Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)
1979-05-20 / 136. szám
> 979. MÁJUS 20. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Móra Ferenc első könyve Esztétikailag is vonzó, szép kiállítású könyvvel emlékezik a száz évvel ezelőtt született Móra Ferencre a szegedi Somogyi Könyvtár. Nemcsak a szecesz- sziós címlap az érdekessége Az aranyszőrű báránynak és a Betlehemi csillagnak, hanem hogy e hasonmás kiadvánnyal Móra első könyvét vehetik kézbe az olvasók, a bibliofil különlegességek gyűjtői. A kiadványt, mely a könyvtártól postán igényelhető, dr. Péter László irodalomtörténész, a könyvtár tudományos munkatársa szerkesztette. Móra Ferenc első könyve 1903-ban „nyomatott Engel Lajos könyvnyomdájában, Szegeden”. Betűi légiesek, hajlékonyak, a kézírást utánzó jegyekkel és iniciálékkal díszített. Engel Lajos szegedi származású nyomdász és könyvkereskedő volt, aki Pécsen is dolgozott és 1892-ben átvette a Pécsi Naplót, majd négy évvel később a Szegedi Napló kiadója lett. Móra Ferenc századunk prózairodalmának egyéni hangú képviselője. Műveinek középpontjában a parasztság és az egyszerű kisemberek élete áll. ízes humorral ír és a szatírát sem mellőzi. A legélesebben a Horthy-korszak ellen lázad. Elítéli a háborút, a népellenes fasiszta törvényeket. Kétszer indítanak ellene pert munkássága, elvei miatt, felségsértés, illetve nemzetgyalázás címén. Mert radikális polgári ideológiát vall és mert üdvözli a Tanácsköztársaságot. A könyvben olvasható két elbeszélő költemény az író ifjúkori zsengéi közé tartozik. Móra Ferenc egyébként sem költőként, hanem regények, tárcák és gyermékversek írójaként lépett be klasszikusaink közé. Ezek a versek mégis fontosak, mert jelzik Móra Ferenc útkereséseit, alkotói fejlődését. Az aranyszőrű bárány először 1902 karácsonyán jelent meg és számos kiadósban került az olvasókhoz Átdolgozott változatát Móra Ferenc betette Könnye; könyv (1934) című jubileumi díszkiadású verseskötetébe is. A költemény a népmese világát eleveníti fel. Úgy ábrázolja Mátyás királyt, „ahogy a magyar paraszt elképzeli a királyok életét vasárnap délután". Kulinyi Ernő közreműködésével 1929-ben daljátékká dolgozta át írását Móra Ferenc. A darabot Vincze Zsigmond muzsikájával többször bemutatták Szegeden és Nagyváradon is. A Betlehemi csillag a fiatal író világnézeti vívódásait is elénk tárja. A centenárium alkalmából még két* kiadványt jelentet meg a szegedi Somogyi Könyvtár, melyeknek szintén dr. Péter László a szerkesztője. Az írások Móra Ferencről című bibliográfia az íróról szóló, 1500 mű címét tartalmazza. Kiadják Móra Ferenc publikált és publikálatlan leveleinek időrendi jegyzékét, amely elsősorban a kutatóknak nyújt segítséget. A könyvtár időszaki kiadványának, a Somogyi Könyvtári Műhelynek az évfordulóra megjelenő száma is Móra Ferenccel foglalkozik. A kiadványok nagy jelentőségűek, hozzájárulnak, hogy a mai olvasók is jobban megismerjék és megszeressék Móra Ferencet. Az író egykori műhelye a szegedi Somogyi Könyvtár méltón fejezi ki tiszteletét Móra Ferenc iránt, aki a Szegedi Napló munkatársa, főszerkesztője és a szegedi Városi Múzeum igazgatója is volt. Barlahidai Andrea Botár Attila: Láz-jegyzet Engedelmesen — jön a láz. Engedelmesen — a pokolba! A hóesés házát lebontják. Majd a nyaktiló kerül sorra. Szárnyaszegett vizek a parton A föld dögéi a folyóban. Ne kérdezzétek: májusfát kitáncoló kedvem hol van — Oláh János: szavak a szavak bányamélybe szállnak nincsen mód követni őket az üzenet lefoszlik róluk a világ elveszett míg föl nem ismered milyen aztán meg már magad is