” portréja. Persze a határkiigazítás várható reményében senki sem latolgatta, milyen árat kelletik ezért fizetni...

Famíliámban ekkor zajlott a névváltoztatás, amire tévedésből és nagyfokú hozzánemértésből került sor. Azt nem mondom, hogy családon belüj a magyarosítás szorgalmazói holmi vadvagy mélymagyar azonosulást szándékoltak volna, hiszen még csak nyilas-rokonszenvről sem lehetett szó, annak ellenére, hogy a család fele, anyai ágon sváb—magyar keveredésű volt. A névváltoztatók azt hangoztatták, hogy a „mái világban” tanácsosabb lenne a mostaninál jobb csengésű névvel szaladgálni. Azt elfelejtették, hogy családnevünk északi szláv eredetű, pontosabban lengyel. Mikor ezt fölemlítettem, lehurrogtak és kioktattak: sokat az sem segít rajtunk, ha lengyeles hangzású a nevünk, hiszen köztudott, hogy a németek mennyire utálják a lengyeleket, az oroszokat, átalán a szlávokat, s persze minket is, magyarokat. Sőt, mindenkit, aki nem német.

Még az a jó, hogy engem nem kényszerített senki sem a nevem megváltoztatására; azt hiszem, erre azért nem kerülhetett sor, mert jócskán kiskorú voltam, apám pedig hallani sem akart arról, hogy vénségére ko- médiázzon a névváltoztatással. Azt mondta, ha eddig jó volt a régi, jó lesz ezután is; ha én meg akarom változtatni, hát tegyem, ő nem bánja. Kettő közül még választhattam volna is, mert Mihály nagybátyám már korábban Pákai-ra igazította a nevét; ezt apám annyiban helyeselte, hogy valamennyire pászol az eredetihez, továbbá azért is szerencsésnek tartotta, mert Miska bácsi Páka községben kezdte tanítói pályáját. A változtatók közül azonban csak Józsi bátyám vette föl ezt a nevet; két másik bátyám Tarlós lett, s ezt apám kevésbé kedvelte, mivel semmi köze nem volt a régihez. Terus nénémnek, továbbá Feri és Misi bátyámnak egyik változat sem imponált; hozzájuk igazodtam én is, így mi megmaradtunk a nem éppen magyarosan csengő régi nevünknél.

Ottónak, a vissza-visszatérő replikázások hevében elmeséltem a magyarosítás körüli hercehurcánkat. Azt mondta, elég hülye vagyok, hogy nem magyarosítok, ha már németesíteni nem kívánom a nevemet; ő is szláv eredetűnek vélte vezetéknevemet; majd azt fejtegette, hogy a németek, ha nem akarják is kiirtani a szláv népeket, meg a zsidókat, meglehetősen enervált brancsnak tartják mindkettőt, puhának, míg a magyarok a németek szemében valamivel bátrabbak, rótartibbak: szóval lehet velük valamit kezdeni. Főleg azért, mert vereke- dős fajta, nem olyan beszariak, mint a csehek, meg az oláhok. De azonnal hozzátette, hogy a világ minden nációjánál különb

a német, azaz a germán, s a germán több az embernél: fö- iötte áll az embernek. Ember fölötti ember. Übermensch . ..

Az übermensch-et akkor hallottam először.

A nyári vakációban egyre gyakoribbá váltak otthon is azok a baráti és nem baráti viták, kommentálások, melyék a Lebensraum körül forogtak, s a közelgő háború esélyeit sejtették.

Hitler Adolf óriási apparátussal telehencegte és megfélemlítette a földkerekséget: ilyen meg olyan ütőképes a nagynémet hadigépezet. Titkos fegyverről, csodafegyverről is pusmogtak a nyilasok és a hazai svábok. Meg hát a náci-hithű magyarok is. Fau I., Fau II. Ennek arányában nőtt a volks- bundisták elszemtelenedése. Nyílt titok volt, hogy Hitler a Dunántúlt be akarja kebelezni a Harmadik Birodalomba. A győzelem után. A győzelem pedig nem volt kétséges Ottó szerint... Mozgolódtak a nyilasok. Egy-egy begőzölt munkásifjúval, pl. a Csitke Lacival, habár lekezeltük, el-elvitatkozgattunk; részünkről ez nem jelentett nagy teljesítményt, mert Lacinak nem volt igazi műveltsége, no nem mintha a miénk kielégítő lett volna, de annyit azért világosan láttunk, hogy Szálasi pártja, a nyilaskeresztes nemzeti szocialista gyülevész népség programja nemigen mutat túl a zsidóheccekre úszító Jud Süss-ön. Laci előhozakodott néhány kiáltvánnyal, verssel; ezek kivétel nélkül Szálasi szabadlábrahe- lyszését követelték; szó esett a gépelt írásokban egy Kémeri- Naqy nevezetű árvalányhajbok- rétás ősszittyáról, aki fokossal mászkált a zsidózó Pest utcáin. Ez a turulos mélymagyar fölfalt volna vadmagyarságában minden körülmetélt bipsit.

