Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)
1979-03-25 / 83. szám
DN HÉTVÉGE 8. MŰVELŐDÉS 1979. MÁRCIUS 25. Folyóiratról folyóiratra Hatvan éve történt Márciusi folyóirataink szinte kivétel nélkül megemlékeznek a Magyar Tanács- köztársaság kikiáltásának hatvanadik évfordulójáról. A tanulmányok, cikkek, visz- szaemlékezések puszta felsorolása is több oldalt tenne ki, éppen ezért szemlénkben csak azokra hívjuk fel a figyelmet, melyek az ünnepi alkalom kapcsán új gondolatokkal, tényekkel gazdagítják a 133 nap történetének irodalmát. Elsőnek kell megemlítenünk Hajdú Tibor írását (A rehabilitált Tanácsköztársaság), melyet a Kritika legújabb száma közöl. A szerző arról ad áttekintést, hogy az utóbbi fél évszázad alatt a mindenkori hatalom hogyan viszonyult a proletárforradalom emlékéhez, s ennek következtében a történettudomány miként értékelte tevékenységét. Hajdú írásának különösen az a része, érdekes, melyben arra keres választ, hogy o személyi kultusz idején miért alakult ki az egyoldalú értékelés, miért próbálták meghamisítani a forradalom lényegét. Csak napjainkban mondhatjuk, hogy reális a képünk a Tanácsköztársaságról, s ez több tényező kedvező hatásának az eredménye. Azonban jelenleg is fenyeget egyfajta veszély, s Hajdú Tibor ezt sem hallgatja el. Óva int attól, hogy az ünneplés ,,a történelmi Pantheon megszentelt szobrává merevítse a Tanácsköztársaságot''. Még számos kérdés tisztázatlan az 1919-es eseményekkel kapcsolatban, s ezeknek megoldása újkori történészeink feladata. Csak így válhat eleven hatóerővé az utókor tudatában a proletárforradalom szelleme. Érdekes, és többnyire ismeretlen dokumentumokat közöl a Nagyvilág márciusi száma emlékező rovatában Hogyan látták a Tanácsköztársaság eseményeit külföldön, és miként gondolkodtak róla olyan jeles személyisé gek, mint az ismert szlovák költő, Novomesky, a híres olasz filozófus,» Antonio Gramsci, vagy Miroszlav Krleza, aki a forradalom bukása után elsőnek emelte fel tiltakozó szavát a fehérterror ellen. Értékes dokumentum nak számít egy német mun kás emlékezése. Sepp Hahn az egyszerű emberek szemével látja a Tanácsköztársaság nemzetközi jelentőségét. A történészek számára forrásértékű lehet a Kun Bélával és Lukács Györggyel készített interjú, valamint Henry Allizé francia diplomata memoárjainak a magyar események kel foglalkozó része. Tudjuk, hogy szellemi éle tünk legjobbjai aktívan részt vettek a Tanácsköztársaság idején a kulturális munkában. Babits Mihály nevét az irodalomtörténet az elsők között emlegeti. Gál István — aki már eddig is számos, még ismeretlen, Babitsra vonatkozó dokumentumot közkinccsé tett - a Tiszatáj mór ciusi számában a költő „leg tevékenyebb korszakának" ne vezi a proletárforradalom 133 napját. Tények és adatok segítségével vázolja fel azt a sokrétű munkát, melyet Babits végzett a kulturális szervezetekben és az egyetemi katedrán. Szól bölcsészkari előadásairól, különös tekintettel arra a szemináriumra melynek tárgyköre Ady költészete volt, de részletesen beszámol a költő Nyugatban kifejtett tevékenységéről. £z utóbbinak minden bizonynyal legfontosabb része az Ady-em lékszám szerkesztése, a forradalom tiszteleg itt a nagy szellemi előkészítő előtt. Milyen nálunk a szellemi élet? A kérdést a Kritika tette fe| az elmúlt évben, s azóta minden számában olvashatjuk a válaszokat, melyek a kultúra, a művelődés szinte valamennyi területéről érkeznek a szerkesztőségbe. írók, költők, irodalomtudósok, kul- túrpolitikusok szólaltak meg eddig, s mondták el véleményüket szellemi életünk mai állapotáról. A kialakult kép meglehetősen ellentmondásos, ami arra enged következtetni, hogy szellemi életünk alakításában is elmaradtunk a lehetőségek mögött. Főként a megszokott- ság, a gyakran tapasztalható kényelmesség, a problémákkal való nyílt és őszinte szembenézés hiánya az oka annak, hogy sokan inkább nemtetszésüknek adnak hangot. A márciusi számban An- csel Éva és Halda Aliz sorol fel olyan jelenségeket, melyek gátjai szellemi életünk zavartalanabb fejlődésének (Patikamérleg nélkül, A ,,jól- neveltség” veszélyei). Iskola