Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)

1979-07-15 / 192. szám

1979. JÚLIUS 15. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI F0LYÓIRflT—1979 A TARTALOM8,ÖL t BÁRDOS NÉMETH JÁNOS BÍRTOK LÁSZLÓ GALAMBOS) LÁSZLÓ HÉRA ZOLTÁN KAROLYI AMV KISS DÉNES MAKAY IDA FASKANO! GÉZA WEÖRES SÁNDOR JOOBLY ZOLTÁN. USEFUL A MADÁRKA NÁDAS FfTER: TAVIKAT ÉRKEZIK * CZfN* MIHÁLY: MÓRICZ ZStQMONO ÉRKEZÉSE FOGARASSY MBtlóS: TANDOR! DEZSŐRŐL KCFESGÉ2AVAL BfiSZtLGCT WHITE GYULA NEMES NAGY AGNES: SZAVAK DIVATJA f- * FODOR ANDRÁS: CGRY JÓZSEFRŐL HARSÉVÁ SZABAOI JUDIT: AlHtRÓNAJRÓt A Jelenkor július­augusztusi száma Jéfrefy Zoltán „Magányos férfinak szoba kiadó” Részlet a Kirepül a madárka című kisregényből Gazdag, változatos tarta­lommal jelentkezik a Pécsett szerkesztett irodalmi és mű­vészeti folyóirat hagyományo­san összevont, kettős nyári száma. A lírai rovatban többek között Bárdosi Németh Já­nos, Berták László, Galambo­st' László, Héra Zoltán, Hor­gas Béla, Károlyi Amy, Kiss Dénes, Makay Ida, Páskándi Géza, Vasadi Péter és Weö­res Sándor költeményeit ol­vashatjuk. — A szépprózai írások sorában Baranyai László, Kende Sándor és Ná­das Péter elbeszélését, vala­mint Jékely Zoltán kisregé­nyének első részletét közli a folyóirat. Móricz Zsigmond születé­sének 100. évfordulója al­kalmából Czine Mihály, Fried István, Pomogáts Béla és Tandori Dezső tanulmánya méltatja a nagy író életmű­vének egy-egy fejezetét. — Az Irószobám sorozatban Ké­pes Gézával beszélget Feke­te Gyula. — Az irodalmi esz- szék közül figyelmet érdemel Nemes Nagy Ágnes: Szavak divatja és Fegarassy Miklós: Tandori idézetei, parafrázi­sai c. írása. A művészeti rovatban Hárs Éva és Szabadi Judit tanul­mánya Rippl-Rónai József festészetét elemzi, Fodor András írása pedig Egry Jó­zsef örökségét veszi számba. Láncz Sándor krónikája a közelmúltban rendezett fővá­rosi kiállítások tanulságait összegzi. A városra dühös havasi széllel, s.a közeli sé­tatérről, erdőkből so- aort száraz levelek seregeivel szakadt rá az alkonyat. Az ég alja messzi tengerek viharos hánytorgásót tükrözte, éppen most volt benne elmerülőben egy karcsú, háromárbócos vi­torláshajó.. . Az ablakot, mely mögött özvegy és leánya már- már lankadó várakozásban ül­dögélt, minduntalan megkocog­tatta egy-egy hányt-vetett fale­vél. Bár a szobában rohamosan sötétedett, villanyt egyelőre nem gyújtották, hanem könyvvel, s kötéssel még közelebb húzód­tak az ablakhoz: mozdulatlanok és szinte egydimenziósak voltak, mint a homályba vesző csaISdi képek szobájuk falán . . Az új lakó ma délutánra ígérkezett: egy hűséges barát­nőjük utasította ide, előző lakó­juknak, a két hete eltemetett öreg vasúti mérnöknek elsőszá­mú szeretője, akinek érdeke volt, hogy a megboldogult elár­vult cókmókja — rozzant borszé­kek, szuvas bútorok, kényes ter­mészetű könyvgyűjtemény, s mi­egymás - ne kerüljön ebek har- mincadjára, hanem mindaddig a helyén maradjon, amíg érté­kesítés céljából el nem szállít­hatja. özvegy és leánya a leendő lakóról csak annyit tudott, hogy vidékről nemrégiben áthelyezett tanár az Unitárius Kollégium­ban, középkorú, és ami a leg­fontosabb: agglegény. özv. Gréberné ehhez képest csupeí repeső várakozás volt: leánya azonban csupa duzzo- gás és rosszallás: nem ilyen