Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1979-04-15 / 103. szám
1979. ÁPRILIS 15. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Pálinkás György Nehezen akar elmúlni ez az esős évszak Előbb csak a zaj Aztán határozottan egy emberi alak is Mind közelebb és közelebb Már a tárgy is kivehető volt Egy üres konzervdoboz Rúgdosta maga előtt Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna Grain András rajza „Időnként ki kell húzni egy fiókot, akármilyen fiókot, íróasztal, szekrény, komód fiókját és ki kell borítani, ami benne van. Nem is veszélytelen játék." _ (Illés Endre) Vajon a veszély miatt húzogatom, borogatom időről időre o fiókjaimat? Nem mondhatnám, hogy valaha is kerestem a veszélyt. De a fiókborogatás egy kicsit mindig kiborít engem is. Úgy végzem el, mint a rám- szobott penitenciát. Kezdjük hát! Itt van három kődarab. Egy szürke márványszilánk, valamelyik hazai bányából. Aztán az Akropolisz egy darabja; füstmarta, időkoptatta kövecske, s végül egy kicsiny, lapos kavics g Tiberis partjáról. Mindhármat kaptam. Akik hozták ott és akkor — mikor letörték, fölemelték — rám gondoltak. Ha jól emlékszem, kicsit meghatódva vettem át mindegyiket. Köveket így szokás. A hatás soha nem maradt el. — Tudtam, hogy örülni fogsz neki, hiszen te érzed, érted a köveket? Ami lefordítva körülbelül így hangzik: számítottunk a sznobizmusodra. Nem akartam, hogy csalódjanak, párás szemmel néztem a köveket. De hát a dolog mégsem ilyen egyszerű. Itt az ideje, hogy megvallassam köveimet. Az első nyilvánvalóan hazudik. A harmadik kemény, tiszta igazság. A középső rejtély. A szürke márvány hozója soha nem mondott igazat. De nagyon szórakoztatóan tudott hazudni; invencióval, fantáziával. Aki így hazudik, feltétlen figyelmet érdemel. Soha nem járt márványbányában, de lefestette nekem. Talán inkább a maga gyönyörűségére, mint az én kedvemért. Tetszett a virtuozitása. Egyszer sem lepleztem le. De mindig kellő távolságból néztem tűzijátékait. Szórakoztatott. A pattintott kődarab természetesen nem igazi márvány. De márványt játszik! S ez nem kis dolog . . . A Tiberis-parti kavics? Akitől kaptam, egyszerű volt, tiszta és kemény. Nem hazudott nekem. Én sem neki. Talán ezért nem tudtunk együtt maradni. És a füstös „athéni" kő? Soha nem fogom megtudni az eredetét. Tény, hogy hozója ismerte az antikvitás iránti érdeklődésemet. Különben egy meteordarabbal lepett volna meg. Sokszor úgy tűnt, nincs lehetetlen számára. Ha valami nagy harmóniára vágytam, őt kerestem, s mindig el tudta velem hitetni — akármilyen áron elhitette —, hogy szép és teljes a világ. Ó, hogy izgultam érte, hogy sikerüljenek a varázslatai — a varázslataink! Mert őt nem kívülről, távolról néztem, ahogyan a virtuózokat szokás. Művész volt — páratlan stílusérzékkel — feloldódott a szerepben; perzselő, pusztító szenvedéllyel élte. (Kár, hogy nemcsak nekem játszott.) — Ugye, majd elmondod az unokáidnak, hogy megbontottam érted az Akropolisz köveit? — Elmondom. „Rettenetes nehéz élni. Ha mégis megpróbálom, részed van benne — nem is kicsi! öreg barátod: Gy—” Egy széles körűek voltak, s kifogyhatatlan volt az ötletekben. Rengeteget tanultam tőle, de mindenki a bűvkörébe került. Sugárzó személyisége, lebilincselő jelenléte volt, s két kézzel szórta közöttünk kincseit. De nem volt türelme. A következetes, szívós munkát (aprómunkát) a mesterség fárasztó hétköznapjait nem ismerte. A színházi próbákon megőrült; tört, zúzott. A társulat, mely kezdetben rajongott érte, elfordult tőle, ellent állt: szétesett a kezei között. Beállt dramaturgnak. VegeO'»könyv dedikációja. A kötetet nem a polcon tartom, fiókomban őrzöm. Egykor — mindenféle gyógyszerek, újságok, poharak társaságában — a kisvárosi kórház idegosztályának éjjeliszekrényén feküdt. Gy. évtizedes barátságunk alatt soha, sehonnan nem engedett el üres kézzel. Akkor tényleg rettenetes volt neki. Nem ismertem nála érzékenyebb, sérülékenyebb embert. De ezért tartotta magát. A házasságaiból látszólag köny- nyedén — kesernyés humorral — lépett ki. Elviselte, hogy visszaküldjék (megfúrják?) szín. darabjait. Mindig tudott újra kezdeni. Éppen ez volt a baj, hogy mindig újra kezdett. Egyik házasságát sem akarta rendbehozni, valami iszonyú nyugtalansággal, szenvedéllyel, azorv nal új társat keresett. A drámáit nem javította, nem dolgozta át. Arisztokratikus gőggel hallgatta a dramaturgiai tanácsokat, a szövegkönyvet a lomok közé dobta, s rögvest új témával, új formával próbálkozott. Ennek sikerülnie kell! S papírforma szerint tényleg sikerülni kellett volna, hiszen Gy.