Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)
1979-08-12 / 220. szám
1979. AUGUSZTUS 12. HAGYOMÁNY DN HÉTVÉGE 10. Kiss József 1858-1939 „Pécs egyik legnagyobb polgárát temette hétfőn (július 31. — T. F.), kinek élete, munkássága elenyészhetetlen vonásokkal rajzolódott be a társadalom, a közművelődés, az alkotások történetébe.” Ki volt ez az ember, akinek a temetéséről szóló tudósítást a fenti mondattal fejezte be a korabeli sajtó? Kiss József 1858. május 7-én született a Somogy megyei Mesztegnyőn. Középiskolai tanulmányait a pécsi állami főreáliskolában végezte. A József Nádor Műegyetemen folytatta egyetemi tanulását, és ugyanitt szerezte meg a középiskolai tanári diplomáját is. Tanulmányai befejezése után, mint egyéves önkéntes, a budapesti 23-ik gyalogezrednél szolgált, majd tartalékos tisztként a pécsi 19. honvéd gyalogezrednél szolgált. Katonai szolgálati idejének letelte után megkezdte tanári pályáját. Először a csongrádi polgári fiúiskolában tanított, majd 1881-ben megválasztották a siklósi polgári fiúiskolába rendes tanárnak. Ezt követően 1884-ben a Vallás- és Közoktatásügyi miniszter, a pécsi állami főreáliskolához nevezte ki rendes tanárnak. Itt 37 éven keresztül nevelte az ifjúságot, „a szépnek és a nemesnek sze- retetét plántálva diákjai szívébe.” A sírjánál mondott gyászbeszéd szerint: „Elvont tárgyat tanítottál, szárazot, de abba életet vittél. Óráid élmények voltak tanítványaid számára. Midőn a mindennapos korareggeli sétáid után — nyolc órakor — üde arccal állottál a katedrán, tanítványaidat nem a tudós ridegsége, hanem a nevelő atyai meleg szíve fogadta. A szép és a jó vezérelt mindig, egy-egy megjegyzéseddel pedig a felkészültség alaposságáról és éles judiciumáról tettél bizonyságot. S mert ezekben is mértéktartó voltál, szavaidnak mindig megvolt az íze, sava." Amikor 1921-ben nyugdíjba ment, tanári működésének elismeréseként megkapta a címzetes igazgatói címet. Azonkívül, hogy mint tanár is példamutatóan látta el feladatát, nagy ambicióval, hozzáértéssel és lelkesedéssel vett részt Pécs társadalmi életében is. Mint a Pécsi Bicikli Club elnöke, a sportnak is lelkes apostola volt. A Pécsi Dalárdának ifjúságától kezdve évtizedeken keresztül tagja volt. Tevékenyen részt vett városunk minden számottevő zenei megmozdulásában. Mint a Pécsi Dalárdának titkára, majd alelnöke, végül mint elnöke szolgálta a magyar dalkultúrát. Legnagyobb érdeme azonban, hogy „felkeltette és megkedveltette a szabad természet szere- tetét, megteremtette szép Mecsekünk kultuszát." Erőfeszítésének, lelkes és hozzáértő szervezőkészségének eredményeképpen 1891-ben létrejött váró. sunkban a Mecsek Egyesület. Kezdettől fogva, mint az Egyesület titkára irányította, szervezte azokat a munkálatokat, melynek célja volt, hogy Pécsnek ezt a természeti kincsét min. denki élvezhesse. Sétautakat hoztak létre, padokat állítottak fel, pihenőket létesítettek. A turistautak színes jelzései mesz- sze kígyóztak a Keleti Mecsek legtávolabbi zúgáig, elértek Siklósig, Gyűdig, Orfűig, Aba- Jigetig. Az egyesület működése nyomán kilátók, emlékművek, menedékházak emelkedtek a Mecseken, források váltak egy- egy kirándulóút célpontjaivá. A Tettye környéke megszépült. Ezt a hatalmas és szerteágazó munkát Kiss József irányította, ő volt az éltető ereje. Még 70 éves korában is, tavasz kezdetén ecsettel és festékkel vonult ki a fiatalokkal a