elveszetté válva holdudvarán bolyongsz a döngölt ’ világos földön kerítéstől kerítésig ott a disznóól horzsolódott palánkja mentén megállsz nem támaszkodsz a falnak salétromízt bocsát le hozzád a tégla az istálló száraz lószar szagát küldi kehegve mért nem tudtál együtt érezni soha és senkivel miért hogy ma is egész másnak talállak mint minek kellett volna lenned Zalán Tibor: Ólomkatonák (Pelczer István dallamára) Végig az úton mennek a furcsa katonák. Fegyver a vállon — mellükön véres kardvirág. Ölöm a csákó, ólom a csizma, a paripák. Végig az úton daltalan ajkú katonák. Elükön kardos, térképet néző kapitány. Fénytelen szemmel, sápadtan követik a katonák. Vége a harcnak, visszavonulnak. Nincs tovább. Ólom egekbe visznek az ólom paripák. H ogy megváltozott minden, amióta elment! Az volt az érzése, ahogy bekanyarodott az utcájukba, hogy összetöpörödtek a házak, amíg odavolt. Talán a fák teszik— gondol- dolta, s olyan lassan járta végig zsibbadt tekintete a kopasz ágakat, mint amilyen lassúak voltak a léptei, s tompák a gondolatai is. — Persze, hiszen amikor elment július volt, erőteljes, harsogó nyáridő, most meg milyen fenyegetően me- resztgetik meztelen karjaikataz útmenti fák. Varga Bálint ezen a borús, téli délelőttön tétován botorkált hazafelé. A régi, fákkal ölelt utca, ahol volt még néhány a valamikori, öreg, apróablakos házak közül — Varga Bálint ezek között a házak között élte le az élete javarészét, és szerette őket, mintahogyan megszokott, ósdi gönceit szereti az ember — közömbösen fogadta a hazatérőt. Olyan érdektelenül gubbasztottak köröskörül a gondosan lefüggöny- zött, tenyérnyi ablakok, hogy Varga Bálint csaknem elsírta magát, amíg a házukig ért. Sehol egy lélek. Hova lettek az ismerős arcok? Bemenekültek a házakba, a leeresztett redőnyök mögé, hogy ne kelljen észrevenni, odaköszönni avagy idegenként elfordulni tőle? Mégiscsak nem mindegy, honnan jön . .. Meg is írhatta volna . . . Akart is írni, aztán mégse . . . Úgy érezte, nem kell őt várni, ünnepelni, nem olyan helyről jön ő ... Hányszor elgondolta pedig, hogy jön hazafelé. Úgy jön, mint máskor. Mintha munkából jönne. És úgy, mintha csak tegnap ment volna el. Vagy tegnapelőtt . . . Nem értette egészen, inkább csak sejtette vagy érezte azt a nagy ürességet, ami a képzelet és a valóság között feszült. Ilyen sivár, ilyen örömtelen lesz most már őneki minden?! Persze, hiszen vasárnap van. Vasárnap... Ezt is újra kell majd tanulnia, mint a törött-lábú embernek a járást. Mert odabent olyan egyformák voltak a napok, semmi nem különböztette meg őket egymástól. Aranykarikás, vasárnapi húslevesek illata rémlett föl benne, de az ízeket, a melegen- áradó. a nyugalmat, vasárnapot, az otthont jelentő ízeket hiába kutatto-tapogatta magában. * Jöttek a levelek. Hozták a felesége gyöngybetűs híreit. És hozták a híreket a gyerekről is. Eleinte ezek a levelek éltették. Beléjük lehetett kapaszkodni, láncszemek voltak ezek a jelen és a múlt között. Amikor megtudta, hogy a gyerek túl van a veszélyen, s lehet remélni, hogy életben marad, olyan erővel tört föl belőle a felgyülemlett feszültség, hogy nem tudott magán uralkodni. Hörögve hányta ki magából a sok keserűséget. — Ne gondoljon rá! Akkor szólalt meg először az a férfi, akivel már ki tudja mióta jártak-keltek egymás mellett, de nem szóltak egymáshoz egy szót sem. — Nem szabad rágondolni — ismételte rekedten, meggyőződés nélkül a másik, mintha csak önmagát biztatná teljesen reménytelenül. — Akit én gázoltam—el, az . . . meghalt. Pedig nem is zuhant nagyot. Gerincvelőszakadás és vége. Nyolcéves