Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-01 / 178. szám
1979. JÚLIUS I. xRIPORT DN 'HÉTVÉGE 7. Poznanban — otthon Lengyel földön a trafik „ruch". Első nap Poznanban, irány a „ruch", kérek egy doboz lengyel Marlborót, jobban mondva prose páni jedno Marlboro, mire a válasz, hogy nye- ma, s magyaráz valamit a tra- fikos, hogy Marlborót leginkább Varsóban lehet kapni. Mögöttem egyenes tartású, őszhajú idős úr. Megszólít. — Matyar? — Igen. Felderül az arca. — A háborúban én lenni Magyarországon. Balatonboglár. Százados voltam — és megszorítja a kezem. Magyar szókincséből ennyire telik, aztán lengyelre vált, de azt is értem. Az örök, de igaz, szent és sérthetetlen közhelyet mondja: lengyel, magyar — két jó barát. Helyben vagyunk. Itthon vagyok. ♦ A metropolisok taszítanak. Egyszer a finneket megkérdezték, milyen városban laknak a legszívesebben. A legtöbben azt válaszolták, hogy körülbelül 100 ezres lélekszámú városban érzik magukat a legjobban. Csatlakozom. Az ilyen város emberi léptékű, otthonos és barátságos, az ember idegenül is meg tud benne honosodni. Hogy vannak kivételek? Igen. Mondjuk Pécs. És kivétel a félmilliós Poznan is. Metropolis, a maga lüktető életével, de mégis otthonos, sokrétű látnivalói, hangulata révén elragadó város, igazuk van az útikönyveknek. Ügyszólván mindene megvan. Hatalmas zöldterületeivel, fo- lyóival, kis mesterséges tavaival lélegzik, fontos kereskedelmi és iparváros, élénk szellemi központ, egyetemi város, tudományos és művelődési centrum élénk zenei és művészeti élettel. Poznan és környéke ezer évről tud regélni és tárgyi emlékeket mutogatni, itt ringott Nagy-Lengyelország bölcsője. Kísérőm, Zdzislaw Antoniewich, a hetven felett járó, nyugdíjas újságíró, aki volt szíves tolmácsolni, átforrósodott hangon, szenvedéllyel mesélt a múltról. Mellesleg, az ő élete is regény, a második világháborúban, Lengyelország lerohanása után katonaként ő is Magyarországra emigrált, magyar felesége van. Poznan 1773-ban, Lengyel- ország második felosztásakor porosz uralom alá került. Az itteniek élet-halál harcot vívtak a germanizálási törekvésekkel szemben. A síkság igen termékeny. Nos, itt a parasztcsaládok földje nem osztódott a gyermekek között, mint keleten, a földet az elsőszülött örökölte. Csak így maradt erős a paraszt, akivel a poroszoknak számolniuk kellett. A többi gyerek kénytelen tanulni, többségük iparos lett. így virágzott aztán fel Poznan ipara. Megfordultam például az asztalosok negyedében. ebben a régi városrészben hajdan mindenki az asztalosmesterséget űzte, az utódok ma messze földön híres bútorokat készítenek. ♦ Most aztán megálljunk, nem azért küldtek ki, hogy történelmi leckét tanuljak és mondjak fel. Egy hétig a poznani Gazeta Zachodnia szerkesztőségének vendége voltam, azokra a napokra időzítve a látogatást, amikor az 51. Poznani Nemzetközi Vásár zajlik. Vittek és hagytak magamra, hogy így is. úgy is belekóstolhassak Poznan látnivalóiba. Nézzünk körül először a vásárban. Szakasztott ugyanaz a kép, mint a mi Budapesti Nemzetközi Vásárunkon, legfeljebb a méretek nagyobbak. Ez magától értetődő, lélekszámát tekintve Lengyelország három és félszer akkora piac, mint Magyar- ország. Évente kétszer tartanak vásárt, júniusban a beruházási javakét, szeptemberben a fogyasztási cikkekét. Rengeteg a nyugati cég, s a lengyel beruházási étvágyra játszva, természetesen mindegyik eladni akar. A vásár