személyleírású lakót, hanem da­liás fiatal orvost, jóképű egye­temi hallgatót várt a vén ragya- bun'kó mérnök örökébe ... Az álmodozó, mindig tágra nyílt, zöldesszürke szemű Lily anyjának „szemefénye” volt — legalábbis így tudták ismerő­seik, szomszédjaik; de a való­ságban felváltva valami cbnor- mis majomszeretet, vagy irigy­ség és féltékenység tárgya — a korán elözvegyült asszony lelké­ben. Egy-egy klimaxos rohamá­ban nyíltan őt tette felelőssé azért, amiért özvegysorban ma­radt: már 15—16 éves kora óta elriasztgatta — hol pajkos sza- badszájúságával, szeleburdisá- gával, ho| megejtő szépségé­vel — a háztűznézőbe csaloga­tott ilyen-olyan rendű s rangú férfiakat. Amióta pedig a leányzó elvégezte a városban működő, erősen háború utáni színvonalú, gyorstalpaló színiis­kolát, s tehetségével, testi bá­jaival már néhány szerepben feltűnést 'keltett: az elvirágzás rémével küzdő asszony félté­kenysége betegessé fajult. A fel-felbukkanó fiatalembereket, akár színházi kollégák, akár a kereskedelmi akadémia növen­dékei voltak, s lányának osz­tály- vagy iskolatársai — külön­féle kifogásokkal kedvetlenítet­te el az udvarlástól. Leveleit „el­lenőrizte": szabadidejével el­számoltatta, egyszóval „rövid pórázra fogta" — s ezzel még dicsekedett is a városban. Az is lehet, hogy a nyárspolgóri tár­sadalomnak a színésznőségről alkotott balítéleteit, beidegzett rossz véleményét akarta ezzel ellensúlyozni ... A csengő végre megszólalt. Egyszerre pattantak fel. — Te nyiss ajtót! — intézke­dett az özvegy, s mihelyt lá­nyát, mintegy szobalány-minő- séqben az előszobában tudta, villanyt gyújtott, odarohant a hármas toalett-tükörhöz, s vö­rösbarnára festett haját, vilá­goskék ruháját remegő kézzel végigsimítgatta, majd olyanfor­mán terpeszkedett el a reka- mlén, mintha az egész délutánt ott töltötte volna, úrnői álmo­dozásban. — Alkalmasint jó helyen já­rok — hallotta az előszobából az idegen dörgő, vontatott régies­séggel ejtett szavait. — Ugyan- bizo megtekinthetném azt a szobát? A kiadó szoba ajtaja máris megnyikordult, s az özvegy ki­sietett. Az előszoba homályában hórihorgas, talpig feketébe öl­tözött férfit talált. A jövevény kettőt lépett előre, s esetlenül, egy félszeg teológus modorá­ban hajtotta meg magát. — Engedelmével, Forgó Géza vagyok, középiskolai tanár. — Ez a mi emberünk — vá­gott a szemével lánya felé az özvegy, mert testét valami kel­lemes áram, s értelmét az a gondolat járta át, hogy lakójá­vá válhatik. (Mint négypolgáris háztartásbeli, a tanárokra, mér­nökökre, papokra mindég felfe­lé tekintett, s szerzetükről ama hiedelemben élt, hogy egytől egyig „szerény, szolid", magányt és békességet kedvelő emberek, s mi fő: pontos fizetők.) Tehát leánya elé vágva, s úgyszólván meg se várvc, hogy a vendég botját, s kalapját a fogason el­helyezze, viharosan felcsapó vígözvegyi lázban tessékelte befelé. — Parancsoljon, kedves pro­fesszor úr! Ó, nagyon remélem, hogy a szobácska mindenben megfelel igényeinek! — Én, kérem szépen, tisztelt asszonyom, teljesen igénytelen ember vagyok. Négy fal, s fe­dél, tűzhely, ágy, asztal: szá­momra Paradicsom! - szerény­kedett a jövevény, s fejét nyak­tekercs módján forgatva, orrát kissé felütve kémlelt körül á he­lyiségben. Csontos ábrázatú, deres, konya bajszot