Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)
1979-03-31 / 89. szám
7 979^március 31., szombat DunQntuii napló 3 IH-konceri Gonddal kimunkált, magas színvonalú előadás Martyn-kiáflítás az olasz fővárosban Római beszámoló Hárs Éva átvette Amerigo Tot ajándékát Hazaérkezett római útjáról Hárs Éva, a megyei múzeum igazgatója, aki az újonnan felavatott Római Magyar Akadémián Martyn Ferenc negyvenkét lapból ólló grafikai kiállítását rendezte. Élményeiről kértünk tájékoztatót az igazgatónőtől:- Több évi rekonstrukció után nyílt meg újra a gyönyörű Palazzo Falconieri-ben az akadémia, s az ünnepség első eseménye volt a kiállítás megnyitója. Ez eltér a nálunk szokásostól, nem szoktak beszédet tartani ilyen alkalmakkor, így a megnyitónak szánt beszédemet lefordították és nyomtatott formában kapták meg a résztvevők a Martyn Ferencet bemutató katalógussal együtt. Miután megtekintették a kiállítást, hangverseny következett, majd fogadás, amelyeken az olasz és a magyar közélet sok reprezentáns képviselője jelen volt,- Másnap, 28-án Amerigo Tot-tal találkoztam, aki jelképesen átadta a Komarov emlékére készített művét. Jelképesen, hiszen maga a kompozíció három méter magas, vasból hegesztett plasztika. Ez a mű része annak az adománynak, amelynek darabjai már megtekinthetők Pécsett. — A Komarov-emlékművet a pécsi Komarov Gimnázium előtt állítják fel. Érdekessége, hogy egy rejtett motor segítségével körülbelül harmincöt perc alatt megfordul saját tengelye körül, így ugyanabból a pontból szemlélve is más és más élményt nyújt. Egy hónapot vesz igénybe, míg megérkezik a szobor, addig kell elkészülnie talapzatának a gimnázium előtt. Szeretnénk ugyanis rögtön felállítani. — Igen jóleső volt, hogy a megye és a város nevében én köszönhettem meg a művésznek az újabb ajándékát, amelyet remélhetően újabbak követnek majd. B. L. Filmjegyzd Jelenet a Kentaurok című filmből Dokumentumok A Tíz év múlva és a Kentaurok Telt ház előtt zajlott és nagy sikert aratott csütörtökön este az Ifjúsági Ház vonószenekarának és kamarakórusának hangversenye. Nem udvariasságból, vagy az ügy iránti lelkesedésből tapsoltuk vörösre a tenyerünket: a művészi gonddal kimunkált, magas színvonalú előadás megérdemelte a vastapsot. A zenekar a régi, különösen a barokk zenében járatos. Már az elsőként megszólaló Pur- cell-szvit megragadott stilóris biztonságával, fiatalos lendületével. A Tamás János remek szólójával előadott Torelli: D-dúr trombitaverseny pedig akár a Filharmónia ifjúsági bérletében is elhangozhatott volna. Hangulatos színfoltként, a kontraszt erejével hatott Boccherini pizzicato-kíséretes Menűeífje és Schubert Moment mus/ca/-ja. A zenekar két karnagya, Mihályi István és Ma- rosy László nagyszerű munkát végeztek: kezük alatt a különböző foglalkozású, korú, más-más előképzettségű fiatalokból 3 év alatt egységes hangzású, igényes • feladatokra is képes zenekar formálódott. Ha a bachi életművet aszerint vizsgáljuk, hogy milyen műveket alkotott többségében élete különböző állomáshelyein, rögtön feltűnik a zseniális alkotó zseniális gyakorlatiassága. Leegyszerűsítve: Weimar- ban jó az orgona — itt születnek a nagy orgonaművek; Köthenben primitív az orgona, viszont kiváló hangszeresek vannak — szinte csak kamarazenét komponál. Lipcsében „hivatali” beosztása révén az ünnepnapok zenéjét írja — itt keletkezik a kantáták többsége. Tehát sohasem komponált az íróasztalnak, mindig előadásra és főleg előadóra gondolt. Az orgonaműveket általában magának írta, de éppen a Choralbüchlein (BWV’. 