Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1979-04-22 / 109. szám
1979. ÁPRILIS 22. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. T örök János Szegeden volt cukrászsegéd. Méghozzá kitűnő. így emlékeznek rá azok, akik az ötvenhatos történelmi események előtt ismerték. Sötét haja simán tapadt, mintha úgy ragasztotta volna oda, s olyan fénnyel csillogott, mint közvetlenül egy kiadós lakkozás után. Azt persze sohase állapította meg hiteltérdem- lően senki, hogy valóban lakkozta-e vagy sem; mindenesetre az is elég szokatlannak hatott, hogy egy fiatalember középen választja. Ha szóltak hozzá, a szeme fölcsillant, s ha válaszolt, a hangja úgy csattant, mintha örömében kiáltana akkorát. Az ilyen ember szereti a szakmáját; természetesen Török János is szerette. Mígnem, eltűnt. Szegedről, az országból, s aztán az emlékezetből is. Talán nem a legokosabban tette, hogy épp az olasz földet választotta. Ez az orszáq volt akkoriban az egyetlen, mely nem adott letelepedési engedélyt az odaszakadtaknak, arra gondolván, hogy munkanélküliek éppen elegen sűrűsödnek a saját soraikban is, semmi szükségük ennek a dicső létszámnak a mesterséges növelésére, idegenekkel történő váratlan duzzasztására. Róma mellett, Latinában, a tábor kerítései között húzódhattak meg azok, akiket egy harmadik ország fölvett már a bevándorlólistájára: itt várhatták ki, amíg az új haza kvótája szerint sorra kerülnek. Török Jánosnak sikerült azonban (mert a cukrászok ügyes fiúk) egy évre szóló ideiglenes engedélyt is szereznie; ezt nem érezte különösebb szerencsének, hanem természetesnek vette, hiszen ő a sors azon kegyeltjei közé tartozott, akiknek az életben általában minden sikerülni szokott, vagy még egy kicsivel több is a kelleténél. A szerencse igazán akkor bokrosodott meg jókedvében, abban a fényes napsütésben, a délkörüli áldott semmittevésben, amikor Török János a Lido bárnak nevezett nappali ivóhely és eszpresszó elé kihelyezett székek, terített asztalkák és kanapék között keresgélve a legmegfelelőbbet: a szelíden ringó, kárpitozott, bölcsős hintát választotta leendő nyugalma helyéül. Ahogy kényelembe süppedt, azonnal hintáztatni kezdte magát, mellén keresztbe fonta a karját, és lehunyt szemmel emelte arcát a jótékony nap felé. Ekkora áldó békességben csak mosolyogni lehet. Háttal az utcának, az élénk színektől tarka, derűs ponyva védelmében meg se hallja az ember az úttesten mögötte zajló áradat agresszív erőlködését, hanem ha nagyritkán fölnyitja a szemét, egy lenge széplány pasztell látványa váratlan áhítatot gerjeszt mindig. Ebben a tiszta verőfényben, a por és a lárma kellős közepén megóvott csöndben minden lány szép, aki a bár előtt a látótérbe kerül. Ez az egy azonban, ez a szőke, ahogy kilépett a szélben játékosan himbálózó zsinórfüggöny színei mögül: egy pillanatra szinte megdermedt az ő hintázó ke- revete előtt, és olyan döbbent csodálattal meredt rá, hogy Török Jánosnak menten le kellett fékeznie. A ringás tehát leállt, s ezzel alkalmat kínált arra, hogy a férfitekintet belekapjon a szembekuncogó jókedvbe, s — ki tudja, mitől? — egyszerre nevettek föl mindketten, azonnal és riadtan, most mór késedelem nélkül és mohón, mintha örök időktől fogva csak bujkáltak volna egymás elől, de hiába, így kellett megtörténnie ennek, ami elkerülhetetlen. Ebben a kacagásban az is ott csillogott, hogy hát akkor jöjjön, foglaljon itt helyet ebben a nagy, ringó bölcsőben mellette, s az is, hogy természetesen, jövök, itt vagyok már! Ezzel köszönt szembe Török Jánosnak a nagy és igazi szerencse. Viharosan lobbant a szerelem, és ugyancsak vihar sebességéhez hasonlítható, amilyen vita vagy fontolgatás nélküli, sürgető türelmetlenséggel egyeztek meg mindenben. Yvette Bergernek szőnyegkereskedése volt Svájcban, s