Szűkebb pátriámban a franciás beütésű sváb-magyarnak olyan sajátos keveredését-válto- zatát lehetett akkoriban találni, amilyet azt hiszem sehol másutt az országban. Az összeházasodás révén természetesen a vagyonszerzés volt a nagy cél; az is igaz, hogy fogukhoz verték a garast; de a szorgalmuk és emberi tisztességük is ritkítja párját Különös nyelvkeveredés szülte szókincsüket, nem is szólva a dialektusról, amit leírni alig, legföljebb lekottázni lehetne. A kitekert szóváltozatot sokszor képtelenek voltunk visszavezetni az eredetire. Tudtuk pl. a jelentését a ,,hekszunc”-nak „legföljebb”, mert az értelmezését nem volt nehéz kideríteni; ám csak nagykeservesen jöttünk rá, hogy a höchtens-ből származik. A reggeli köszöntést jelző, morogva kiejtett „Marja” pedig a Morgen-ből ered.

Egy-egy véletlenül elkapott dialóguson napokig rihegtünk- röhögtünk.

— Vohin kén zi Jakab fater? (Wohin gehen Sie, Jakob Vater? — Hová megy, Jakab bácsi?)

— Is ké im városhausz cum Kelemeny jedző folamodás srájbe loze unt kutyatájer be- cálen az annya hergot eggyis- tenit... (Ich gehe im Város- haus zum Kelemen jegyző Folyamodvány schreiben lassen und Kutyateuer bezahlen az anyja Herrgott... — Megyek a városházára a Kelemen jegyzőhöz kérvényt Íratni és kutyaadót fizetni az anyja ... stb.)

Szeptemberben azzal dicsekedett Ottó, hogy széltében- hosszában szervezik a volksbun- dokat. Még otthon, a nyáron hallottam egy verekedésről, ami Dél-Baranyában esett meg egy falusi kocsmában. Az összetűzés abból eredt, hogy a sramlizenekor állandóan polkát meg ke- ringőt játszott, persze a sváboknak, míg a kisebb létszámú magyar legénycsapat csárdást reklamált. A sváb legények, fölényben lévén, az akkor eléggé közismert „ungarische Schweinen hinaus” — csatakiáltással kezdték kilökdösni a magyarokat a kocsmából. Ezt a magyarok sehogyse szenvedhették, s odavágták: „Mars ki te, az anyád szarházi Lépőid sváb istenit!" (Ez a Lépőid, azaz Leopold, vagyis Lipót ösmerős volt nekem, hallottam éppen elégszer, noha nem tudhattam, hogy a gyámoltalan Lipót császárt tisztelték ily közvetlen hangon derék magyar ‘alattvalói...) Erre aztán egy pofon, két pofon: kitört a háborúság. Bicskázás ez egyszer nem esett, de két minutum után a zenekar csárdást játszott, ha akart, ha nem. A volksbundosok elkullogtak a kocsmai csatatérről.

Ottó biggyesztett a történetre, s elég gorombán, ami nála szokatlan volt, olyat mondott németül, ami nyersfordításban így hangzik magyarul: Óh, azok a gyáva szarok!

Többet soha nem beszéltünk se Hitlerről, se a Lebensraum- ról, se a magyarságról.

Egy hét múlva Ottót szanatóriumba vitték: kiújult korábbi tüdőbaja, amiről egyébként egyikőnk se tudott. Úgy hallottuk, februárban visszajön a kényszerpihenőről, de nem érkezett meg áprilisban sem.

Május közepe táján is csak a halálhíre jött.

Bármennyire is sajnáltam Ottót, az volt az első gondolatom: jobb, hogy nem érte meg az „überalles” tiszavirág-életű dicsőségét.

Pákolitz István:

„Überallesz”

Kőibe Mihály rajza

Porti Nagy Lajos versei

hold gőzölög

hold gőzölög mint a sülttök minden héten hét csütörtök nem melegít kudarc-pokróc éjjel mégis alá kotródsz rorátéra álom visz el pap sincsen már ki elvisel

Lemászunk

a benzinkútban rázzák a gyufát egyre közelebb a cigarettaszünethez, lemászunk, egyre többen, mind. és nézzük egymást, rázzuk a gyufát, ellobbannak -kis konferenciák.

Egy gyilkosság anatómiája

F. hó 14-én a Szivar u. 23. sz. alatti ház lépcsőházában holtan találták Joó Béla anyagkönyve, lőtt, a ház lakóját. A tettest, Baumann Edét, aki ugyancsak ebben a házban lakik, rövid idő alatt elfogta a kerületi megbízott”. (Részlet a rendőrségi jegyzőkönyvből.)

