Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-22 / 199. szám
1979. JÚLIUS 22. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Grain András rajza Arató Károly: Hódolat Carl Orffnak, avagy: Carmina Burana Hajnalig tartott az ivóban az útszéliek bálja, ének duzzasztotta a kocsmát, hogy daganatot kapott oldalába. Diákok, zsebmetszők, vad céhlegények gajdolásától hánytorgott az éj, már nem kötötte őket se asszony, se érdek ónpoharakat hordókkal cseréltek, az ablakból a szálló hold helyett libegő, sápadt alfelet látott a borgőzös kedély. Pedig nyakazott, véres fő meredt az ég alól e tájba, hol a Rend komor páterek közt a fickókat recsegve húzta nyársba. Sárándi József: Csak legyen mellettünk valaki Azt sem bánom, ha mást szeretsz Szeretnélek már én is szerelmesen nem Téged szeretni ám a szeretet erősebb a szenvedélynél a szeretet a Kozmosz jelenléte bennünk nélküle önnön hübriszünk prédái lennénk — Apu! — Tessék? , — Bejöhetek? — Be — mondom megadóan. Bejön, olyan méltóságteljesen, amennyire csak egy ötévestől telik. — írsz? — Láthatod. — Mit írsz? — Egy történetet. — Nemlétezik történetet? — Micsodát? — Maul mondta, hogy te mindig olyan nemlétezik történeteket írsz. — Ki az a Maul? — Velem jár oviba, tudod, akinek az apukája olyan kacskaringósan néz — Görbén. — Jó, akkor görbén . . . Ugye a Maul egy nagy buta? — Hát... nem is tudom... — Én nagyon örülök neki, hogy te nemlétezik történeteket írsz. — Nagyszerű! Akkor meg vagyok mentve. — Most nagyon meg vagy mentve. — Nagyon? Miért? — Mert hoztam neked valamit. — Mit? — Egy nemlétezik történetet. — Na erre kíváncsi vagyok. Mondd el. — Nem elmondás. Itt van a kezemben. — Akkor mutasd. — Na, mi ez? — Ez? Egy katicabogár. — Nézd meg jobban! — Akárhogy nézem, katicabogár — Számold meg a pöttyeit. — Kettő. — Na íátod! Akkor ez öt pöttyét elvesztette. Vagy ellopták tőle. Ha pedig se nem ellopták, se nem elvesztette, akkor ez egy nemlétezik katicabogár. — Sajnos, kislányom, ez egy létezik katica. — Nem látod, hogy két pöty- tye van? — Dehogynem. De teljesen szabályosan van neki két pöty. tye. — Két pöttyel született? — Igen. — És mégis katica? — Persze. Ügy hívják, változékony katica. Latinul coccinel- la bipunctata. — Micsoda? — Coccinella bipunctata. — És amelyiknek rendes hét pöttye van, az is punktata? — Az is, csak éppen septem- punctata. — És hogyha látok egy olyan katicát, amelyiknek tíz pöttye van, az is létezik katica? — Hát az én fejem sem káptalan. De várjál, mindjárt megnézem. Valanfelyik könyvben biztos benne van. — Micsoda nem a te fejed? — Káptalan. <— Az mit jelent? — Hogy én se tudhatok mindent — És akinek a feje káptalan, az mindent tud? — Majdnem mindent. — A tízpöttyös katicát is? — Azt is. — De te nem tudod. — Én nem, — Akkor a te fejed kápos. — Hát bizony, elég kápos. — De én se tudom a tízpety- tyes katicát. — Nem baj az. — Akkor az én fejem is kápos. — A tied is. — De a Maulé, ugye, kápo. sabb? — Nem tudom, nem ismerem a Mault. Itt a könyv. — Ha megtudjuk a tízpety- tyes katicát, akkor káptalan lesz a fejünk? — Akkor még nem. — De már nem lesz