viselő, tar­fejű ember volt; tán negyvenöt- ötvenéves lehetett. — Könyvek! Mennyi szép könyv! — ólmélkodott. — Hát ez nagyszerű! Ugyebár a jövőben nem fognak megfosztani a le­hetőségtől, hogy alkalomadtán szellemem felfrissítésére fordít­sam ... ? G réberné idegesen kezdte forgatni özvegyi karika­gyűrűjét; leánya arcán kamaszosan huncut, kissé vá­sott mosoly jelent meg, s csak anyja kétségbeesett hebegésére tűnt el onnan. — Méltóztatik tudni — kereste a mentő ötletet az özvegy —, az előbbi lakó. Gyertyános mérnök úr, tudós ember volt! Éjt-napot eggyé téve bújta ezeket a tu­dományos munkákat... Amíg az örökösök értük nem jönnek, ugyebár megtűri őket! Tudniil­lik a mi lakásunk oly szűk és túlzsúfolt odabent, hogy képte­len vagyok könyveknek helyet szorítani... Az idegen mohó kézzel, óhi- tatos érdeklődéssel nyúlt az egyik vörös marokén-kötésű díszkiadás után, s ha az özvegy meg nem ragadja, tán el is éri, megához öleli, s belelapoz. De Gréberné megelőzte. — Talán fáradna át a pro­fesszor úr a nappaliba, hogy megbeszéljük a részleteket — hadarta, s Forgót kiráncigálta az előszobába. Az mit sem sej­tön, kezes bárány módjára kö­vette, s csak a sárga vászon huzatú kanapén tért magához. A leányka kelletlenül szekundált az anyjának: cigarettát és likőrt vett elő. Forgó azonban sietve kijelentette, hogy nem él kábí­tószerekkel, mert- bicsérdista ... „Ez az én emberem!” — álla­pította meg most mór nagyobb határozottsággal az özvegy, s bár maga nagy dohányos volt, s az itókát sem vetette meg, ez­úttal megállta, hogy egyikhez se nyúljon, nehogy a szolid fér­fiút elkedvetlenítse. Leánya azonban gyakorlott mozdulattal gyújtott ró, s jókora füsttölcsért bocsátott a professzor felé, egy kupica kávélikőrt is lendülete­sen felhajtott. — A konyhát a lehető leg­mérsékeltebben venném igény­be — kezdte mondókójót a vendég. — Amint mondám, Bi- csérdi mester tisztelője vagyok. Táplálékom tej, tejtermékek, dió, nyers vetemény, gyümölcs. Huszonöt éve nem élek egyéb­bel. Azóta is szellemi frissessé­gem teljében érzem magam; testem rugalmas, s hála o vita­minoknak, betegség egyszer se vert le a lábamról... Gréberné már-már azon volt, hogy felvesse a legkínosabb kérdést: hát a szerelemmel há­nyadán van? — de idejekorán visszaparancsolta frivol gondo­latát, hisz ez az érdeklődés túl korai volna — ámbár a leánya, s a maga jó hírnevére való tekin­tettel, előbb-utóbb mégis elő kell vele rukkolnia. A „legkíno­sabb kérdés" végül is ilyenfor­mán öltött alakot: — Óhajt-e a professzor úr hölgylátogatót fogadni? Ugyan­is az előbbi lakóval annyi kelle­metlenségünk volt, hogy elha­tároztam .,. De Forgó, mintha csak 'kita­lálta volna gondolatát, meg­előzte : — Afelől pedig, hogy e tisztes úri hajlékot netalán az én réve­men Hletéktelenek, értsd alatta: Éva anyánk unokái látogatnák, sietek a hölgyeket a legmesz- szebbmenően megnyugtatni! — Esetlenül, idült kamaszzavarral vigyorgott hozzá, majd megtol­dotta: — Ismétlem, bicsérdista, azaz növényevő vagyok! A kis színésznő nedvesen vil­logó, erőteljes fogsorát muto­gatva hahotázott egyet, az öz­vegy pedig megeresztett egy fi­noman elkenő társasági kacajt, s ezzel napirendre tértek a „legkínosabb kérdés" felett. A bérben, fürdőszoba-használat­ban is egykettőre