Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1979-04-01 / 90. szám
1979. ÁPRILIS I. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Baditz Balázs rajza B ikkfa tanár úr épp hetedszer verte le a tolltartót, és Pipecz ekkorra már elég ideges lett, A tanár úr ugyanis valahányszor eljutott egy rendhagyó német igéhez, mindig közelebb nyomakodott az első pádhoz, nem számolva azzal, hogy amennyiben combjával hozzáér a pad széléhez, a hasa legalább fél méterrel előrébb lesz. Pipecz hatalmasat sóhajtva hetedszer hajolt le a tolltartóért, az osztályon végigszaladt a halk kuncogás. Bikkfa tanár úr ordított, nem értvén, mi röhögni való van tizennyolc éves korban a rendhagyó német igék ragozásán. Pipecz oldalt fordult. Mellette Kazal rajzolt áhítattal, száját a koncentrált figyelem állapotában összeszorítva. Két papírcsík volt előtte, s a közepükre valamiféle pálcikaembert írt, hatalmas pocakkal, mögéje meg egy másikat. Drótkeretes szemüvege fölött hirtelen Pipeczre sandított, rövidlátó, tompakék szemei vígan csillogtak. — Mindjárt kész — biccentett. — Csak várd ki! A fölső papírcsíkot ceruzájára tekerte, majd hirtelen rángatni kezdte a ceruzát, így a felső papír ábrája hol fedte az alsót, hol nem — ily módon a rajz mozogni látszott A nagyhasú pálcikaembert — nyilvánvalóan Bikkfát —a hátsó kisebbik férfiú ütemesen ... úgyszólván tomporon rúgta, mire a nagyhasú pálcikaember elszállt, pocakja zászlóként lobogott. — Film — bólintott Kazal. — Még általánosban tanultam. Pipecz érdeklődéssel nézte a művet. A fenébe, ilyet ő is csinálhatna, tán szebbeket, mint Kazal. Közben a „Bikkfa megbüntetése" című alkotás körbejárt az osztályban. Hol innen, hol onnan hallatszott a ceruzák surrogása, a vihogás. Pipecz villámgyorsan rajzolt: a buggyos gatyás török fejét bárddal ütötte egy magyarvitéz, a török lábai rugóként összecsuklottak, azután újra kiegyenesedtek. A film már színes volt, felhasználta hozzá az összes színes filctollát. Kazal áhítattal bámulta a Kinizsi Pál című művet, sóhajtott: ha ő így tudna rajzolni, dehogy jelentkezne jogra ... Pipecz máris új filmen dolgozott. Két férfi verte egymást valami fal mellett; a bal oldali alak ütött, erre a jobb oldali nekizuhant a falnak, visszapattant, hogy megkaphassa a következőt. Kis tűnődés után kevésnek találta a látványt, így o bal oldali verekedő nadrágját a második képen a bokájához rajzolta — az ütés hevében lecsúszott a nadrág. A következő rajzon vadnyugati Saloont vázolt fel, vagy nyolc verekedő figurával, arra is gondot fordítva, hogy a mozgások aszinkronban legyenek: az egyik figura ütött, a túloldalon a másik röpült, a lengőajtó lengett, valakinek a fején széttört a whiskys üveg. A szünetben odajött a nagydarab Hajas, és elismerően hátba veregette: — öregem, szenzációsak ezek a filmjeid. Nem gondoltál még rá, hogy rajzoló légy? Pipecz Jutkát kereste. A lány szendviccsel a kezében, lábát lógázva olvasott. — Láttad a filmjeimet? Jutka kék szemei mintha kissé felhősek lettek volna: — Láttam. Jók. A szó dicséretnek hangzott, de a gúnyos hangsúly valahogy kérdőjelet biggyesztett a végére, mint mindig. Jutkában ez a végtelen, unott fölény volt a legcsodálatosabb. Pipecz biológia órán feldo- bódva folytatta a filmgyártást. Fakírt