599-644.) ajánlása bizonyítja gyakorlatias szempontjait: technikailag kész, de a szerkesztésben járatlan orgonisták számára tanulmányokat nyújtani a korálok feldolgozására, a pedáljáték gyakorlására stb. Margittay Sándor nyolc ko- rálfeldolgozást játszott — a Bach-sorozat szerdai koncertjén - ebből a gyűjteményből. A neves művész, aki nemrégiben vette át a Budapesti Kórus vezetését, nyilván felmérte műsora összeállításánál, hogy a közönség számára ez kissé A Jobbágy Valér vezette kamarakórusnak inkább a modern zene az erős oldala. Bár ízlésesen, szépen énekelték a régi szerzők, Viadana, Ge- sualdo, Monteverdi műveit is, magas fokú énektudásuk, remek intonációs készségük, ritmikai fegyelmük a modern darabokban mutatkozott meg igazán. A Bukarestben élő Oláh Tibor népi szövegekre komponált, hallatlanul nehéz Madri- gati concerfanfí-ciklusa igazi telitalálat volt, de remekül megoldották a japán Mamaya Kompozíciójának nagyon kényes kóruseffektusait is. Szőnyi Erzsébet Anakreoni bordala, mely tele van ritmikai és intonációs buktatókkal, csak az ennyire virtuóz előadásban számíthat sikerre. Igazi öröm volt hallani a két lelkes és tehetséges fiatal együttest. Köszönet és elismerés illeti az Ifjúsági Házat, hogy sok egyéb feladata mellett felkarolja a fiatalok zenei művelődésének ügyét, segíti e két nagyra hivatott zenei együttes kibontakozását. Dobos L. egysíkú. A Choralbüchlein-rész- letek előtt előadott rövid e-moll prelúdium és fúga (BWV. 533; nem c-moll, mint a plakáton) pedig amolyan bejátszásnak számított, beleértve a görcsös igyekezetei és a melléütéseket. Margittay Sándor igazi képességeit a Nyolc kis prelúdium és fúga (BWV. 553—560.) kapcsán ismerhettük meg. Ne tévesszen meg senkit a „kis” jelző, mert e művek előadói nehézsége éppen a rendkívül világos szerkesztésből adódik. A Nevelők Háza kamarakórusa önmagának felállított magas mércéje, a hosszú évek elmélyült munkamódszere biztosíték arra, hogy valóban mindig gyönyörködhetünk produkciójukban. A Tillai Aurél által vezényelt négy egyenrangú szólam különösen szépen oldotta meg a Lobet den Herrn-motetta (BWV. 230.) Allelúja-téte- lét, majd a nyolcszólamú Komm, Jesu, kommJ-motetta (BWV. 229.) stílusos díszítéseit. A magas színvonal mellett is azonban jobban kell vigyázni a sziszegő mássalhangzók kiejtésére, és a szoprán l-nek az intonációra. A két motettában Neményi Klára csembalón és H. Erdős Orsolya gordonkán működött közre. Szkladányi Péter Honismereti szakkörök Szükség van az amatőr gyűjtőkre Miért csökkent vajon az utóbbi évtizedben a megye honismereti szakköreinek száma? Köztudott, milyen sok múlik egy- egy lelkes szakkörvezetőn, aki össze tudja fogni az érdeklődőket a kisebb közösségekben, például falvakban, iskolákban, netán munkahelyeken. A lelkesedés azonban nem elég, az amatőr szakkör nem nélkülözheti az alapvető szakmai irányítást és végül ezen a területen nagy szükség van a kitartó munkára. Nincs szomorúbb egy félbehagyott szakköri gyűjtésnél, a veszendőbe menő összegyűjtött anyagoknál. A megyeszerte működő szakkörök munkáját nem pótolhatja a levéltárak, könyvtárak, múzeumok szakembergárdája sem. Az amatőr gyűjtő ugyanis eljut egy csomó olyan helyre, ahová a kutató objektív okok miatt nem. Kinyílnak előtte olyan kapuk, s rtiegnyilat- koznak olyan emberek, akik az idegen előtt soha. Huszonhat szakkör működik jelenleg Baranya megyében, ezekből huszonhárom községekben és kettő járási székhelyen (Komlón és Mohácson). Mintegy négyszáz főt mozgat meg ez a szakköri tevékenység, melynek módszertani irányítása, a vezetők továbbképzése a Baranya megyei Népművelési Tanácsadó feladata. Magát a szakköri mozgalmat a Baranya megyei Tanács művelődésügyi osztálya irányítja. A mozgalom kezdeményezője és ugyancsak fontos irányítója a Hazafias Népfront Baranya megyei elnöksége. 1972-től indult a megyében a kötelező községi krónikaírás a Baranya megyei Levéltár irányításával. Szerencsés helyzet alakul ki ott, ahol ugyanazok végzik a községi krónika- írást és a honismereti kutatómunkát. A jól dolgozó szakkörök közül érdemes kiemelni a sásdit és a mohácsit, de a többi csoport is pótolhatatlan munkát végzett például a nemzetiségi területek emlékeinek, egy-egy község dűlőneveinek felgyűjtésénél és hasonló területeken. Akadt példa arra is, hogy feldolgozták egy járás valameny- nyi településének 30 éves történetét, s így készült el a Szigetvár és járása 30 éve című kiadvány. Hamarosan nyomdába kerül a sásdiak hasonló munkája is. A kisebb kiadványok, az eddig kétkötetes