Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)
1979-05-20 / 136. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. MÁJUS 20. Az utolsó tekercs Samuel Beckett drámája oldalnyi szerzői utasítással kezdődik. Ez meghatározza, hogy honnan vegye elő a színész a a banánt, hogy közeiről nézze o kulcsot, hogy hová rúgja a banánhéjat, amin elcsúszott. Porról egy szót sem ír. A ka- maraszínházi bemutatón azonban Unka György valóságos porfelhőt fúj le a harmadik doboz ötödik tekercséről. Jobbadán ez oz egyetlen eltérés az írói instrukcióktól, ez az egy azonban jelképe lehetne a dráma értelmezésének, s ez az értelmezés vitára késztet. A harmadik doboz ötödik tekercse ugyanis sem fizikai valóságában, sem jel - képiségében nem porosodhatott be. Felvétele idején a főhős, Krapp éppen harminckilenc éves, és éppen nem vállalt egy szerelmet, sőt, Beckett sejteni engedi, hogy alkalmasint meg is ölhette a lányt. Ha a magnótekercsek Krapp tárgyiasult gondolatait jelentik, akkor nem nagyon valószínű, bogy harminc év után először vegye elő — gondolataiban vagy tekercsen — azt az eseményt, ami mégiscsak az utolsó lehetőség volt arra, hogy ember lehessen. Márpedig Krapp jó ideje mást sem tesz, hogy újrahallgatja a régi tekercseket. Porral, por nélkül — ez a dráma két ellentétes értelmezése. Porral: a harminc éve történtek előszöri meghallgatása kiváltja a véget; Krapp egykori vétségéért most nyeri el büntetését, most törik ösz- sze, most veszíti el végképp emberi mivoltját. Por nélkül: Krapp elembertelenedése folyamat, Krapp már régen banánt zabáié, iszákos véglény, s ebbéli helyzetében ad róla pillanatfelvételt az író. A poros magnólekercs más dramaturgiát csempész a drámába, mint ami Becketté. Ez ugyanis fontosabbá teszi a múltat, mint amilyen az Beckett felfogásában. Becket- tet a jelen érdekli, az üres, a magára maradott, a kisemmizett ember. Nála ez nem korábbi események következménye — a magányosság és az egyén korábbi cselekedetei között nincs kimutatható okokozati összefüggés. Az előadás pedig ezt sugallja. Beckettnél, ha van ok az emberi magányosságra, az az egyéni cselekedeteknél magasabb ok; nem az egyén sorsában, hanem általában az emberi sorsban rejlik. Krapp nem bűnhődik, mert ezt és ezt tette, nem azért ilyen most, mert élete folyamán „beporo-^ sodott", hanem mert ilyen — iBeckett felfogásában — az ember élete általában, nála hatalmasabb erők folytán. Ha van — mert lehet — vitánk Samuel Beckett-tel, ennek kifejezése nem az, hogy ragaszkodunk egy „hagyományosabb” ok-okozati dramaturgiához, megváltoztatva az övét, ami mégiscsak „eredetiségében” lett drámatörténeti fogalommá. Mindezekért a darabot beállító rendező, Szikora János okolható elsősorban. Azért azonban már Unka György is, hogy a nem hosszú drámát igyekeztek „feltupírozni”, főképp a játék elejét téve így vontatottá. A már idézett hosz- szú írói instrukció követése inkább emlékeztet főiskolai helyzetgyakorlati feladat megoldásához, mintsem egy sivár emberi élet jellemző epizódjának bevezetéséhez. Az említett kifogásokon túl a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínházi bemutatója pontos. A színpadkép, Rajk László munkája, kiváló, különösen az ellenfény alkalmazása teszi nyilvánvalóvá Krapp bezártságát, magányát. Pontosan kidolgozottak a magnósjelenetek, a szalag előre- és visszapörgetésének játéka annyira meggyőző, hogy feledteti a kezdet vontatottsó- gát. A közreműködők jelentékeny munkája ellenére is a monodráma a színész produkciója. Linka György autentikus Beckett-figura is tudna lenni, Linka György ezen a bemutatón „csak” jó Beckett-figura. Krapp kész alak, sem az idő rövidsége, sem a dráma lehetősége nem ad alkalmat szerepépítésre; az egész dráma egyetlen pillanatfelvétel. Ezt a pillanatképet tördeli az előadás kitűnően és kevésbé jól megoldott részekre, a pillanatFotó: Kóródi Ferenc né felvétel teljessége csorbul így. Nehéz, nagyon nehéz vállalkozás Az utolsó tekercs színre- vitele. Éppen fogyatékosságai jelzik, hogy közel egyenrangú erők hívták életre az előadást, gazdagítva ezáltal a színházi évadot. Bodó László Indulni könnyebb... Jegyzetek a Pécsi Galéria kiállításáról Igen, indulni könnyebb. Az indulásnál van még elég, tanárok, idősebb pályatársak sugározta serkentő erő, a perspektívák vonalai még nem szűkülnek egy pontba, az ismert és ismeretlen egészséges arányokban, tanácsokban