hegyek közé, felfrissíteni a turistajeleket. A turisztikának tudós művelője is volt. Egybe gyűjtötte a hazai és külföldi turisztikai szakirodalmat, s ezzel létrehozta'a vidéki turistaegyesületek legnagyobb könyvtárát Pécsett. Az egyesület könyvtárát diapozitív klisé- és térképgyűjteménynyel egészítette ki. Nemcsak gyűjtötte, hanem maga is művelte a turisztikai irodalmat. A Mecsek Egyesület Évkönyvében (melynek ő volt a szerkesztője) jelentek meg élménybeszámolói és elméleti cikkei, de találkozhatott az érdeklődő írásaival a Turistaság Lapjában, a Turista, ság és Alpinizmus című szak- folyóiratokban is. Ö készítette el először a Mecsek részletes ka- laúzát 1894-ben. Bejárva a Balkánt, az Alpokat, a Kárpátokat, széles látókörre tett szert, melyet itthon, az egyesület érdekében kamatoztatott. Ennek eredménye lett, hogy a Mecsek Egyesület hazánk egyik legnagyobb és legjelentékenyebb turistaegyesületévé vált. A turizmus népszerűsítése és a Mecsek megismertetése érdekében rendszeresen előadásokat tartott Pécsett, Mohácson, Siklóson és Eszéken. Érdemei elismeréseként 1908. ban tagja lett a város tanácsának. 1916-ban, a Mecsek Egyesület 25 éves jubileumán róla nevezték el a misina-tetői (azóta lebontott) kilátót. Több turistaegyesület tiszteletbeli tagjává választotta. A Mecseken sétaútat neveztek el róla. Halála után a város díszsírhely adó. mányozásával ismerte el érdemeit. A Mecsek Egyesület pedig a kilátó falába elhelyezte Kiss József domborművű arcképét. Egész életét arra áldozta, hogy a Mecsek, ez a vad, köves táj, erdős, kellemes pihenő, parkká alakuljon át és a turistaság messzeföldről felkeresett szép otthonává váljon. Szinte felülmúlhatatlanul gazdag és értékes munkásságának, az 1939. július 29-én bekövetkezett halála vetett véget. Em. léke életéhez méltó megörökítésre vár. Tegzes Ferenc, levéltáros Él egy gazdag szájhagyományú Móricz-legenda írt-e regényt Móricz Zsigmond a pécsi Donátusban? Pécsett, a Donátusban, az úgynevezett Hódosi-villának van egy legendája, hogy benne nyaralt Móricz Zsigmond. A környékben mindenki így emlegeti. Hogy mi az igazság, ez helytörténészek és irodalomtörténészek feladata. Csupán annak eredtem nyomába, hogy egy földrajzi név miért őriz eny- nyi mesét, mendemondát? S arra voltam kíváncsi, hogy milyen Móricz-kép él az idősek emlékezetében. I Johan Viktor 87 éves: — Távoliak a dátumok, homályosan emlékszem, de az biztos, hogy a Hódosi-villában egy íróember lakott. A romantikus, szép táj, a gyönyörű kilátás miatt járt ide. Az idejutás is akkor még mesésnek tűnt, hisz a keskeny hegyi utakon csak a borszállító szekerek tudtak eldöcögni. Egy kanonok építette azt a magas, nagy tor- nácos házat, aztán eladta egy falusi fiskálisnak. Móricz, rémlik nekem, a harmincas évekből, hogy ott tanyázott. özvegy Horváth Sándorné, 76 éves: — Egyszer már az Erreth- vagyis a Fehér-villára ráfogták, hogy Móriczé, de nem igaz. A Daróczi kanonok nagy házában nyaralt, kétszer-hó rom szór, de rövid ideig a Hódos! kesztyűgyáros vendégeként. Sose vásárolták meg a villát, az emeleten szállásolták el 1920 és 1930 között. Kinézésre nem számított úri népnek, sőt, parasztos arcú, mint egy alföldi paraszt. Nem is tudtam, hogy író. Sétált errefelé, a Donátus utcában haj- nalonta, botjára támaszkodva és egy nagy malaclopó köpenyben, amibe csak úgy bele kell bújni. Az arcai telt, bajszos, pirospozsgás, nem nagyon