az üzleti életből csak szeszélyes heccből rándult át néhány napra a verőfényes Itáliába — azt nem is álmodta, hogy milyen förgeteg keveredik majd, s hogyan fogja tehetetlen falevélként táncoltatni. Helyes üzleti érzékkel csodálatos dolgok számíthatók ki, a szimat is szükséges, meg némi költői invenció is, de ijyesmit a vágyakozás és a hit kettős kihívása se szokott föltételezni. Török János egy évig érvényes olasz okmányára a svájci hatóságok engedélyezték a beutazást és az ideiglenes tartóz- kocRst. A szőnyegkereskedéssel foglalkozó cég tehát elegáns gépkocsit bocsátott a rendelkezésére, mely nemcsak reklámos reprezentálásra volt alkalmas, hanem a mintakollekció is elfért benne, sőt, az óriási ebédlőszőnyegeken kívül még néhány kivételes értékű keleti összekötő is. A lakkozott hajú fiú igazán szép eredményeket ért el azzal a villogó tekintetével, rossz nyelvtudása se jelentett különösebb akadályt, hiszen fölcsattanó hangja és könnyű mosolya legtöbbször kisegítette. Yvette ugyan valamivel idősebb volt, de egyrészt pazarul öltözködött, s ez, tudják, sokmindent feledtet, másrészt meggondolandó, hogy János soha nem. élt ilyen jól, még a vágyaiban sem, s ezt nemcsak szerelemmel hálálta meg, hanem valóban szorgalmasan hurcolta a szőnyegeket érdeklődőktől érdeklődőkig. Tulajdonképpen szabadon is mozoghatott volna, igazán eléggé szabadon — csakhogy Yvette, minősíthetetlen féltékenységével, halálra tudta gyötörni. Említés' történt imént a viharról; — nos, a viharok valóban napirenden voltak, most már ilyen veszedelmesen is, de az érdekek kölcsönös engedékenységre intettek. Yvette-nek azok a babonásan csillogó fekete szemek a verekedések után és az egymást tépő háborúságok szüneteiben annyira hiányoztak, hogy hajdani, kis- lányos olvasmányai jutottak eszébe, melyek szerint az ilyesmi elvesztésébe bele is lehet halni. Az egyéves tartózkodási engedély érvényességi idejének lejárta előtt, a sűrű viharjárások ellenére is ésszerűnek mutatkozott tehát, hogy János olasz földre utazzék újból, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy Rómában újabb egyéves tartózkodási okmányt könyörögjön ki, aminek birtokában aztán sürgősen visszatérhet megint Yvette-hez, a szőnyegekhez, a céget reprezentáló sötétkék Mercedeshez. Majd mosolyogni fog, fényesre keféli fekete haját, és ha Yvette nem lesz féltékeny, jókedvűen pörgeti neki azokat az idegen szavakat ismét... * Amikor összefutottam vele Rómában, éppen hetedszer érkezett „haza” Svájcból azzal a céllal, hogy azt a bizonyos kivételesen megszerzett okmányt — ugyancsak kivételesen — egy újabb esztendőre érvényesíttesse. Szélesen nevetett viharos boldogsággal ugrott a nyakamba, csaknem a házfalnak lapított, s még egészen jól beszélt magyarul. Reggel érkezett és este már indulna is visz- sza, csak ezt a csekélységet elintézi; — szerencsés előjelnek vélte, hogy ennyi év után találkozott velem. — És éppen itt! Az „éppen itt” azt a háztömböt jelentette, mely Questura néven közismert, s ahol az idegenek nyilvántartásával szükséges ügyeket-bajokat intézik. Innen dobták ki Török Jánost éppen egy évvel ezelőtt, nem először, de komolyan utoljára,, azzal a figyelmeztetéssel, hogv be ne merje többé tenni a lábát: nincs sajnálkozás, nincs kegyelem, — vagy elintézi végre a kivándorlását ebben az éyben, vagy tűnjön el, könyörögje magát vissza, ahonnan eljött, vagy szálljon a mennyekbe, de ide álmában se dugja be a fejét, különben ... Annyira dühösek voltak, hogy nem tudták folytatni, értelmes szó nem is tolult a szájukra, csak káromkodtak. Hogyne káromkodtak volna, amikor egy ilyen engedély legföljebb véletlenül, a legmeg- gondolatlanobb pillanatban csúszhat ki egy köztisztviselő kezéből, sajnálatból vagy kegyes jóindulatból, de mindenképpen csak