annyira kápos? — Annyira már nem. — Benne van? — Benne. Tízpettyes katica, coccinella decempunctata. — És tizenegy pöttyös? — Az is van. Coccinella un- decimpunctata. — És olyan is van, amelyiknek egy pöttye sincs? — Na nézzük csak ... olyan is van. Úgy hívják, bogáncs katica. — Szegény . . . mondj egyet, amelyiknek sok pöttye van. — Sok pötty.., sok pötty... na nézd csak! Ennek huszonnégy van. Úgy hívják, lucerna- bÖde. És nagyon kártékony bogár. — Ö is punktata? — De még mennyire! Sub- coccinella vigintiquator punctata. — És ha egyszer katicabogár, miért hívják .. hogy is mondtad a nevét? — Lucernaböde. — Na annak! — Az van ideírva, hogy katicabogarak. És várj... megszámolom ... negyven hétféle va n belőlük De a neve nem mindnek katica. — Hát? — Van itt böde, bödice, fél- böde, füsskata, szerecsenatka, sőt feketesárga katóka is van. — És százpettyes katica? — Százpettyes? Az nincs. — Nincs benne a könyvben?! — Nincs. Sem a könyvben, sem a valóságban. — De amikor én láttam! — Százpettyes katicát? — Azt. Aranylottak, meg ezüst- lőttek a pöttyei, és szárnya nem volt, nem szárnnyal repült, hanem olyan forgóval, ami a helikopternek van. — Ne mondd! Akkor az egy helitica. Vagy katikopter. — Az bizony! Helitica és katikopter. Amikor láttam, éppen azzal a bácsival beszélgetett, akit annyit emlegettél. — Én? Mikor emlegettem? — Most — Most? Milyen bácsit? — Hát a Punk tatát! — Na nézd csak, tényleg! Tehát a százpettyes helitica, vagyis katikopter beszélgetette jó, öreg Punk tatával. — Igen. És nagyokat nevettek ... Nem hisze’d? — Dehogynem. Nem azért írok én nemlétezik történeteket, hogy ne higgyem. — De ez nem nemlétezik tör. ténet, ez létezik történet — fölemelte az ujját —, figyelj csak! Figyeltem. Tűhegynyi zúgás o nyitott ajtó felől. És már benn is volt. Aránylóit és ezüstlött a száz pöttye. A légcsavarja elmosódó, szivárványszínű kör o pöttyök fölött. A helitica leszállt az íróasztalomra. Illegett-bille- gett, meg-megforgatta a légcsavarját. — Na, ugye! — mondta a lányom, de nem tudtam neki felelni, igaz, nem is lett volna mit, mert kopogtak. — Tessék — mondtam. Kitárult az ajtó és egy nagyszakállú apóka lépett a szobába. — Jó napot! Púnk tata vagyok. Nem látták a heliticámat? Azaz katikopteremet? — De, itt van — mondtuk egyszerre nagy boldogan — Na végre — sóhajtott fel Punk tata és lehuppant egy karosszékbe. — Mindig elcsavarog. A lányom rámragyogott. — Látod, mégis hoztam neked egy nemlétezik történetet. — Nagyon rendes vagy — mondtam, a szemem hol a heli- ticán, hol meg Punk tatán. — Megírod? — Meg. — A Maul úgyse fogja elhinni. Azt akartam mondani, hogy mit csináljak, nem tudok a Maulon segíteni, de Punk tata közbevágott. — A Maul nem számít •—■ mondta —, nagyon kápos a feje. Dombay Győző rajza Lazar Erűin: Százpettyes katica Wilinska-Derecki: A bölcs Fenikszosz válaszol Mese felnőtteknek R éges-régen, ember- emlékezet előtt, a Földközi-tenger egyik szigetén levő királyság fővárosában, a piactér egyik pálmafája tövében ült a bölcs Fenikszosz. Ógörög köntöst viselő emberek sereglettek köréje. Szótlanul várták, hogy