egyébként beékelődött a városba, esti kivilágításban színpompás látványt nyújtva, messziről hivogat. Színes fénysugarak pásztázzák a vásárt szimbolizáló vastornyot, mely a második világháborúban ellőtt víztornyon magasodott fel, egyben tv-reléállomás. A központi területen kívül egyébként még két másik helyen zajlik a poznani vásár. Egyetlen dolog szúrt szemet, A poznani vásár, ellentétben a nemzetközi törekvésekkel, a budapesti gyakorlattal, nem szakosított elrendezésű. Nemzeti pavilonok vannak, így tehát ha valakit mondjuk a bányagépek érdekelnek, nem találja egy rakáson, talpalhat utánuk a vásáron. Mint amilyen kényelmetlenséget, na persze elviselhető kényelmetlenséget okoz a vásár idején uralkodó szállodaínség. Vigasz, hogyha nincs szálloda, akkor az angol fontnak sincs, ha mégoly szükségük van a lengyeleknek is a tőkés valutára. Ezt illusztrálandó, mondom el a történetet. Végül is az orvoskollégiumban szállásoltak el, a tizenharmadik emeleten. A szoba amolyan társbérlet, a közös előtérből két kétágyas szoba nyílik. Este érkeztem, beteszem a kulcsot, nem nyílik, belül is kulcs Kopogtatok, mire angolul kikiabál egy női hang. Á! Vendéglátóim társalkodónőről is gondoskodtak. Ámbár elég vastag a hangja. Tovább ka- rattyol, csak nem akarja kinyitni az ajtót. Párlé vu fransze? Páruszki? Polák? Magyar? Nem, csak kimondottan inglis. Vissza a recepcióba, majd megint fel a tizenharmadikra, immár kisérettel. Nagynehezen kikulcsolja az ajtót, öreg angol hölgy. Rámosolyogtam. — Mama! — mondtam jó estét helyett. — Nem szeretném, ha még egyszer bezárná előttem az ajtót, különben meg nem ártana, ha az angol mellé felvenne még egy világnyelvet, például megtanulna magyarul, Az előbb még bizalmatlanul pislogó matróna ennyi udvariasság hallatán megbocsátóan, szintén elmosolyodott. ♦ Álmaim netovábbja Poznan Óvárosa, a Stare Miasto, s benne is a központ, a Stary Ry- nek, az Óvárosi piactér. Beleszagolni történelmi levegőjébe, egyetlen napot sem mulasztottam el. Stary Rynek. Óriási négyszögletes tér, magdeburgi mintára, középen a régi városháza, melyre a tér négy oldaláról valamennyi ház néz, fényűző homlokzatokkal. Poznan a második világháborúban szörnyű tragédiát élt át, a németek erődvárossá építették ki, véres csata dúlt itt. A régi városházát a tért szegélyező régi kereskedőházakkal egyetemben földig rombolták. Ám a történelmükre és küzdelmeikre oly büszke, történelmi emlékeiket féltőn ápoló lengyelek tégláról téglára mindent ugyanúgy újra felépítettek, ahogyan azt annak idején a régi mesterek. A Stary Rynek a vásár ideje alatt óriási színpad, különösebbnél különösebb szereplőkkel. A téren, késő estig, egész nap hullámzott a tömeg, óráról órára újabb és újabb látványosság körül tülekedve. A városháza árkádjai alatt minden este kosztümös színi játék, fejezetek a város történetéből. Egy másik színpadon nonstop műsor, manekenek, táncegyüttesek, kórusok, sportolók váltogatják egymást. Iparosok és kereske- 'dők, akik árujukat ponyva alól vagy csak egyszerűen a földről árulják. Verklis. Guggoló árusok zegzugos sora, százezernyi régiség, árak a csillagos ég. Konflis. Áz egyik ponyva alatt kovácsok kalapálnak, szerencsepatkót is vihetsz haza emlékül. Köszörűs, mézeskaiácsos. Szünidős festőnövendékek, 100 zlotyért bárkiről portrét készítenek. Iparművészek, üvegárut, festett gézruhákat, absztrakt festményeket naiv stílusú fafaragásokat árulva, zsűritől nem