és társadalom Hogy a nevelés, az oktatás problémája közérdekűvé vált, azt az is jelzi, hogy két tekintélyes folyóiratunk -Társadalmi Szemle, Valóság — állandó rovatot tart fenn a kérdések megvitatására. A Társadalmi Szemle márciusi számában a világnézeti nevelés tennivalóiról esik szó egy kerekasztal-beszélgetés során. A résztvevők a legaktuálisabb gondokat érintik, s próbálnak — elsősorban a pedagógusok számára — használható javaslatokat tenni. A Valóság a tények oldaláról közelíti meg két tanulmányában az oktatás-nevelés kérdését. Varga Domokos Fogalmazás és stílus című írásában az irodalmi-esztétikai nevelés anyanyelvi vonatkozásait érinti, Gyürei Vera pedig egy megfigyelés tapasztalatait összegzi. A szerző több száz bölcsészkarra felvételiző írásbeli dolgozatát nézte át, s főként arra volt kíváncsi, hogy ezekben a dolgozatokban milyen mértékben van jelen az eredeti szemléletmód és gondolkodás. A kialakult kép sajnos eléggé lehangoló, a diákok jelentős része megelégszik a tankönyv felmondásával, a saját vélemény, az értő elemzés csak nagyon kevesekre jellemző. A tanulmány azért is érdemel nagyobb figyelmet, mert a dolgozat témája Ady költészete volt, s éppen a centenárium évében. K. S. A holdbéli csónakos Weöres Sándor kalandos játéka a Kamaraszínházban Balról jobbra: Vitéz László (Szegváry Menyhért), Pávaszem (Sír Kati) és Medvefia (Tomanek Gábor) Különös találkozón vettek részt a nézők a Kamaraszínház premierjén. Már maga a színhely is szokatlan volt, a távoli dimenziókat sejtető, több síkú színpad bekúszott a nézőtérre, ékalakban „fölnyársalta'’ és ívben körülölelte azt, majd megjelent Vitéz László, hogy a tér után az időt is megkavarja: megszólítván az egyik hölgyet akinek állítólag ötszáz évvel ezelőtt tette volt a szépet, s egy másik nézőt, aki még Hadrianus császár idejében adós maradt neki száztizén négy és fél sestertiussal. Idő és tér ily módon viszonylagossá vált, múlt és jelen, föld és ég, vaskos tréfa és lebegő költészet szelték át meg át egymást, akár Martyn Ferenc díszleteinek lírai geometriája. Mi ez, ha nem varázslat? S a színhely Ukkonvárrá változott — „még amikor keleti őshazánkban éltünk mi magyarok” —, ahol Vitéz László Jégapó fejedelem konyháján vitézkedett a rizskásás fazekakkal (a rossznyelvek szerint) — s a találkozó gigantikus összejövetele lett kínai császárnak, szere- csen fejedelemnek, sumir főpapnak, krétai, spártai, trójai, kelta királyfiknak, királynőknek, hinduknak, görögöknek, felhőknek, majomország lakóinak, s magának a Csónakosnak, aki hideg-ezüst ragyogásával bolondította a „mesés ősidő" földi lényeinek szívét. De a nagyszabású találkozó — melynek katalizátorai az örökéletű vidámság fölkent papjai voltak: Vitéz László, Bolond Istók és Paprika Jancsi — ezután még érdekesebben egészült ki: e mesebeli gyülekezetben három civilruhás, ősz hajú férfi is megjelent, talán épp a Sólyomistennő fogta a kezüket vagy maga Pávaszem királykisasz- szony. A szerzők, akik csaknem 4 évtizeddel ezelőtt ugyanebben a városban beszélgettek arról, hogy „valami épkézláb, hasznos gondolatot kellene közösen megvalósítani", miként arra nemrégiben Martyn Ferenc visszaemlékezett. Majd négy évtizeddel ezelőtt a fiatal pécsi könyvtáros, Weöres Sándor, a Zeneiskola igazgatója, a Fülöp- szigeteket is megjárt Takács Jenő és a Párizsból éppen hazatért Martyn Ferenc többek között A holdbéli csónakos előadásában látták egy ilyen „épkézláb, hasznos gondolat” megvalósításának lehetőségét. Ma pedig, kissé megőszülve ugyan, ott álltak hajdani közös vámosuk színházában, a régi gondolat megvalósulása után, viharos tapsok közepette. Ily módon A holdbéli csónakos pécsi bemutatója nem egyszerűen színházi esemény, hanem művészeti életünknek is históriai eseményévé vált. S a már említett tapsvihar azt is sejteti, hogy A holdbéli csónakos nagy siker — egészen biztosan közönségsiker is lesz. Mindenekelőtt azért, mert ez a „kalandos mesejáték" valóban játék a szó legszebb értelmében. Játék maga a darab is, amely eredetileg bábszínpadra készült, s a bábjáték harsány, fölszabadult