Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-22 / 199. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM—MŰVÉSZET 1979. JÚLIUS 22. Jelenet a Requiemből A Pécsi Nyári Színház balettbemutatóinak sorát július 13-án Verdi—Eck Requiem c. balett indította. A szeszélyes időjárás próbára tette a megnyitóra érkezett nézőközönséget, tánckart. zenekart egyaránt — a kezdés és a befejezés is az eső jegyében zajlott le. A nyitás egy órát késett, a befejezés pedig az utolsó tétel elmaradásával — befejezetlenné vált. így sajnálatosan éppen az a tétel maradt el, amely a balett felépítésének magyarázatát adja. A „nyugodjál békében” helyett, az „örök világosság” eléréséért való küzdelem, harc eszméjét valló koreográfia záróakkordja maradt el. Eck Imre megnyitó szavai után Pákolitz István olvasta fel e balett inspirálása alapján született „Luceat Eck Imre requiemje" c. versét, melynek költői gondolatai mintegy a mű legtökéletesebb ismertetéséül is szolgáltak. Annak ellenére, hogy felújítás volt e balett, azoknak is, akik már többször látták, élménytadó volt. Eck Imre elképzeléseit megvalósító táncosok — úgy tűnik — most érkeztek el a teljes gondolati átvételig, így mozgásuk a belső mondanivaló érzékletes megvalósítása volt. A formai kivitelezésnél a csoportalakzatok harmonikus pózai élő képzőművészeti alkotásnak tűntek — különösen a férfikar. A női karnak a feszes testtartásokat feloldó, lírai ellenpontozó mozdulatai, kézrezdülései voltak hitelesek. A csoportalakzatok egymásból kibomló képei, megállásai élő díszletekké váltak, érvényesítve az előttük táncoló szólókat, kettősöket. Az előzetes híradásokkal szemben a Pécsi Filharmonikus Zenekart Nagy Ferenc, a budapesti Operaház karmestere vezényelte. Közreműködő szólisták voltak: László Margit, Barlay Zsuzsa, Fülöp Attila Marczis Demeter. Az énekkari feladatokat a KISZ Központi Művészegyüttes énekkara vállalta. E nagy zenei apparátus méltóképpen tolmácsolta a mű atmoszféráját, csupán a szopránszólam maradt időnként hangzásban a műnek adósa. A Balettest '78-ban a két Eck-koreográfia, a Bach Parasztkantáta és az Orff Carmina Burana táncjáték által közrefogott Monteverdi—Tóth Tankréd és Klorinda párviadala c. drámája került felújításra. Amiként a Requiemben, a két Eck-műben, itt is az első meglepetést az együttes technikailag kiegyensúlyozott, biztos tánca szerezte. A Parasztkantáta és a Carmina igazi vérbő játék, amelyet a játékos koreográfia megvalósítása mellett a táncosok játszottak, és élvezték is e játékot. Tóth Sándor Tankrédja is a tavalyi mű felújítása volt. A két Eck-balett a felújítás során kisebb változtatásokat nyert — díszlet, mozgás —, ez a mű viszont a tavalyi érettebb ismétlése volt. Keveházi Gábor már a múlt évben is élményt nyújtott tánctechnikai tudásával, kifejezőképességével, tehetségét bizonyította a pécsi nézőknek most is- Technikailag mindent tud, amit tudni kell. Biztos mozdulatai, szép ugrásai, forgásai eszközök a tartalmi kifejezéshez. Nem kevésbé váltott ki magasfokú szimpátiát Bán Teodóra, aki a klasszikus balett formanyelvének kitűnő megvalósításával Klorinda érzelmeit táncos dallamvonallal tolmácsolta. Mindez természetesen utal a koreográfus, az alkotó képességeire, fantáziájára, tudására, e táncköltemény alkotójára: Tóth Sándorra. A pécsi együttes egyenletesen magasfokú tánctudásával tűnt ki, szép együtt-élő csoporttechnikájával, magabiztos szólistáival. Mégis ki kell emelni a szólisták közül Körmendi Lászlót, aki — úgy érezzük — most ért el a technikai elemek könnyed megvalósításához, és zénei érzéke, ritmusérzékenysége, ezekkel való kifejezőképessége élő alakokat varázsol elénk. Ezzel nem helyezzük háttérbe a többi szólistát sem, Bretus Máriát, aki egyéniségével mozgató központja volt a Carminának, Uhrik Dórát, Hetényi Jánost, Zarnóczai Gizellát, Prepeliczai Annamáriát, Sza- bolics Évát, és akire mindig számíthatunk: Hajzer Gábort. Fónay Zsuzsa Fotó: Cseri László A Nagy Halál balladája Michel deGhelderode komédiája a Barbakán Várárokban „Riadó! Megérkezett!... Kicsoda ...? A hátborzongató, a bűzölgő, az elszomorító, a gyújtogató, a megsemmisítő Nekrozotar.. .” Úgy látszik, a negyvennapos medárdi eső végén eléggé eluralkodott a világvége-várás a pécsi