tetszett, mint fiatal lánynak. A Krajcáros úton is bandukolt, ahol akkor még vámot fizettek a trágyát ökrösszekérrel hordó szőlősgazdák a papoknak. Dr. Csethe Miklós, 70 éves nyuqdíjas villanyszerelő aTBólya dűlőben: — Stern Samu ügyvédé a villa, 1931 és 1934 körül és ekkor járt le Móricz szüretre, az állomásról fiákerrel hozatta fel magát mindig. Nagy, ősz haja volt, az arca kedves, barátságos, magyar arc. Hol világos vászonkalapot, hol szalmakalapot hordott, de mindig egyedül érkezett. Innen láttam a szplőm végéből, hogy a verandán járkált le-fel és állandóan pipált. Már 1925-ben állt ez a magas ház, a legszebb pontján a Do- nátusnak és egy vincellér gondozta a másfél hold szőlőt. Mó- riczék két-három évre megvették a villát. Szilas Károly nyugdíjas tanár, 79 éves: — 1925 vagy 1930 körül láttam messziről, köpcös, mint o fényképeken, valószínű, hogy 6 lehetett. Biztos, hogy nem mese ez. Járt a Hódosi-villában. Bedekovics János, 64 éves nyugdíjas fodrász: — Apám, a csizmadiamester mesélte mindig, hogy Móricz Lilinek az öreg Móricz vette meg ezt a csodálatos villát a húszas években. Mindig itt nyaraltak, legelőször 1934-ben hallottam erről. Eredetileg Móricz- villa ez és ők adták át Hódos! Ferenc kesztyűgyárosnak, Mindig látszott ezen az épületen, hogy méltóságos uraságoké. Käs Ferenc egy a nagyon sok „bevándorló” közül a Donátus- ban, vagyis nem őslakos, jómaga semmit nem tud a Mó- ricz-legendáról, de az utcán a nyolc-tízéves gyerekek is kapásból mutogatják Móricz Zsigmond házát, aminek magas az oldala, alig-formált terméskövekből kialakítva az utcai front. Csodálatos két öreg fenyő magasodik az északi szegélyében, tornáca: mesterien faragott, hangulatos díszítésű, benn a nagy termekben a padlózat régi, szú-nem-rágta fenyőből. Délről a Pécsi-medence látványa káprázatos. A mostani tulajdonos, Majorlaki József, 58 éves VIZIG-es mérnök. Először ő is a mesés sztorikat sorolta, a szőlőkapás asszonyok beszédeit, akik még a helyet is mutogatták a tornácon, hol írt, hogyan járkált nyugtalanul, le-fel. A száraz telekkönyvi adatokat olvassa fel: — E ház tulajdonosa 1938 és 41 között dr. Móricz Miklósné, született Grécsy Miskolczy Erzsébet. A hölgy neve 1941-től Dezső Kázmérné, tőle vettem meg a házat 1944-ben, Szerintem Móriczcal kapcsolatban minden csak mese. Az élő Móricz-hozzátartozók emlékezése sokat segíthet a rejtély megoldásában. Tény, hogy Móricz sokat járt le Pécsre, imádta a várost, mediterrán szépségei miatt. Miért nem szüretelhetett, nyaralhatott, jegyzetelhetett ebben a titokzatos történetű donátusi villában? Csuti János Szafar hó 20-án, Allah bölcs végzéséből Szelaniki Musztafa leírása Szigetvár ostromáról Azt mondhatnánk: ugyan mi újat lehet még elmondani Szigetvár ostromáról! A Várbaráti Kör lelkes munkásai azonban immár hetedik kiadványukban is bizonyságát adták, hogy a több mint négy évszázada történt ostrom történetét kutatni ma sem érdektelen. Szelaniki Musztafa . leírásában olvasunk a Szigetvár ellen induló török hadról. .......egy áldott órának szerencsés percében megjelent a felséges szultán is fehér ruhában, minarethez hasonló ciprus termettel, hadi fegyvereivel . . ., jobbra és balra kegyeskedett vetni szelíd és nyájas tekintetét, a világ népe önkéntelen olvadozással üdvözletre emelte a kezét, és imát küldött fel Allahhoz az iszlám győzelméért. . .” Sz elaniki Musztafa efendi török történetíró