burkot von az éppen induló köré. Mely burok, az egykori alma mater kerítését elhagyva szétpattan, csokisén a védettség, csökken az ellenállóképesség, megsokasodnak a kísértések, lassacskán kiderül, hogy az utak - melyről a kerítésen belül lelkesedéssel beszéltek — nem mindig vezetnek messzire. Elmosódnak a rajtvonal kontúrjai, és a jelenben inkább érzelmesnosztalgikus képletet, mint szakmai determinációt jelent a „Művészeti". „Az iskola” és a korrigáló tanár már hiányzik, iskolák és korrektorok sorozata pedig még nem vezethette az egykori indulókat saját, megtalált hangjukhoz. Kicsit sok a divatös-engedélyezett-maga- zin párhuzam, az információn sodrott megoldás, és túl kevés a szó iskolai értelmében „jól megcsinált” darab. És ha a kiállítás címe „indulást” idéz, akkor egy rögtönös kérdezgetés efféle mondatokat állíthat egymás mögé: „Lássuk csak mire jutottak azóta magukban? Érezhető-e még az iskola levegője műveikben? A hely iskolája beszivárgott-e a létező (vagy nem létező) helyi iskolába ily módon? Tömöt- tebb-e a korábban végzettek tarsolya, mint a fiatalabbaké?” És a — többnyire — fiatal művész, Alap-tag, passzussal bizonyíthatóan céhbeli egy-egy művel kísérel meg válaszolni a bőven folytatható kérdezőskö- désre. Lehetőséget adnak arra, hogy a kinti, „nagy művészet” általuk előállított eseményeivel láthatóvá tegyék az egykori iskola „munkamegosztását”. Festői, szobrászi és iparművészi utakat követhetünk, a kiállítás e sokfélesége miatt nem válik unalmassá, túl szellőssé. Bizonyított: egy-két alkotással is reprezentatív helyet szerezhet akárki magának, akármilyen bemutatón. Egy pontos, kellő időben érkező megoldás, egy helyén levő gesztus, hányaveti- ségtől és blöfföléstől mentes technika értelmet és értéket adhat egy műnek is. És megköny- nyíti a kritikus dolgát, mert ily módon nem kell mentségeket keresni, oda nem illő módon elkötelezettségről, teóriákról, szándékokról szólni, ami után egyszeriben szalonképessé válhat a művészet érzéki értelmében, megcsináltságában rossz. így van aztán, hogy a kiállítás címével indukált „honnan jöttünk?”-kérdés felmentő ítéleteket hív elő a kiállított művek „éppígy, éppenmost-va- lóságának” gyengeségeivel szemben.-így van aztán, hogy az átlagszínvonal alig teszi lehetővé az egyes művészek kiemelését. , A festői-grafikai munkák visszaköszönnek már a falakról. Említést csupán Hegedűs László ál-rafinált grafikája, Kertészh Ágnes ízlésesen stilizált exp- resszív-naturalista színes rajzai, Valkó László 1979-ben festett „Munkanadrágja” érdemeinek. Ezekben éreztünk határozott irányt és tartást a megfelelő szakmai színvonal mellett. A szobrászati-plasztikai munkák jellegtelenségén oldott valamit Bicsár Vendel remekül eltalált tükör-reliefje vagy Farkas László ironikus, párnázott ajtaja, amit kicsit túldíszítettnek vélünk. Laczák Géza krómacé! lemezplasztikája azonban szépsége és technikai összetettsége ellenére is csak közhelyekig jutott. Leghatározottabb karakterrel az iparművészek rendelkeznek. Pápai Bányász Livia hagyományos qobelin technikával szőtt kárpitja a kiállítás legszebb darabja, szellemileg és technikájában is rendkívül érett, hatásos munka. Farkas Gabriella játékos textil applikációi, a szabadon alakított puho matéria szobrászati és festői lehetőségeit egyaránt jól adják elő. Pauli Anna is kellemes benyomásokat ad az átalakuló magyar textilművészetről. /?. Fű zesi Zsuzsanna és Jegenyés János a használati kerámia, illetve üveg mindennapi szépségének kutatói, Kiss Éva kőedényeit szívesen vennénk olyan boltokban, ahol nagy szériában árulnak korszerű kerámia- tárgyakat. Ilyen bolt azonban nincs, így Kiss Éva teáskannájo, Mester Éva boroskészlete, Székely Orsolya lámpái a méregdrága képcsarnoki kirakatokba, vagy belvárosi butikokba fognak kerülni. Az ipar nélküli iparművészet problémái láthatóan a legfiatalabb művészgenerációt is feszélyezni fogják. Tuza László szappantartója és mosdója ugyancsak különös fétistárgyként hat, a kiállítás látogatója aligha távozhat abban a reményben, hogy a közeljövőben hazai mosdókban találkozhat vele. Pinczehelyi Sándor, a kiállítás kitalálója, szervezője, rendezője, a jól dokumentált katalógus szerkesztője és tervezője mindent megtett, hogy érdekes és hasznos bemutató nyíljon a Színház téren. Aknai Tamás Pápai Bányász Ildikó: Röplabda III, T. Suránví Anna vázái Valkó László: Egy láda búza