egyetlen egyszer! — ez a fekete tekintetű fiú meg idearcátlankodott elébük másodszor is, aztán szemtelenül a következő évben megint, mindig valami újabb szomorúsággal, mellyel leveszi a lábukról méq őket is, persze, mert az egyenruha alatt is szív dobog, igen, hiába hiszik a rendőrt kegyetlennek, mert más a szigorúság és más az emberség; tehát jól van, meg kell neki engedni, próbálja meg még egyszer, boldoguljon valahogy, ne lehessen azt mohdani, hogy ők kergették a szerencsétlenségbe: — na, hol az a papír, puff, ide a pecsétet rá —, de most már végképp utoljára! Utoljára I Aztán egy év múlva újra csak itt van mégis! Ebben semmi szégyenérzet nincs! És semmi félelem! — Elég! Ki kell tolan- coltatni! Mégis megkapta a pecsétet. Megint utoljára, és soha többé. Mindent megígért. Aztán sietett vissza, egy újabb évre Yvette-hez. ...És most megint itt van! Úristen, hetedszer! — Csak nem azért? Csattant a hangja, és nevetett: — Pontosan azért! — Hogy merészeled? — Én már csak ilyen vagyok, nem tehetek róla. — Megüti őket a guta, mihelyt meglátnak. Széttépnek, vagy... Bocsánatkérőn a mellére emelte a kezét: — Mit gondolsz, megesznek? — Például letartóztatnak! Vagy tényleg megesznek. — Egészségükre! — Mit találsz ki? — Én? Semmit. — Hát mindiq ugyanazt? ... Képtelenség I — Nincs új mese! Ami bevált ahhoz hűségesnek kell maradni. — Most már nem veszik be — gyanakodtam —, elvégre mindennek van határa; — de ő már a nyakkendőjét igazgatta, s úgv állt előttem, mintha tükörnek használna. — Megpróbáljuk! — rándult derékban egyet. - Megnézed? Hát ez valóban az arcátlanság netovábbja! — rémültem meg. Hogy még tanút is hív hozzá! — Én?! — Nincs kedved? Gyere! Látta, hogy a kíváncsiság legyőzi bennem a tartózkodást. Szökkent egyet a magasba, s a vállamra csapott: — Indulás — kiáltotta, s egy. szerre tettük meg az első lépést az óriási kapu felé. . . Ahogy a kopogtatás után benyitott, egyszerre ugrottak föl odabent az íróasztaluktól mind a hárman, mihelyt fölfogták, ki áll az ajtóban. Az egyik feje azonnal lilává és vörössé változott és máris ordítani készült, csak előbb ki kellett gombolnia az inge gallérját. A másik lesöpört az asztaláról egyetlen mozdulattal mindent, szétröpültek az ügyiratok, s a pecsét- párna a falnak csattant. A harmadik némán tátogatni kezdett és visszazuhant a korosszékébe, mintha egy pisztolyos bandita toppant volna eléje. Pedig János nem toppant sehová, egyáltalán még be se merészkedett egészen, csak állt behúzott nyakkal a hatalmas ajtó tárt szárnyai között, némán motyogott, mintha félelmében egyetlen szó se férne ki az ajkán, s egy-egy feléje csapó, élesebb indulatmegnyilvánulás elől oldalra kapta a fejét. Már-már derékszögbe görnyedt, s rémült, beeső szemekkel állta a vihart: hadd tombolja ki magát, majd csak elfáradnak egyszer, ki kell várni, hátha sikerül addig elsírnia is magát. A szitkok pedig egyre röpködtek felé, hadonászó karok csaptak a magasba, s a pecsétpárna, amit időközben az egyikük visszacsempészett a másikuk asztalára, ismét a falnak vágódott — még a közelében se jártunk annak, hogy netán szűnni kezdene a vihar. Csak a harmadik, aki a döbbenettől meg se tudott szólalni, csak ő állt mereven az íróasztala mögött (mert közben azért sikerült valahogy felálla- nia mégis), ő volt a főnök, s nyilvánvaló, hogy a pokoli föl- háborodást neki játsszák ekkora tűzzel, azért is talán, hogy legutóbbi engedékenységüket így tegyék most jóvá; — jobban be voltak ők ijedve valamennyien, mint az a könnyes szemű, fekete fiú ott a tárt ajtóban. S hirtelen lett csönd. Egészen váratlanul, János, aki eddig koldus módjára dörzsölgette egymáshoz két kezét, most, e pillanatnyi viharszünetet kihasználva, fölegyenesedett, megfeszült, mint az íj húrja, és kitárta a karját, széles ölelésre, mintha