fiatalemberként vett részt Szigetvár 1566, évi ostromában. A ruméi iái beglerbég koránolvasójaként tagja volt Szulejmán szőkébb környezetének is. Előbb a szultáni díván alsóbb rangú tisztviselője, majd ceremóniames- terné nevezték ki, később Mekka és Medina jövedelmeinek kezelője és felügyelője lett. Szelaniki 1563-tól 1599-ig rendszeresen készítette feljegyzéseit, talán az összes oszmántörök historikusok közül adataiban a legpontosabb volt Nekem a képekben gazdag mű stílusa is tetszik. „A pa- disah őfelsége egy elefánt- termetű, oroszlámbátorságú, szélgyorsaságú vasderes lovon ült, teljes méltóságában és hatalmában mutatta magát. . . Az iszlám hadseregével a síkság és halmok egészen megteltek, mert oly roppant sokaság volt itt, hogy azt kimondani nem lehet. Mikor Isten segélyével egy magas halom tetejére felértek, látták, hogy a nevezett vár egy nagy síkságon emelkedő domb tetején fekszik úgy, hogy minden oldalról nádas és mocsár veszi körül. Épületei, bástyái és falai pedig az erődítésnek tökéletes módja szerint épültek. Különösen a belső vár olyan erős, hogy aki csak látta, eszét vesztve elámult és így kiáltott fel: Teremtő Isten! Hogyan bír az ember ezen győzedelmeskedni! Az alávaló hitetlenek néhány bástyát vörös posztóval vonták be, a torony csúcsát pedig ónos bádoggal vonták be, hogy azt ennek ezüst színével díszesebbé tegyék.” Majd később így ír: „...az ostromlás Moharrem hó 20-án kezdődött. (1566. augusztus 7.) Heves harcok után a 11. napon az anatóliai hadosztály a mocsáron keresztül hidat épített, azon egész a vár tövéig nyomult előre, és a rohamhoz hágcsókat épített..., a másik részen a katonaság az egyedül igaz vallás iránti buzgalomból az erdőben vágott fát, a várárokban olyan magasra felhalmozta, mintegy hegy. De a farakás tetejéről sem sikerült a várba hatolni, mert a hitetlenek erősen ágyúztak, és az iszlám seregéből igen sok embert vértanúkká avattak.” Majd az ütközet Szelanki Musztafa szerinti döntő eseménye így zajlott le: „ . . . Mikor Szafar hó 20-án (1566. szeptember 6.), csütörtöki napon délelőtt régi kanon szerint a pihenés dobját megverték, mindenki a vívóárokbon ebédelt, elvégezte a vallásos mosakodást és készen állt a harcra, akkor egy janicsár ezredes így szólt társaihoz: én az éjjel szépet álmodtam, vértanú leszek, de ez a vár is elfoglaltatik. Otthon levő lányomat, Fatimát a mi századosunknak, Mehemednek adjátok feleségül. Midőn ilyenképpen végrendeletet is tett, elővett két bombát és egy régi, rossz létrát. A szemközt látszó lőrésből füst jön ki; ez a rés már sok bajtársamat elragadott, szívemet pedig fel- gyútjotta. Ezt mondván a létrával és bombákkal a vár falához ment, a létrát a lőrés alatt a falhoz támasztotta és fölment rajto. Amint azonban a bombát a kanóccal meggyújtotta és a lyukba dúgta, agyonvágták. Allah bölcs végzéséből azonban ez a hely éppen az a bástya volt, ahol a puskaporos hordók és zsákok állattak. Mihelyt a bomba szétpattant, a föltámadás zajához hasonló óriás recsegés-ropogás hallatszott, a bástyáinak és falnak föld és faanyaga egészen a csillagos égig röpült.” Az elmúlt esztendőben Budi- na Sámuel, az eseményeket szintén átélő történetíró írását jelentette meg a szigetvári Várbaráti Kör. A két művet együtt is elolvasva, összevetve különösen izgalmas, élményt jelentő, tanulságos műveket ismerhetünk meg. Lombos! J. Zágon Gyula: Rajz a Zrínyi-sorozatból