a bölcs gondolataiba mélyedt Fenikszosz mikor figyel fel rájuk. És a bölcs egyszerre csak felemelte a fejét. — Fenikszosz! Nagy Fenikszosz! — kiáltotta azon nyomban egy elcsigázott arcú, szegényes öltözetű férfi. — Mondd meg kérlek, hogyan lehet az ember boldog? — Igen, igen! Mondd meg hát! — kapott a szón a tömeg. Fenikszosz lehajtotta a fejét, és néhány percig gondolkozott. Valamennyien türelmesen vártak. A bölcs végül derűs tekintettel nézett végig a tömegen. — Hogy valaki boldog legyen — kezdte —, ahhoz jó egészség és rossz emlékezet szükséges. — ó-ó-ó! — suhant végig a tömegen a kiáltás, akár a forgószél. Most egy koros férfi lépett elő. — Ó, bölcs Fenikszosz! — kiáltotta. - Én fiatal nőt vettem feleségül. 'Mit tegyek, hogy ihű legyen hozzám? — Egy pillanat — felelte Fenikszosz. - Ez komoly kérdés. Gondolkoznom kell... Újra gondolataiba merült, és a tömeg megint várakozásba dermedt. — Tehát, a dolog így áll... - szólalt meg végül a bölcs. — Hogy az ifjú asz- szony hű legyen, ahhoz az szükséges, hogy télire ne vásárolj neki szandált, és gondoskodj arról, hogy a gyermeke nyáron szülessen. — Ó-ó-ó! — szállt végig az elragadtatott kiáltás a tömegen. — Köszönöm neked, ó bölcsek legbölcsebbike! - kiáltotta a koros férfi, és a tömeg között utat törve, hazaszaladt.- Ó Fenikszosz — fordult a bölcshöz egy leány —.mikor ismerem meg végre a férjemet? Erre a kérdésre Fenikszosz azon nyomban válaszolt: — A férjedet, szépséges leányzó, csak öt esztendővel a házasságkötés után ismered meg. Meg kell jegyezni, hogy a bölcs Fenikszosz olyan igazságokat nyilvánított ki, amelyeket később más gondolkodóknak tulajdonítottak. De akár így van, akár úgy — Fenikszosz hírneve napról napra nagyobb lett. És történt egyszer, hogy a sziget uralkodója is felkereste a bölcset.- Te vagy az a híres-nevezetes Fenikszosz bölcs, akiről mindenütt csodákat regélnek? - kérdezte a király.- Igen, Fenikszosz a nevem — válaszolt a bölcs.- És igaz az, hogy hibátlanul válaszolsz a kérdésékre, sőt még a jövőbe látás tehetségével is dicsekedhetsz? — kérdezte a király.- Igyekszem, uralkodóm...- Akkor mondd meg, mit tegyek a közvetlen környezetemhez tartozó gáncsosko- dó kritikusokkal? Talán bánjak el velük rövid úton? A bölcs lehajtotta a fejét.- A kritikusokkal a legkevésbé sem szabad elbánni - szólt. - Inkább arra ügyelj, hogy hízelgőkbe ne botoljál, akik szíves-örömest hajbókolnak előtted.- Te vagy az ókor bölcseinek legbölcsebbike, Fenikszosz! - kiáltotta a király. - De mondd meg nekem, mivel én nem érem fel ésszel, miért laksz te pálmafa tövében, táplálkozol a fa gyümölcsével, csillapítod szomjúságodat forrásvízzel, holott másoknak, akik százszorta ostobábbak, százszor kevésbé műveltek és becsületesek nálad, pompás házuk, kövér nyájuk és óborral teli pincéjük van? A bölcs keserűen elmosolyodott. — Ezt nem éntőlem, hanem önmagadtól kell megkérdezned, ó királyom. így válaszolt az ógörög uralkodónak az ógörög bölcs, mert ő, mint igazi bölcshöz illik, nemcsak saját maga gondolkodott, hanem másoknak is módot nyújtott a gondolkodásra. Fordította: Gellért György