rajzolt, akit szöges ágyán fekve megcsíp a darázs, és egész csatajelenetet, cukrászdái cirkuszt, amely úgy kezdődött, hogy a cukrász tortával rálép a banánhéjra, a torta röpül, végül pedig mindenki tejszínhabos. Már maga is élvezte, mennyiféle mozgást süríthet a két papírcsíkra. Történelem órán a citromarcú Marci levelet csúsztatott eléje. Nem is levél volt, hanem Kazal zengzetes poémája, amely már megjárta az osztályt. Kazal lélegzetét visszafojtva leste, míg ő olvassa. „Visszatekintve a mester munkásságára, el kell mondanunk, hogy már az első filmben — mint cseppben a tenger — mutatkozott a későbbi nagy alkotások egy-egy jele. A Kinizsi Pál című monsTre történelmi filmről van szó, ahol a mester a színek és a technika összhangját csiszolta ki a maga számára. A Pofonfalban azután érvényesítette eredményeit, kidolgozva a jellegzetes szimultán vágást. A Vadnyugati szél című mű, amelyet eredetileg anyagi okokból vállalt a rendező, csak azt bizonyítja, hogy a western is alkotássá válik értő kezében ...” A kritika hasonló hangnemben folytatódott, s Pipecz nem tudta eldönteni, végül is hülyéskedik-e Kazal. Papp Zoli az ebédnél úgy vélte: lehet, hogy most viccnek tűnik az egész, viszont sosem lehet tudni. Tán egyszer majd elmondhatja, hogy ez volt az első komoly kritika, amit kapott. Iskola után hazakísérte Jutkát, nem törődve azzal, hogy a többi lány összenevet mögöttük. Keveset beszéltek az úton, most Jutka sem piszkálta. Újabban már nemigen tudtak mit kezdeni egymással. A ház előtt Jutka megállt, és nekidőlt a kapunak. Pipecz úgy érezte, ismét gúnyosan nézi. — Ne rajzoljak neked is egy filmet? Lehet, hogy tényleg tehetségem van hozzá. — Lehet — felelte Jutka, és a fiú homlokába rántotta a sapkát. — Csak kár, hogy hülye vagy. Nekem egyébként sose rajzolj, ha érdekel a véleményem ... Másnap reggel, az első órán sorban érkeztek a küldemények. A bandzsa Martos azt szerette volna, ha róla rajzol egy filmet. Kondás Zsuzsa ostoba témákat adott, Papp Zoli úgy kimondottan nem kért semmit, csak az uzsonnáját küldte előre, Prücsök pedig egy „igazi művészfilmet" rendelt, sok esővel és halott vadlibákkal. Kazal gombostűket döfkö- dött a pad oldalába, és el- cincogta rajtuk a Boci-boci tarkát, mondván, hogy ő írja a filmekhez a kísérőzenét. Horváth tanár úr azonban végül kinyomozta, honnan jön a cincogás, és kiküldte az osztályból. Pipecz tűnődni kezdett. Ügy érezte, nem köteles engedelmeskedni az osztály kívánságainak. Végül is azt rajzol nekik, amit akar. Csakhogy nem jutott semmi eszébe. Jutka viszont furcsamód háromszor is levelet írt neki. Először a hatodik órán mozdult meg a ceruzája, ekkor azonban szinte sorozatban gyártotta a filmeket. Feldóbódva, vidáman rajzolt, érezte, hogy valami új, amit csinált. Nagy műgonddal egy majdnem tökéletes emberi arcot rajzolt, amely felváltva sírt és nevetett, s azt a címet adta neki: Üt a csillagokig. Utóbb op-art és egészen absztrakt, hullámzó, viliódzó, nagyon tarka filmeket készített. Kazal már írta is hozzájuk a kommentárt, a mester új korszakának átfogó elemzését. Terveket is szőtt: — A bratyóm lefénymásolná őket, a lányokat megkérjük, hogy színezzék ki, így lenne egy csomó sorozatunk. Akár e| is adhatnád a többi osztályban! A citromarcú Marci újabb levelet dugott az orra alá. „Pipecz! Ne haragudj, hogy zavarlak — állt a papíron —, de Prücsök megkért, hogy szóljak: csinálj egy igazi művészfilmet neki, sok esővel és halott vadlibákkal. Meg nekem is, ha nem esik nehezedre, mégiscsak furcsa, hogy nekem egy sincs. Jutka.” Pipecz egy virágcsokrot rajzolt. Nagyon egyszerű, szép virágokból álló csokrot, ugyanazt mind a két papírcsíkra, s elküldte Jutkának. Az utolsó állófilm — ez volt a címe. Óra végén Kazal marokra fogta az összes papírlapot. — Szóval akkor elvihetem őket? Holnapra meg is lesznek. Pipecz elvette tőle a filmeket, s egy rántással összetépte őket, — A filmgyár bezárt — mondta. — Nem alszunk ébren. — Nahát, öregem, te teljesen begolyósodták! — kiáltotta Kazal, azután táskáját fölkapva köszönés nélkül elrohant. Pipecz egyedül indult haza. Egész úton igyekezett az érettségire gondolni, meg, hogy mi lesz utána ... Szántó Péter: fl filmgyár bezár Akác István: Együtt táncolt.. Egész délelőtt nagy esők mosták a hűvös kerteket, s a láthatatlan vacogástól az én szívem is szenvedett Délben még szárított felhők lengtek a messze kötelén, — de már az idő mosolyában szelíden sóhajtott a fény. S délutánra, délutánra végre teljesen kiderült, s a hadakozó hallgatásra a friss ujjongás rendje dőlt. Szálltak a terek, a házak, lobogtak a füvek, a fák. S együtt táncolt részeg szivemmel az örök, zöld szemű világ! f*lSÍ 1 w _ j S Tronruái -Aú+i h. i»j. ...j 7oa v _ __ ék®« tíz •&*£**/ ÍÜWí'rt: jujlyptpi't:. !"i ’yitítitysii-.ÉLlJíI ■ ,t • Sim « eVr y ^ 4+*(• surf. Zry Soltra Elemér: A Radnóti-mappából Arató Károly: Anziksz A tanteremben huszonötén vagy kétszázötvenen? Jegyzem a körmönfont definíciót: „Motivált érzelemrendszerünk tárgyiasulása a csók." Ha- hotáztam, holott vernem kellett volna a falakat: hallod? Nem hallhattad, mert akkor születtél meg szemem előtt két szétnyíló kagylóhéjból, a warnemündei tengerparton. Ámultam: senki se vesz észre — ennyire vakok az emberek a csodára? Nem futottál — siklottál felém a levegőégben szikrázó-ezüst vízpöttyökkel teleszórtan. Aztán felöltöztél, ahogy magukra veszik zöldjüket tavasszal a fák. Hátrakacsintottam: ló- tod-e, Papa, Mama, a tüneményt? Kétezer kilométerre mögöttem, ropogó gerincű hajladozókat, nyűgözött ekkor is a kerti gyom. Magamra maradtam veled. Elindultunk a félrebillent-fejű szentekhez a bad-doberani, naumburgi, magdeburgi dómba, ahol hiába dörgött orgona, N. L. sikoltozása erősebb volt a gótika sípcsontjai között. Néki felelvén hangtalan sikoltoztunk, nehogy meghallják a tülekvő turisták. (Értették-e volna vajon? ...) Én a kezeden, te az enyémen — kivittük egymást a hideg falak közül láthatatlanul. Dicséret és hála a festményről lelépő Kristófnak, aki az áradó tömegen átsegített! Végre a dominóházakkal körülrakott, befagyott téren - pedig micsoda nyár volt! — elkezdtünk forogni egymás körül, mint a jégtáncosok. De figuráinkra senki se figyelt —az ablakok csukva, az árkádok oszlopai továbbra is mereven. Nem nekik piruettezünk I — mosolyogtam rád eget betöltőn. Távoztunkkal megsokasodott keringő párokkal az a csu- pa-jég-tér, míg nyarunk emlékeit hazacsempésztük. Nyugodtan, nevetgélve, mert tudtuk, rájuk lelhet a vámos — elvámolhatatlanok!