az-egész víTágot akarná a mellére szorítani. minden halandójával együtt, igen, velük együtt, a oecsétpárna-dobálóval, a lila fejűvel és a néma főnökkel együtt. Aztán megroppant a dereka, roggyant egyet a lába. csaknem térdre roskadt, s átszellemült arccal, mennyei áhítattal suttogta, szinte dalolta mago elé: — Ha egyszer ilyen gyönyörű! — ragyogott föl a szeme, s szállt hangja az égnek. — Nyúzzanak meg, nem tehetek róla! Én nem tudok másutt élni, csak ebben az isteni országban I... Meqakadt a csönd. — Különben meghalok — dadogta János, és fönnakadt a szeme. — Ilyen gyönyörű ... a leggyönyörűbb ... nem lehet másutt élni... Mindenki visszaült a helyére.' Majd kinéztek mind az ablakon. Aztán visszakerült a pecsétpárna asz asztalra. — Ilyen ayönyörűséa nincs máshol . .. Sehol a világon!... A tekintetek visszamerészkedtek az ablakból az íróasztalok fölé, mintha tiltott kalandra készülnének. ... Delet harangoztak, mire újra az utcán voltunk. Török János már útban lefelé, a lépcsőkanyarodó előtt elsüllyesztette zsebében az új okmányt, csak úgy irattárca nélkül. Hetedszer tehát. Vártam, hogy a vállamra csap, talán int egy magyarosat amazoknak visszafelé, s nagyot nevet: — Na, mit szólsz hozzá?! Meq vagy elégedve? Hogy csináltam? De előbb ki kellett fújnia magából a produkció fáradalmait, tehát szép csöndben lehorgonyoztunk a sarkon. — Ezt mindig beveszik. A közlekedési lámpa pirosra váltott. — Na, jól vfan — nyögte később, és az órájára nézett. — Ha sikerül taxit kapnom, elérem a délutáni vonatat, nem kell estig várnom! Úgy érezte, magyarázattal tartozik, de csak ennyivel, többel igazán nem: — Tudod, az idő pénz! Sietek! Bórgyúságnak hitte volna, ha kifut a számon, ami kikívánkozott ugyan: — ... mert nem tudsz másutt élni . . . csak itt, ahol ugye, olyan gyönyörűi. Nem rántott magához, mint alig egy órával ezelőtt, a találkozás örömében. — Hát akkor, szevasz. Ne haragudj, mondtam, hogy sietek. — Menj csak. Szevasz. — Jövőre? Találkozunk? — Nem tudom. — Nem jössz? — Nem megy az olyan sűrűn, tudod. Én jövök. Mérget vehetsz rá! Bókkon Gábor Kérdező (József Attilának) Mondd lesz erőd — egyedül — lapuló kések között meztelenül hol mindenki álarcba öltözött Vagy összegörnyedsz mint halott magzatok s hallgatod: a csend hogy neszez magának mit makog Mondd lesz erőd — elkopott szeretők között / izzadt szerelembe mely nem eged csak párnázott börtönöd Megmutatni — mit csak bohóc tud: szépen halni tested görcsös ölelésben egy tehervonatnak adni? Gaál Nagy Gáspárné rajza Pátkai Tivadar Koszorú a szülőházra Bódén ez még ha eső is veri kirakatai gyöngyökkel teli ki mondja hogy nem „csicsás" csak épp Tóni szamara nem lÁ-z hol hagytalak Sokorópátka S „Kossuth-vágta?" ma bontja vályogfalaid az idő hanyattdőlt melledről holnap égig nő a vadcsalán — hiába fény-hiány — nem leszel többé poros bibliám leszel majd gyöngyökkel teli Bádenem hol nem hajtom többé álomra a fejem Szepesi Attila Akácfa a part fölött tavaly még állott a vén akácfa lombján a fürge szarkák cserregve billegettek és huholtak a baglyok az ágon föl-le csúszva vidáman kergetőzött a fakusz és a csúszka most az akác kidöntve lombja a vízbe döntve sárguló koronája rongyosan szertefoszlik mindegy neki tavasz jön és tavaszra derűs nyár hol tavaly cinke fészkelt nagybajszú harcsa úszkál a gyökér sárgubanca langyos esőben ázik az odvas törzset ássa férgek rohama és perzseli napsütés málló dereka korhad nem nő tovább az évszám mit késsel beleróttak az óbudai parton írtam akácfa-versem április közeledtén kilencszázhetvenötben harmincharmadik évem küszöbén ácsorogva hazátlan szürkevarjú szárnya alatt vacogva Kende Sándor Nem lehet élni másutt Magyar színházi és zenei napok Lengyel- országban, 1979 Pór Bertalan emlékére Czinder Antal érmei