volt. . . Akkor fordultak ellene a levelek. Minden sorukból, minden egyes szóból fenyegetés áradt feléje. Ne gondoljon rá?! Hiszen ha megtehetné! Ha meg tudná tenni! És ahogy a kórházban folyta^ rettenetes küzdelem a gyerek lábáért — (le kell vágni, nem kell levágni, másodszor műtötték, harmadszor, ötödször, ösz- szeszegecselték, összekalapálták, nyomorék lesz, nem lesz nyomorék . . .) — úgy viaskodott Varga Bálint a saját, önmarcangoló vádjaival. Néha már azt hitte, nem bírja tovább. Pedig Varga Bálint azok közé tartozott, akik mindig nagyon vigyáznak. Ahogy fiatalon megtanulta a felelősségvállalást önmagáért, ugyanazzal a felelősséggel vigyázta a mások életét is. Tudta, hogy az úton nem szabad hibázni, mert ha hibázik az ember, az jóvátehetetlen lehet. Valamikor — több mint húsz éve már — egy Csepellel kezdte. Téli reggeleken hidegebb volt a fülkében, mint kinn a szabadban. Sóval áztatott rongyot vitt magával, azzal olvasztotta le a jeget a szélvédőről. Lába alá hullámpapírt gyömöszölt. Micsoda évek voltak azok! Az volt a legnehezebb, amikor oxigénpalackokat szállított a fővárosba. Egyszerre 130 tartály volt a kocsi platóján. Beleizzadt, mire fölért, akármilyen hideg volt is. Csak egy pillanatra gondolkozzon el, csússzon meg . . . rágondolni is rossz. Micsoda felelősség volt az! És nem történt soha semmi baj. Mindig a gondolataiban voltak a gyerekek. A sajátjai éppen úgy, mint a másokéi. Ha ő vigyáz a mások gyerekeire, mások is vigyáznak az övéire — ez volt Varga Bálint és társai íratlan törvénye, ez volt az, amiben mindnyájan hittek. Amikor egy-egy hosszú útra indult, nemcsak azt tudta, hogy estére haza kell érnie, mert várják, hanem szentül hitte, hogy haza kell érniük mindazoknak, akik elindultak valamerre. Mert őket is várják. Volt egy időszak az életében, amikor rendszeresen reggelre ért haza az üres kocsival. Olyankor szállingóztak iskolába a gyerekek. El-elnézte őket, ahogy a nagy, lomha járművel végiggördült a városon. Nem hitte volna, hogy ő valaha, az életében elgázoljon egy gyereket. Tulajdonképpen máig se érti, hogyan történt. Hiába gondolta végig már tán ezerszer is, s kezdi el újra és újra, csak forognak a gondolatai önmaguk körül. Csupán azt a pillanatot látja élesen, hogy előtte van egy gyerek. Egyszerűen csak ott van előtte, és már nem tud megállni. De hogy hogyan került oda, s miért nem látta meg előbb . . . Máig se érti. * Éppen ebédhez készülődtek, amikor megállt az ajtóban. Az asztalon ott gőzölgött a leves, az aranykarikás, illatos, vasárnapi húsleves, de még nem nyúlt hozzá senki, mintha vártak volna valakire ... Döbbenten meredtek rá mind a hárman, a felesége, a nagylánya és egy idegen fiatalember. — Édesapám, ő a Ferike bátyja — szólt nagysokára, akadozva a lánya. Komor, mozdulatlan pillanat következett. Aztán odalépett hozzá a fiatalember. — Ne tessék aggódni — mondta kissé zavartan — meggyógyult a testvérem, járni is tud . . . Akkor kitámolygott a lépcsőre. Máskor is ki szokott oda állni, amikor hosszú útról hazajött, hogy nézelődjön, leve- gőzzön egyet, hogy érezze, itthon van végre. De most meg kellett kapaszkodnia. Akkor kondult meg a déli harangszó. Erőteljesen hasított bele a környék vasárnapi csendjébe, aztán hosszan, ünnepélyesen kongott. — Micsoda erő van még most is az öregben — motyogta Varga Bálint, mert úgy érezte, itt bent, az ő belsejében kong az az irdatlan érctömeg, s összemorzsolja benne azt a kis maradék életet. — Az öreg meghalt, amíg odavoltál. A fia húzza — szólalt meg halkan a háta mögött a felesége. Hegedűs Magdolna Déli harangszó