színeit viseli magán. S Weöres Sándor, „a valóság fölött lebegő játék és varázslói költője, a csodás tündérálom és irracionális mítoszteremtő képzelet tulajdonosa” ezzel a darabjával is kiérdemli e jelzőket. Nemcsak a mesének, legendának, történelemnek, nosztalgiáknak, filozófiának, fantáziának, népköltészetnek, humornak gazdagon vegyített szőttesével, hanem azzal is, hogy a mesejáték — álom az álomról, benne úgy győz a józanság, hogy a költészet is trónján marad, a valóság a mesének, a képzeletnek irizáló fényeitől nyeri el igazi, hiteles értelmét. Martyn Ferenc - pompás díszletei mellett — jelmezeivel járul hozzá a sikerhez. Stílusosak, mély képzőművészeti kultúrát hordozóak, finoman kimunkáltak ezek a jelmezek. Szinte maguk is képesek lennének mesélni — szöveg nélkül is. S ahogy a díszletek, mihelyt a térben is megjelennek, bejárha. tóvá, praktikussá válnak, új funkciót nyernek, úgy a jelmezek is, amikor szép rajzból hordott ruhákká változnak, egyszeriben kiderül róluk, hogy önálló jelentésük van, ruhaként tovább élik immár önálló életüket. Elég ha csak Paprika Jancsi vörös virágszirom-szerű, bábszínpadi zubbonyára gondolunk: a „szirmok mozgása, föl- fúvódása, az, hogy a színész közéjük dughatja a kezét, mint valami muffba, mindez sajátos vizuális örömet is jelent, amely a szöveg értékei mellett, azokkal eltéphetetlenül összefonódva végül is egységes színházi élményként jelenik meg. Takács Jenő munzsikájáról megintcsak ezt lehet elmondani: együtt él a darabbal, beléje simul, stílusban, hangulatban segíti, kiegészíti. Sik Ferenc rendezése nagyvonalú és aprólékosan gondos egyszerre, mindvégig érződik rajta a megkülönböztetett szeretet és — mondjuk így — gondoskodás. Egyik értéke, hogy csaknem teljes egészében hű maradt az eredeti szerzői elképzelésekhez, a szöveghez, semmi öncélú változtatást nem hajtott végre a darabon. Másik — talán legfőbb — értéke, hogy felszabadította a színészeket, és megragadván a nem oly gyakori lehetőséget, engedte kibontakozni a játék örömét. Az est fénypontja mindenképpen a három népmesehős, a három bohóc, a három bábszínházi kedvenc: Vitéz László, Paprika Jancsi és Bolond Istók. Egyfelől ők képviselik a vásári komédiák vaskos népi humorát, a Weöres-i fantázia-tobzódást, a groteszket, másrészt ők bolondozzák-kiabálják-verse- lik végig az eseményeket, narrátorként, tanúként, tréfás kommentátorként, ellenpontként. A tarkabarka képben, az időn- téren át egybegyűlt sokadalom- ban ők jelentik az állandóságot is, ők sose halnak meg — ha levágják a fejüket, az is visszanő —, éppoly kipusztítha- tatlanok, mint a mese és a jókedv maga. Szegváry Menyhért, Katona János és Vallai Péter nagyszerű triót alkotnak, közülük nem is lenné igazságos kiemelni egyiket sem, fergeteges energiával, millió ötlettel, a játszás önfeledt boldogságával bohóckodnak. Pávaszem királykisasszonyt Sír Katalin, Medvefia lapp trónörököst Tomanek Gábor alakítja, ők tehát a darab főszereplői, a szerelmespár. Weöres Sándor nem romantikusra, érzelmesre, nem „véresen komolyra" írta meg ezeket a szerepeket sem. Pávaszem kicsit mesebeli tündér, kicsit meg józan, talpraesett, tréfáskedvű, mint egy parasztlány. Sír Katalin az utóbbit jobban érezte, olykor a három pajtás méltó társa lett a színpadon — „haverja, mondanánk, ha nem illene ide oly kevéssé ez a szó — néha tündérnek is eléggé légies volt, a többi színnel — az ábrándjaival viaskodó fiatal lány, a szeszélyes szerelmes színeivel például — azonban olykor adós maradt. Talán azért, mert egy kicsit groteszkre „vette a figurát". Tomanek Gáborban viszont a játékosságot, a könnyedséget, a figura — megírt — eredetijében ott rejtőző „va- gányságot", a mesék legkisebb fiújának ízeit hiányoltuk kissé. Nagy Réka szép Sólyomistennő volt, Faludy László higgadt, bölcs Jégapó, Horváth István papírízű Csónakos, Bobo r György, Garay Róbert, Takács Gyula és — különösen — Györgylalvai Péter jól alakították a Pávaszem kezéért versengő királyokat. Mesejáték A holdbéli csónakos, de felső korhatár nélkül, felnőtteknek is ajánljuk megtekintését. Hallama Erzsébet