-nek a vérében, az idegeiben volt a színház. Már gyerekkorában kedvenc játéka volt — később erre engem is megtanított —, hogy Shakes- peare-ül, Goethe-ül, Moliére-ül (az írókra jellemző stílusjegyekkel) beszélgetett a nővérrel. Tárgyi ismeretei alaposak és tált a százados épület legfelső emeletének poros kis kuckójában. Aztán mikor nem bírta a magányt, az elszigeteltséget, egyetlen ökölcsapással — amelyet a KÖZÉPSZERŰSÉGNEK szánt megcélozva a legközépszerűbb, középszerű ember állát — kiütötte magát. Ott feküdt lerobbantan, ösz- szetörten az ideggyógyászaton. Rohantam hozzá, s Moliére-ül beszélgettünk. Irigyeltük egymást. — Te! Ha egyszer nekem is lenne bátorságom ütni, szétzúzni minden hazugságot — ismételgettem neki. Istenem, micsoda „terápia" volt ez. De hát túl fiatal voltam és csak a kérlelhetetlen — a romantikus magasságokba lendült — hőst láttam Gy.-ben. Ő pedig mindig a bölcs derűt dicsérte bennem. Pedig évtizedekkel volt idősebb nálam. Természetesen egyikünknek sem volt igaza. Aztán elkerültünk egymás közeléből. Évek teltek el. Egy- szercsak látom a nevét egy fesztivál meghívóján. Szóval a színjátszómozgalomban működik. Mindegy, legalább találkozunk: kidumáljuk magunkat. Eszembe sem jutott, hogy versenytársak leszünk. Utólag bevallhatom, hogy különben sem érdekeltek a „mozgalom” gőzös bajnokai, az egymásnak játszás, az élveboncolás. A gyerekekkel éppen csak bejárattam a fesztivál színpadát. — Nem próbálunk, ismerkedjetek a várossal. Gy. azonban azonnal összeveszett a vendéglátókkal; próbatermet, színpadot, világítást követelt. Futólag megölelt, s kezdte gyerekeivel a hajszát. 17—20 éves fiúkkal és lányokkal dolgozott. Mindannyian jó adottságokkal bírtak, s volt már gyakorlatuk is. A játék — egy szürrealista fogantatásé produkció, kemény próbára tette a csoportot. Bírták. Gyönyörködtem bennük; Gy. groteszk, ironikus álmait, vágyait — letöréseit és repüléseit — véltem felfedezni. Sem erről, se másról nem volt hajlandó beszélni. Már- már szétrobbant a feszültségtől. Igen, hát csak így érdemes — teljes bedobással — mondogattam magamban, s pironkodtam lezserségem miatt. Kicsit magam is meglepődtem, mikor az aktuális tartalmú, jelentős irodalmi értékű, de legjobb esetben is csak korrekt módon megvalósított produkciónk megosztott első díjat kapott. A Gy. csoportja nem nyert. Annyira extrém, rendhagyó játék volt, hogy nem tudtak vele mit kezdeni. És a zsűri még tetézte a bajt, mert Gy.-nek — a mozgalomban eltöltött évtizedes munkásságáért — pénzjutalmat adott. öreg barátom azonban nem várta meg az eredményhirdetést — elkerült —, elutazott. Azóta is kitérünk egymás elől. Mintha valamiért mindkettőnknek szégyenkeznie kellene ... * Valahányszor elfogy a cigarettám (és sűrűn bagó nélkül maradok) mindig kísértésbe esem. Előveszem a fiókomból a celofán borítású jókora szivart. Vágyakozva nézem, szagolgatom. Nem, mégsem gyújtom meg. De mindannyiszor elolvasom a feliratát: „Churchill Morning". Ilyet szívott a nagy brit államférfi. A márkajelzésen természetesen rajta az arcképe is. A szivart volt főnököm adományozta, mikor — csaknem tízévi szolgálat után — kiléptem a szerkesztőségből. Úgy gondolom, kár lenne a levegőbe fújni tíz év munkájának eredményét. Ez a szivar növeli a becsvágyam. Az új helyen is szeretnék e,gy vastag Churchillt kiérdemelni. Nyugdíjig még jó tizenöt évem van hátra. Vagyis másfél szivarnyi idő. Ha el nem visz az infarktus, a rák, vagy valami kevésbé divatos nyavalya, talán még két szivart is meg tudok szolgálni. — Nincs igazam, Winston papa? GYARMATI BÉLA Új tavasz érik a tél csúnya fáján: reccsen az ág, gyökerén remegés fut s bár jele nincs, eleven feszüléstől dús a határ, szelek illata bujkál szőve az álmot a hajnali fényből, ébredő álmot a téli halálból. Szirmokat álmodik eltemetett mag, lombkoronát dalol alva az erdő, csendesülő szelek elmenekülnek s csöpp madarak puha fészkeik alján lényes eget csiripelve köszöntnek. Napsugarak melegét hívogatják emberi vágyak a tél temetésén. Bárdosi Németh János Együtt hazánk A négy folyó habzó árját, szemeim már sorra látták. Dunát Esztergomnál, Pestnél, Tiszát holdas nyári estén. Dráva habját hazafelé, ahogy folyt a Mura belé. Hömpölygette, elringatta, melyik volt a másik habja? Száva lassú vize mellett láttam a kék szlavón eget. Kócos fűzek úgy hajlongtak, ágaikba fogva Holdat, tornyot, tetőt, temetőket, üdvöseket, veszendőket. Ady vihart, átkot látott: Duna-táji kompországot. Történelem minden folyó, öröm s bánat összefolyó. Együtt hazánk: népek árja, hömpölyögve a Dunába. Dunából a végtelenbe, vért és könnyet elfeledve. Várnay Dea I árnyak Tudom, mit jelent a betegszoba falán elmozduló árnyék, lázas homlokra boruló tenyér, s a magunk ellen forduló kéz. Eszéki Frigyes TEMETÉS