Honismereti olvasókönyv vagy a Zselici dolgozatok mellett a Népművelési Tanácsadó tervezi egy kétévenként megjelenő honismereti cikkgyűjtemény kiadását is, hogy végre közös fórumot kapjanak a területen elért kutatási eredmények. Divatba jöttek nálunk a dokumentumfilmek, egy új filmes generáció esküszik a dokumen. tarizmusra. A szörnyű csak az ebben, hogy — mint minden divat — egyeduralomra törekszik, s lenézi, megveti, tagadja azt, ami nem hozzá hasonlatos. Mint a legújabb magyar film is, a Tíz év múlva. Alapszituációja: mi lett a sorsa hajdani amatőrfilmek állandó női főszereplőjének? Tíz év múlva mire vitte? A formája: történet a történetben; egy fiatal tévérendező dokumentumfilmet kíván készíteni a lányról, ez van a rendező történetében, a lány történetében pedig az amatőrfilmek. Bonyolult? Csak annak, aki nem látta a filmet, ott ugyanis még bonyolultabb. A rendező története szép és színes, a rendező dokumentumfilmje már fekete és fehér, s homályos, van egy sereg tv-képernyőről felvett jelenetsor és a 8 milliméteresről harmincötösre nagyított betét. Ezeket variálja úgy a rendező, hogy a néző lehetőleg ne értsen semmit, még azt sem, hogy miről szól tulajdonképpen a film. Gyanítom, azért teszi ezt Lányi András, mert* tulajdonképpen nincs mondanivalója, azon a frázison kívül, hogy állapotrajzot adjon a harmincévesek szellemi közérzetéről. Mert az van neki. Lányi szerint még- csak nem is rossz, nem is csapnivaló, hanem olyan neszesem mi-fogd-meg-jól-közérzet. Még az a szerencse, hogy az emlékezet kiveti, a művészet be sem fogadja az ilyen „alkotói" magatartást. Mert talán nincs olyan öt éve a történelemnek, hogy ne kellett volna aggódni az emberek közérzete, lehetőségei miatt. Mégis, ki emlékezik már minden korok szenvelgőire, hol jegyzi műveiket? —. hiszen a művészek a közérzet feletti aggodalmukban mindig annak a hitüknek adtak kifejezést, hogy megölni talán lehet az embert, legyőzni soha: hogy van választási lehetősége az egyénnek. Lányi filmje a semmit próbálja dokumentálni. Kitalál egy sztorit, (ahhoz még az amatőrfilmeket is kitalálja) s ezt dokumentálja. Hogy hitelesnek tűnjön, műtoprongyba öltözteti a képeket. Olyan ez, mint a műanyagból készült virág, mint a téglafal utánzatú tapéta, mint az erdei csendélet a falvédőn, szarvassal, hattyúval — nem igaz. A kitalált és műteremben megrendezett dokumentum csalás. Legalábbis bírságolni kellene a környezetvédőknek, mert nemcsak a gyárak füstje szeny- nyezi a levegőt És a gyárakban legalább emberi szükségletet kielégítő dolgok készülnek közben. Másfajta problémákat sejtet a hét másik bemutatója, a szovjet—magyar—csehszlovák koprodukcióban készült Kentaurok, amely noha nem nevezi meg, félreismerhetetlenül a Népi Egység Chiléjének utolsó napjairól szól, szinte dokumen. tumszerűen. Fel is használnak benne valódi, dokumentumértékű felvételeket, s ahol nem lehettek ott, azt rekonstruálják — de nem akarják elhitetni, hogy ezek igazi, eredeti jelenetek. A megrendezett, s ugyancsak színészekkel eljátszatott képsorok egy része lehetett még kitalált is, mégis a megtörtént valóságot ábrázolják. Lehet, hogy mert szól valamiről, lehet, mert tudjuk kinek a pártján és ki ellen, és mert nem akar többnek látszani mint ami, a Kentaurok közelebb áll a filmről alkotott felfogásunkhoz-mint a Tíz év múlva, Egyik sem művészi alkotás: a Kentaurok célja szerint Lányi filmje célja ellenére. Ez a különbség teszi a Kentaurokat formai okok miatt érdekessé. Tartalmilag pedig azért, mert van tartalma nem művészi, de dokumentumerővel vallja: az embert megölni lehet, az eszmét soha. Bodó László Színészgondak A tv kulturális riportműsora, a Nézőpont időről időre kitűnő műsorokkal lep meg bennünket. Az alaposság és az igényesség, amellyel körüljárják a problémákat, lebilincselővé teszi a műsort. A Nézőpont kulturális életünk egyik tényezőjévé vált az utóbbi időben, amit tollhegyre tűz, arra oda kell figyelni, mert az fontos probléma. Az alaposságot említettem az imént, s ez még akkor is igaz, ha éppen