gyötörve. Vendéglátás az utcán, járdapresszók, kerthelyiségek. Alkalmi zenekar, vak zenészek, a szívküidi után aprópénzért ka- lapoznak. A térre betorkolló kis utcácskákban mindenütt kirakodóvásár, na és az egyikben kuglipálya. Belső udvarok, melyekben mindig történik valami, rendszerint dzsesszkoncert. Vagy misztikus színjáték, félmeztelen indiai dobosokkal, táncosokkal és kellő beharangozással, hogy értsék is a nézők, amit látnak. Amikor mindezt az ember magába szívta, bódulatba esett. Mesés hangulatú Óvárosi piactér, azért egy valami csak hiányzott! Ott, ahol hajdanán a téglának is heringszaga volt, most nem lengedeznek a levegőben ínycsiklandozó illatok. Sátrat vertek ugyan a kolbászárusok, csak éppen nem lehet odaférni, mindig hosszú-hosszú sorok, mint ahogy állandó a sorbanállás a húsboltok előtt is. S ez már visszavezet bennünket a mindennapok lengyel valóságába. Nincs elegendő hús. Az ország óriási erőfeszítéseket tett és tesz az állattenyésztés gyorsított fejlesztésére, olyannyira, hogy ma már annyi gabonát hoznak be, hogy Lengyelország, amely korábban élelmiszer-exportőr volt, importőrré vált. Ellátási gondjaikról nyíltan beszélnek, s a lengyel gazdaság jó úton halad, hogy megoldja a húskérdést is. ♦ Bárhová is vetődöm barátaimmal, Salgótarjánba avagy Zakopanéba, biztos, hogy nagy tétekre menő fogadásokat kötünk, na mibe, hogy itt is találkozunk pécsivel, s hogy én találkozom először. Láda sör. Mindez Poznanban is motoszkálni kezdett bennem, s végül tudathasadásos állapotba kerültem, megkettőződött az énem, természetesen fogadtam magammal. De csak nem akart felbukkanni a pécsi emberem. A végén még elvesztem a fogadást. Aztán kiderült, körhintába ültünk. Ott sodródott az én emberem egész héten a vásár és az Óvárosi piactér forgatagában, csakúgy, mint én. öntudatlanul keresztül-kasul jártuk a várost, csak összeakadni nem tudtunk. Hazafelé aztán, a varsói nemzetközi repülőtér halijában, ahová némi kunkorral jutottam be, a süppedős fotelek egyikében, mintha mindennap erre repülne, angyali nyugalommal az arcán, cigarettájából nagy füstöket eregetve — megpillantottam „őt”. — Szevasz, Gyurikám! — köszöntöttem kitörő örömmel. — Poznan? — Igen. — Akkor mégiscsak megnyertem a fogadást! Természetesen magyarázkodnom kellett. Nevetett, hát persze hogy kicsi a világ. Ö pedig, mint a megyei tanács ipari osztályvezetője, a KGM delegációjával látogatta meg a poznani vásárt. Helyben vagyunk. Itthon vagyunk. Legalábbis mindjárt. Délután négy óra tízkor indult a lengyel gép, hogy négy óra harminckor (!) landoljon a ferihegyi repülőtéren. Hogyan lehetséges ez? Na persze, az időeltolódás. Lengyelországban nyári időszámítást élnek. Ennek áldásait élvezve, este fél tízkor Bogdánnal, a Gazeta Zachodnia szerkesztőségi titkárával még világosban pecáztunk. Meghívott Poznan környéki dácsájába, amit maga épített fel az erdők övezte, gyönyörű tó mellett, amilyen vizekből mellesleg Lengyelországban van még 999. Bogdánnal egyébként amolyan nemzetközi keveréknyelven zagyváltunk. Magyar szerelése volt, dicsérte a „veng- ri horgász-szisztémát". Én meg szidtam a „vengri time"-ot. Vajon mi miért nem vezetjük be a nyári időszámítást? Kifogyhatatlanok vagyunk az ötletekből, hogy hogyan takarékoskodjunk az energiával, de kifogyhatatlanok az ellenérvekből, hogy miért ne vezessük be a nyári időszámítást. össze kellene igazítani az órát a lengyelekkel. Miklósvári Zoltán