szívekben, mert a reményt- keltőnek egyáltalán nem mondható biztatás és időjárás ellenére is igen szép számmal gyűltek össze a Várárok vizes padjain; halált látni. Ami ugye a horoszkóp szerint sem kutya élmény, mert földi halandónak az életben általában csak egyszer adatik meg. De ezúttal a horoszkópkészítés körül baj lehetett — bizonyára Videbolle készítette — mert legjobb tudomásom szerint a halál-látást igen jó egészséggel és jó hangulattal vészelte át a Breugel- lande-i fejedelemség vendégpolgári jogát élvező pécsi Nagyérdemű. Sőt, még a fenyegető nátha megelőzésére is kellő gondot fordítottak a világvégét követő némi „pohár- fenékrenézési” lehetőség biztosításával. S a jegyek árában még az is bennfoglaltatott, hogy néhány szerencsés magá- vcl a fent aposztrofált hátborzongató Nekrozotarral koccintson az egészségére, és ez már minden okkult (és a többi semmin sem okult...) tudomány szerint is a hosszú élet elnyerésének legbiztosabb módszere. Szegény Videbolle (Paál László)! Nem csoda, hogy horoszkópja ezúttal rosszul sikerült, hisz annyi a dolga! Többek közt: a mindig bekövetkezhető világvégére vigyázni ;s hogy el ne feledjük, Salivaine (Schubert Éva) férjének lenni! S ez utóbbi teljes férfit kíván, hisz különben ki mosogatna, főzne, ágyazna, varrna, ürítené ki a pöcegödröt és pucolna zöldséget? Hát igen. Salivaine feleségének — oh pardon: férjének — lenni nem könnyű feladat. És tulajdonképpen ezzel kezdődött a világvége. Meg a sósheringgel. Tudni illik, Salivaine előző hitvese egy sósheringért ment le a sarokra, s elfelejtett visszajönni. További életét egy sírboltban töltötte, s a szennyes földi létbe már csak mint a hátborzongató, bűzölgő (stb., stb.) Nekrozotar, a Nagy Halál, tért vissza. S visz- szatérte Breugellande polgáraira választóvízként hatott: Porprenaz, a fejedelemség szőlőinek csősze és borának fogyasztója (Huszár László) lóként is részegebb lett mint valaha, a rosszak még rosszabbak lettek, az együgyű fejedelem bölcs uralkodó lett, s az ifjú szerelmespár, ki az egész cécót elmulasztotta, még sze- relmesebb, még szebb lett, s kívülállásukból (-fekvésükből?!) fogant meg a diadalmas, mindenen túllépő új élet. Ez utóbbin akár még filozofálgatni, netán komoly képpel elemző irodalmi vitába bocsátkozni is lehetne, de valószínű, hogy Ghelderode híveinek szájából hamar kicsúszna édes anyanyelvűnk azon egyre használatosabb kötőszavainak egyike, melyet a szerkesztő ezen elmélkedésből bizonyára gondosan kigyomlálna, de Porprenaz és társai szájából bőviben hallhattunk. S mi tagadás, igazuk lenne. Hisz Sik Ferenc rendező és a szereplők utolérhetetlen érdeme, hogy az őszbe tévedt júliusi estén igazi nyári hangulatot teremtő vásári komédiát kerekítettek, s a hazánkban alig ismert Ghelderode szövege erre kitűnő alkalmat nyújt. És ne legyünk igazságtalanok: a középkori misztériumjáték, vásári komédia, francia bohózat elemeit expresszionista, szürrealista jegyekkel vegyítő darab rólunk szól, általános emberi tulajdonságokat állít a „halál kaszája” elé. Nem véletlen az alcím: retorikusoknak szóló farce. Sik kitűnően látta meg, hogy Breugellande polgárai izig vérig vaskos Breughel-i alakok, s a színészi játékot ise felé terelte. Hogy egy Breug- hel-kép tömörebb? Biztos. A vásár állandó nyüzsgés, s itta prológ és a darab megkezdése közt, s a színváltozások szüneteiben a közönség „magáraha- gyottnak” érezhette magát. Hogy a vásári komédiában mindent lehet? Bizonyára. Majdnem mindent. S az előadás egészére mondva: jól egyensúlyozottan, a helyén volt a „minden”. Ezért bántó, hogy Salivaine enormis bájai, vagy a phallos-szá nemesült kaszamarkolat ötlet petárdái mellett Nekrozotar in natura „kukkoló- sága” is helyt kapott, épp naturalizmusával lógva ki a sorból — az előadás stílusából. A színészteljesítményekről — a feltehetően próbahiány miatti itt-ott előforduló szövegbizonytalanságokat leszámítva (felelős: a természet) — csak felsőfokban lehet beszélni. Huszár László kedves részege az előadás egyik fő mozgatórugója volt. Árok Ferenc Nekrozo- tarkénti pécsi bemutatkozása kitűnően sikerült. Jól eltalált maszkjához igazodó mimikája emlékezetes marad. Paál Lászlónak mindent elhittünk, és mindent megbocsátottunk. Schubert Éva mert és