a legutolsó műsorban megtorpantak a kérdések továbbvizsgálásában, elkötöttek egy szálat, amely pedig a dolgok velejét érinti. A riport azt a kérdést tette föl, hogy mi az oka a színészek túlterhelésének. Kevés-e a színész hazánkban? Hogy oszlanak meg az energiák színház, film, szinkron, rádió és televízió között? Mit jelent a túlterhelés a színészi alkotómunka szempontjából? Jól gazdólkod- nak-e színházvezetőink, rendezőink, a filmgyártás stb. vezetői a színészekkel? A probléma krónikusnak mondható. S minimum két oldala van: egyes színészek túlterheltek, mások elhanyagoltak. Míg a „futtatott” színészek léleknyomorító elfoglaltságról, szakmai beszűkülésről, idült időhiányról és a „feltöl- tődés” lehetetlenségéről panaszkodtak, nem szólalt meg kellőképpen az az oldal, amelynek valószínűleg így valahogyan hangzottak volna panaszai: nem jutunk elég feladathoz, elkényelmesedünk, többszörösen el vagyunk maradva a befutott színészek jövedelméhez képest, nem próbálhatjuk ki teljesítőképességünket, végső soron pedig Pestre kell szerződnünk, ha „be akarunk futni”. Egyedül a pécsi Győry Emil szólalhatott meg a riportban, s az ő néhány mondata eltörpült a többi vélemény mellett. Igaz, megtudtuk, hogy a színészegyeztető miféle gondokkal küzd, megtudtuk, hogy sokszor kettőn áll a vásár: o jó vidéki színészek színházuknál is any- nyira elfoglaltok, hogy őket filmezéshez, tévéhez kikérni majdnem lehetetlen. Megtudtuk, hogy a rendezők „színészben gondolkodnak", s ez — úgy látszik — többnyire azt jelenti, hogy mindig ugyanabban a húsz-harminc színészben. De nem tudtuk meg, hogy vajon miért olyan természetes mindenki számára, hogy a vidéki színész országos foglalkoztatásának egyetlen módja van: fölvinni a színészt Pestre. Valószínű ugyanis, hogy a betegség egyik kórokozója éppen ez a szigorú centralizáltság, amely nálunk annyira eltér sok más ország gyakorlatától. S ha már a filmgyár elmozdíthatat- lan a fővárosból, miért nem beszélünk arról, hogy a rádió — műfajából, technikájából eredően — nem feltétlenül csak a Bródy Sándor utcában képes színészeket foglalkoztatni, hanem valamennyi magyar városban, ahol rádióstúdiók működnek. S hogy van már — egyelőre két — vidéki televíziós stúdió is. Ez megintcsak potenciális gyógyszer az aránytalan színészfoglalkoztatás krónikus betegségére. E lehetőségeknek alapos elemzése sok szempontból megváltoztathatta volna a műsor kissé reménytelen végkicsengését. A dobozember E zt a könyvet elsősorban azoknak ajánljuk, akik kedvelik az abszurd történeteket, s olvasták az író, Abe Kóbó előbbi művét, A homok asszonyát. A dobozember cselekménye ugyanis képtelen história, ám képtelenségében, abszurditásában igaz kifejezője annak a valóságnak, mely egy szuper „civilizált" társadalom sajátjaHogy miféle szerzet a dobozember? Az író szinte tár- gyias pontossággal leírja könyve elején. Olyan ember, aki dobozba bújik, dobozban jár-kel embertársai között, s ezt az állapotot minden furcsasága ellenére természetesnek érzi. Nem az önmutogatás szélsőséges formájáról van itt szó, nem is a korlátok közé szorított egyéniség bármi áron való kitörési kísérletéről, hanem az emberi együttélést mindjobban fenyegető közöny elleni lázadásról, az elszigetelődés, az atomizálódás kóros tüneteiről. A dobozember léte kiáltóan figyelmeztet valamire, ezt a kiáltást azonban senki sem hallja meg. Mint ahogy százezrek nem vették észre az utcán heverő holttestet — az író példaként egy újsághírt „vág be” a történet folyamatába — úgy a dobozember mellett is érzéketlenül mennek el. Senki sem kíváncsi rá, hogy e hóbortosnak látszó viselkedés mögött mi rejlik, az egyéni sorsnak miféle poklát hordozza magában az, aki egy kartondobozva bújva jár az utcákon. Az író azonban vallomásra készteti a dobozembert, s lásson kitárulkozik előttünk belső világa. Torz világ ez kétségtelenül, riasztóan embertelen, beteges vágyaktól megnyomorított, de éppen ebben az állapotában tükrözi híven egy társadalom végzetes bajait. ' K. S.- ¥ h „gyakorlatias” Bach G. O. H. E.