megegyeztek, házirendet is rögtönöztek, s For­gó azzal búcsúzott, hogy este­felé cókmókjaival visszajön, s elfoglalja a szobát. özvegy, s lánya magára ma­radt. — Na, ez is megvolt — zök­kent le előbbi helyére az öz­vegy, s poharát egy kissé resz- ketegen tartotta a lány elé, mi­közben másik kezével házilag töltött cigarettát dugott a szá­jába. - Ez a mi emberünk! Mit szólsz hozzá? — Hülye vagy, Merni — hűtöt- te le a lánya, s hatalmas füst­tel ködösítette el a ki röppent sértést. — Micsoda penészes alak! S bicsérdista! Mondha­tom, jól kifogtuk. Nem érezted iszonyú pinceszagát? Mi lesz, ha megveti itt a lábát? Az egész lakásunkat bebüdösíti undok vén bagolyszagával. — S futott is, hogy ablakot nyisson. — Krip­taszökevény! — kiáltotta ki az utcára, tán az odalent ballagó alak után. Gréberné felugrott, leányát ellökte az ablaktól, s a táblákat dühösen behajtotta. — De Lily! Hátha meghallja? — Hallja meg! Legalább nem jön vissza! L ily toppantott, „durcás” arcot vágott, omilyent sikerrel alkalmazott nai- va-szerepeiben, s azon igyeke­zett, hogy egy-két műkönnyet sajtoljon álmatag szemébe. Anyja megegyezése a „kripta- szökevénnyel" titkolt álmait foszlatta füstté a gyakran el­képzelt csinos fiatalemberről, orvostanhallgatóról, ügyvédboj­tárról, katonatisztről, akinek je­lenléte élettel és izgalmakkal töltötte volna el a kis lakást: nesztelen éjjeli suhanásokkal, lopott csókokkal — szemfüles sár­kány anyja háta mögött, — lázas kiröppenésekkel a kalandra hí­vó éjszakába, gramafonzene- hallgatással és rejtegetett jó italok kóstolgatásával, szóval mindazzal, amit egy őhozzá, s nem pedig anyjához illő lakó állandó jelenléte oly természe­tesen kínált volna. Most mindez kútba esett. Gréberné vasvillaszemmel mérte végig, s a konyha felé lódultában félregörbült szájjal, aranyfogát villogtatva mordult rá: — Mit murizol? Te vagy az úr a házban? Lily keserűen elvigyorodott, cigarettáját kivágta az ablakon, hogy vöröslakkos körme a moz­dulattól csak úgy cikázott, majd átmenet nélkül, műzokogássol vetette le magát a rekamiéra, tíz anyja-hímerte, maradék bár­sonyokból és selymekből toldott- foldott díványpárnák közé. Ez a „murizás” amúgyis kitűnő beme­legítő a délutáni főpróba nagy toporzékoló jelenetéhez, mely- benis az intézetből alig kikerült grófnőcskének egy trottyos öreg hercegi kérőt kell kikosaraz­nia ... Sírt-rítt, ontotta könnyét, mert rövid életében megtanulta, hogy a könnyek sosem vesznek kárba. Weöres Sándor Atomfelhő A bomba goromba. Ablakomba és alakomba önmagát kiontja s a világot lerontja. Bár lehetne Napja, Holdja, mégis a sötétség heroldja, keveredik ocsmány vigalomba, falut és várost takar siralomba — ha korszakunk idejében el nem oltja — kibomlik az égen, mint a vitorla, pusztítása nyoma szőnyeg-forma, tüzesen nyeldes sárkány-torka, s a természetet feloldja s az élőket megfojtja, minden ember gondja és szégyenfoltja ez a ronda otromba gomba ma. Makay Ida Készülődöm Szeptember ez már. Búcsúzás. Utakra készülődés. Csöndes számvetés. Madárszámyvarázs villog fölöttünk. Égi csönd lesz. Készülődöm. Indulok lassan. Sápad a lomb is, réveteg. Déli hazámban rablók járnak, leverdesik a fészkeket. Rippl-Rónai József rajza (Fotó: Nádor Katalin)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents