Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1979-04-04 / 93. szám
1979. április 4., szerda Dunántúli Ilaplo 9 „Soha nem fogom elfelejteni...” A felszabadulást követő első budapesti napilap, a Szabadság első száma 1945. január 19-én jelent meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front közleményével, s a Budapest népéhez intézett felhívásával. A január 21-i, második szómban (előtte való nap, szombaton nem tudott megjelenni a lap), már felhívás található: „Magyar Művészek Szabad Szervezete címen megindult a haladó művészek szervezkedése. Ideiglenesen a Vilma Királyné út és a Bajza utca sarkán, a volt Színművészeti Kamara helyiségében tartja hivatalos óráit. Ez úton hívunk fel minden demokrata érzelmű magyar művészt, hogy január 21-én, vasárnap de. 10 órakor jelentkezzék a munka azonnali megindítása érdekében”. S ha szombaton nem, hétfőn viszont ismét a pesti utcára került a Szabadság. Ennek a harmadik számnak a vezércikkét Zilahy Lajos, az ismert író írta „Ami a romok alatt, s ami a romok fölött van" címmel. Talán csak egy-két részletet idézünk az oly valós élményanyag alapján született írásából: „Ez itt a Rákóczi út? Mint a dülöngő részeg, botladozom a kövek és a drótok között, fovak és emberek tetemein át. Ki ez a két ember, aki karomnál fogva vezet? Eljöttek értem, visznek a nyomdagépek felé. Mi szerepe van még itt az írói tolinak? Harmadéve nem így képzeltem. Akkor még azt hittem, hogy a rózsadombi villa lesz az egyetlen áldozat (mint az idősebbek emlékeznek rá, egy légitámadás alkalmával lebombázták az író villáját), s a romok alatt csupán egy elpuhult, kevélykedő, cicomás polgári élet, egy selyemcilinder foszlányai hevernek. A romok zúgva megnőttek, elborítottak egy országot, felfalták Budapestet. Nem a mi akaratunkból. Nem a magyarság akaratából. Ezt a poklot el lehetett volna kerülni. Most már tudom, hogy mi fekszik az óriási romok alatt. Nézzetek körül: itt fekszik az a hazugság, amellyel ebbe a háborúba belehajszolták a magyarságot. ... És szerdán belépett a pincébe egy orosz katona, megállt a gyertyafényben és azt mondta: Nyima kleba? És letett az asztalra egy kenyeret, szégyenkező kézmozdulattal, szinte bocsánatkéréssel. Soha nem fogom elfelejteni zavart kis mosolyát. Ez az arc volt nekem ott a gyertyafényben az élő Krisztus ... Hiszek az emberi jóságban. Ez a hit visz most rogyadozó lábakkal a nyomda felé. Nemsokára kigyullad a villany. Hol vagytok színész barátaim? Gyertek elő, játszani akarunk, találunk még valahol egy üres termet. Játszani, énekelni, vigasztalni... Munkára fel, emberek. Halljátok a kiáltásunkat? Élünk!” U. L. KONSZTANTYIN PAUSZTOYSZKIJ: Az erdei utak kereszteződésein, a fenyőgallyakból összetákolt kalyibák mellett katonalányok álltak kis zászlókkal a kezükben. Irányították a gépkocsik áradatát, mutatták nekik az utat és ellenőrizték iratainkat. Találkoztunk ezekkel a lányokkal falvaktól távol eső mezőkön, erdőkben, gyorsfolyású folyók átkelőhelyeinél. Esőben és szélben, porban és napsütésben, hideg éjszakákon és piatymalló hajnalokon — mindig és mindenütt feltűnt szélcserzett arcuk, szigorú szemük, kifakult egyensapkájuk. Az egyik éjszaka valamelyik erdőrengetegben egy ilyen irányító lány megállította gépkocsinkat. — Nincs maguknál véletlenül egy kis tej? — kérdezte. — Mi a frontról jövünk, kislány, nem a tejgazdaságból — mondta ingerülten a sofőrünk. — A teheneinket nagy bánatunkra nem sikerült megfejnünk — toldotta meg gúnyolódva egy géppisztolyos katona — Ez a baj! Pedig nálunk aztán minden századra esik egy csorba fejőstehén! — Miről van szó? — lépett közbe a velünk utazó őrnagy kikászálódva a kocsiból. Utána mindjárt kiszállt a katona is. A lány elmesélte, hogy ezen az éjszakán nagyon megijedt. A tüzérség éjszakai tüzet nyitott. Az erdőn ez mindennél félelmetesebb. Amikor csend van, akkor is alig lát az ember az orránál tovább, de legalább nagy távolságról meghallja, ha a léptek alatt megroppan egy ágacska. így aztán az övéiktől elszakadt németek véletlenül sem lephetik meg. De amikor dörögnek az ágyúk, nem elég, hogy az embert elvakítja a sötétség, ráadásul még meg is süketül, A lány kint állt az éjjel az útkereszteződésen, s hirtelen valaki hátulról erősen megmarkolta a lábát. Rémületében felkiáltott és a géppisztolyához kapott. A szíve oly hangosan dobogott, hogy nem hallotta meg mindjárt a halk sírást. Amikor megütötte a fülét a hang, felkapcsolta a zseblámpáját és bevilágította az utat. — Képzeljék el, mit látok! Egy szakadt ruhájú, csöpp kislány áll mellettem. , Még egészen kicsi, épphogy a térdemig ért. Szóhoz sem tudtam jutni, ő meg átölelte a lábamat, fejét a térdemhez szorította és sírt. Megsimogattam, de ő, a kis buta, csak ordított és folyton egy szót hajtogatott: mama, mama ... És oly kitartóan, mintha valóban én lennék az anyja. Bevittem a kunyhómba, lefektettem és betakartam a köpenyemmel. Most alszik. Tej kellene neki, mire felébred ... — Szóval ez a helyzet — mondta az őrnagy — Hány éves a kicsi? — Talán három. Már jól beszél. Mindent elmondott, amit tudott. A házukat — ott valahol az erdőn túl — felgyújtották. Leégett az egész falu. Az anyját meg lehet, hogy megölték. Ő ugyan azt mondja, hogy az anyja alszik. Kel- tegette, keltegette, de sehogy sem tudta felébreszteni. 1944. Kovács Sándor fordítása — Rettenetes — mondta zavartan az őrtnagy. — Van nálam egy doboz sűrített tej —- dörmögte a sofőr, és kotorászni kezdett a sötétben a lábainál. — A sűrített tej is tej — mondta a géppisztolyos katona. — Csakhogy a kislánytel kell vinni innen a hátországba. — Sajnálnám, ha elvinnék — sóhajtotta halkan az irányító lány. — Tán azt akarod, hogy itt maradjon nálad? — kérdezte a katona. — Mit kezdenél vele? S egyáltalán megenged- nék-e? A gyerekről gondoskodni kell. Óvoda . . . meg ilyesmi. — Igen, tudom én — mondta tétován a lány — csak nem szívesen adom oda magúknak. — Gyerünk, hozzad! —szólt zord hangon az őrnagy — Majd elhelyezzük valami biztonságos helyen. Az irányító lány beszaladta kunyhóba a kicsiért. — Milyen különös história! — szólalt meg a katona. — Én végigverekedtem a háborút a Volgától Brjanszkig, de ehhez foghatót még nem tapasztaltam . . A lány kihozta a csöppséget. Mélyen aludt. — Melyikük fogja majd? — kérdezte. — Én — mondta a géppisztolyos katona. — Egész úton a karomban tartom. — Csak vigyázz, el ne ejtsd I — jegyezte meg a sofőr. — Mégis csak egy törékeny lényről van szó! — Ki ejti el? Én? — mérgelődött a katona. — Még- hogy elejtem ... Erős az én karom. Nemcsak kormánykereket forgat, mint a tiéd. És hozzátehetem, hogy nekem is van egy lányom otthon. Alig nagyobb ennél. Hányszor elringattam a kocsiban! Értek én a gyerekekhez. A katona bemászott az autóba, a kislányt óvó mozdulattal tartotta a karján. A fák csúcsa fölött az ég már világosodott, közelgett a hajnal. — Indulhatunk — mondta az őrnagy. Az irányító lány arca kipirult, megigazította a gimnasz- torkáját és kezében egy gyűrött papírlapot forgatva, csöndesen megszólalt. — Őrnagy elvtárs hadd kérjek öntől valamit. Felírtam a címemet, a tábori postámét. Itt van, tessék! Nagyon szeretném tudni, hová kerül a kislány. Kérem, írja meg nekem I — Jól van, adja ide — mondta az őrnagy. — Ezek szerint nem akar örökre elválni tőle? — Nem, nem akarok ... A gépkocsi elindult. Az első, utunkba eső irtásnál, melyet magas, szálas fű nőtt be, megpillantottuk a napot. Fehér volt és óriási, ahogy emelkedett felfelé a kéklő reggeli ködben. Mellettiünk német foglyokat kísértek. Lehúzódtak a keskeny erdei ösvényről, hogy utat engedjenek a gépkocsinknak. AKÁC ISTVÁN: Öröm Hat nap után a hetedik vasárnap — vízébe holdfény-testű lányok kacagva fürdeni járnak. A lányok hétfőtől szombatig göngyház-mosollyal járnak hat nap után a hetedik: vasárnap. A színes fotók Panyik István felvételei Fehér, óriási nap