„Majdnem tíz éve flakott nálam a Joó úr, csendes, rendes, pontosan fizető ember volt. Nem is tudom, kinek lehetett vele baja. Kérem, én nem láttam, nem hallottam semmit”. (özv,

F. K.-né, háztartásbeli, I. em.

2. vallomásából.)

„Ritkán vagyok itthon, gyakran járok vidékre turnézni, de aznap éppen itthon tartózkodtam, s hajlottam a kiáltásokat a lépcsőházból. Először azt hittem, Baumannék veszekednek, mert azoknál ez mindennapos volt. A férjem szobája van a lépcsőház felől, nekem azon kellett volna keresztülmennem, de ezt megállapodásaink tiltják,

ugyanis csak a gyerek miatt élünk együtt, így nem tudok semmi közelebbit mondani”. (V. A, színésznő, fsz. 1.).

„Kérem, én már korábban is mondtam Joó úrnak, hogy ez így nem mehet tovább, jobban kellene táplálkoznia. Csak csont és bőr volt, kérem, nem is csoda, hogy valami történt vele. Mi is történt tulajdonképpen?” (dr. Sz. L. nyugdíjas pénzügyi számvevő, III. em.).

„Gyakran megesett, hogy a férjem későn jött haza, így most sem nyugtalankodtam. Hogy veszekedtünk-e? Melyik igazi családban nem esik meg az ilyesmi? Egyébként is, kinek mi köze hozzá? Mondja meg, ki terjeszti ezt rólunk, mondja

meg, hadd nézzek a szemébe”. (Baumann Edéné adminisztrátor, fsz. 2.)

„Ebben a házban még nem történt ilyesmi, ezt nem ebből a házból való tehette, nekem elhihetik. A megboldogult kul- túrtanácsnokék mondhatnák meg, milyen ház volt ez valami, kor. Nemrég nyertük el a legtisztább ház címet a kerületi versenyben. Hallatlan, ami itt történt. Mondtam is a nejemnek, azonnal csukja be az ajtót. Mikor a segélykiáltásokat meghallottuk.” (A. Z. címz. nyugállományú p. főtanácsos.).

„Mit zaklatják ilyesmivel az embert? Dolgoztam, éjszakai műszakon ellenőriztem”. (H. 0. ellenőr, II. em. 2.).

„Ha ez a lakó viszi le a gyermekét az udvarra, akkor ott megszűnik a nyugalom. Akkor a többi gyereknek nincs helye. Sőt, ő maga bíztatja a fiút, hogy zavarja el a többi gyereket. Ha g felnőttek tiltakoznak, akkor ő megy oda, s azon a címen, hogy a gyerekét fenyegetik, testi erejét fitogtatja. Feleségét másnaponként szokta bántalmazni a lépcsőházban. Amikor egy idősebb szomszéd szóvátette, betuszkolta az idős asszonyt az előszobájába és megfenyegette. Az asszony félelmében nem mert bírósági fel. jelentést tenni.” (Részlet abból a levélből, amelyet az áldozat nem sokkal halála előtt küldött el az egyik újság szerkesztőségének.)

„Nekem azt mondta apu, hogy menjek ki segíteni, mert az öreg leesett a lépcsőn. Én azt mondtam neki, hogy nekem leckét kell írni, mert Gizi néni már nagyon mérges rám, de azt mondta, hogy majd bemegy a szülői értekezletre, és elbeszélget Gizi nénivel, és fogjam meg a Béla bácsi lábát. Meg apu azt is mondta, hogy ez se fog már többet leveleket irogatni. Többet nem tudok, mert utána bementem, és megcsináltam a matekot”, (Baumann Ele. mér, általános iskolai tanuló vallomásából.)

„Kérem, újra visszatért az áldott nyugalom a mi házunkba, amit már annyira hiányoltunk.

Hiszen azelőtt már nyolc után nem volt ajánlatos a lépcsőházban tartózkodni.” (F. J. önálló törökmézkészítő, III. em. 4.)

„Semmit sem fognak rám bizonyítani. Azok egy szót sem mondanak ellenem, mert tud. ják, hogy a börtön után is elérem őket.” (Részlet Baumann Ede rendőrségi vallomásából.)

„Nem, nem hallottam a kiáltásokat. Mi szeretünk szép csendben, békességben élni. Annak a szegény asszonynak is levest vittem a múltkor, amikor bent volt a férjénél látogatóban, s nem tudott a fiának főzni.” (A. Z.-né, háztartásbeli, II. em. 1.),

„A koszorúpénzért tetszettek jönni? Mert már kikészítettem. Vagy úgy, a kiáltások? Nem, nem tudom, annyi mindenfélét hall az ember. (B. L. raktáros, II, em. 1.)

Marafkó László