tudott öregedő fehérmájúságában csúnya lenni. Minden színrelépésének atmoszférája volt. Bősze Györgyöt örömmel láttuk újra Pécsett. Újból bizonyította, hogy kiváló karakterszínész. Garai Róbert és Verebes Károly kiaknázták a szerep nyújtotta lehetőségeket. Dobránszki Zoltán, Faludy László és Vízi György az elnagyolt szerepből is tudott önálló egyéniséget formálni. German János és Jakab Erzsébet szerelmespárként a legtöbbet tették, mit a darab megkívánt tőlük: szépek és hamvasak voltak. Ehhez nyújtott segítséget Eck Imre, a darab „mocskát” „klasszikus szépséggel” ellenpontozó koreográfiája. Schöffer Judit jelmezei telitalálatok voltak. A díszlet- tervező (Pincehelyi Sándor) dicséretekor meg kell emlékeznünk városunk középkori polgárairól is, akik nagy előrelátással építették a Várárkot, pompás lehetőséget adva kései utódaik nyáresti épületes szórakozásának. Szilárd István Radnóti Miklós költői nyelve Nemes István munkája A költő verseiben él tovább. „Annyit érek én, amennyit a szó verseimben" — valljo Radnóti. A versszakok értékelésekor azonban nem elegendő értelmük, hangulati hatásuk kibogozása. Sokkal közelebb kerülhetünk a költői alkotások megértéséhez, ho igénybe vesszük az esztéták teljes művészi információit, amelyekben nemcsak a szöveg erőteréből fölfejlő különböző tényezőkre, de a vers- keletkezésének történeti és irodalmi körülményeire, a lélektani eredőkre is rávilágítanak. Mindezeket a követelményeket szintetizáltan tárgyalja Nemes István pécsi főiskolai tanár, kandidátus könyve Radnóti költői nyelvéről. A munka bevezető soraiból megtudjuk, hogy a szerző kutatásának tárgya : az egész költői életmű, a Radnóti életében megjelent hat verskötet, a posztumusz Tajtékos ég és az utóbbi időben Radnótiné által közzétett versek. Mivel az irodalom anyago a nyelv, a költő teremtő tevékenységében az egyéni nyelvi jelrendszernek jut a legfontosabb szerep. Ezt viszont — írja Nemes István — „ezerés ezer szál fűzi a nemzeti nyelv nagy rendszeréhez, a korma-, gyár és európai lírájához." Fontos értékelési szempont az is, hogy milyen gazdagodást jelent a magyar költői nyelv fejlődésére az írói — költői oeuvre. Annál is inkább fontos ez, mert az első háború utáni avantgarde új szóanyaggal és képforrásokkal gazdagította líránkat. Radnóti korai köteteiben az ősibb gondolkodásmódot tükröző pogány mítosszal találkozunk. Később azonban ezeket az archaikus indtékokat a modern klasszicizmus váltotta fel költészetében. Realista korszakában is ezt a stílust követi a versszerkesztés hagyományaiban. bár még föllelhe- tők az avantgarde iskola ercfc. képburjánzásának nyomai. Nemes István alpos stilisztikai kutató munkával tárjo elénk Radnóti verseinek legjellemzőbb hangtani sajátosságait, költői szókincsének réteg szerinti elkülönítését, a szókincs nyelvszociológiái sajátosságait. Hosszasan foglalkozik a költői művek egyik leglényegesebb vonásával, p képszerűséggel, a költő versmondattani jellegzetességeivel és versszerkesztésének jellemző formáival. Nemes István verselemzései mélyen szántónk, csillogó stílusban, gondos ak- ribiával fogalmazottak, s arról tanúskodnak, hogy a szerző otthonosan mozog nemcsak Radnóti költészetének átfogó ismeretében, de más költők jellegzetes képvilágának megítélésében is. Pregnánsan bontja ki Radnóti képekbe vetített töprengéseit, szorongásait, amelyek a képzelet logikai ugrásaival magyarázhatók. Természetélményeinek képi kifejezéseiben leomlik a válaszfal az élő és az élettelen világ között. Verseiben hosszúhajú záporról, pulók bokrokról, bogárnyi zajról beszél. De köznyelvünk egyszerű szavaiból alkotott képei is élnek: nálo fáklya a templom tornya, kemence a ház stb. Fontos feladatot teljesített Nemes István, midőn Radnóti verseinek esztétikai értékét felmérve a költőnek irodalmunkban elfoglalható helyét megszabta. „Lírájának java termése — írja Nemes Ist án — a szocialista realizmus körébe tartozik, esztétikai eredményei érintkeznek a két háború közti legjelentősebb szocialista realista költők eredményeivel, s egymásra kölcsönösen is hatottak.” A mártír költő most hetven éves volna. Már 35 évesen is meg tudta teremteni saját kora legsúlyosabb kérdései és verseinek képvilága közötti halálos harmóniát. Tóth István