Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)

1979-03-25 / 83. szám

1979. MÁRCIUS 25. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Bárdosi Németh János versei ÉVSZAKOK Álmodd, hogy szép o behavazott út, melyet még lábnyom nem érintett meg, csak a hold árnya, mint a kék b.etűk, írtak rá rólad pár üzenetet. Álmodd, hogy szép az ezüst nyárfasor, melybe álmokat pólyáit a tavasz, csízek szavával szól az üzenet, örömeidnek hangja ugyanaz. Álmodd, hogy ég a pipacsos mező és piros ernyőt bont föléd a nyár, a férfi évek kaszája suhog, s míg dől a rend, a dal is oda már. Az őszt, az őszt, a kincset álmodod, melyben gyümölcs és mézes bor terem, az alkony pírja olyan bűvölő, míg küllőidbe törsz be, Istenem. METSZETEK A falakon megannyi metszet, Vörösmarty nagy dalba kezdett. S az a muri is, minek vadkan vetett véget az alkonyatban. Segesváron a kép alig más, üstököst rejt a kukoricás. Nagy láng lobbant a piros nyárban, a történelem sir nyomában. Ludas Matyi huszonöt botja Dózsa panaszait zokogja. Jaj, ne ezt a bút, bitót, botot, ahol a nép csak görnyed, zokog. Mást is mutass, vidámat, szebbet, te történelmi arany-metszet. Tokaj hegyén a telt pohárral szárnyaljon ének és madárdal. BEFOGADÁS Mint a bibliai példázat mondja adjatok szállást a vándornak őseim friss szalmát szórtak ha alkonyat idején vándor kopogtatott ajtójukon meleg levest adtak néki jó szívvel pehenést kívántak és a csillagos eget adták álmaihoz. Majd lesz másik... V_____________________; _______> L elkes Miklós NAGYNYÁRÁD Bőrömre cseppen, cseng a hang — fűszálnyi szélben vadgalamb. Két konok kosfej valahol összekoccan, majd csend honol. Kék tükörvizben fák sötét csúcsán gyöngyfelhős messzeség. Kukorica kakaskodik, rezgeti zöld farktoliait. Házak. Dombhátak. Holnapok. Jó bor, iá idő felragyog. A táj felett sólyomszemek figyelnek és felejtenek. Ismét felbúg a vadgalamb. Észrevétlen gyorsul a hang. A dombok múltba hajlanak, eltűnnek egy csillag alatt. Petrőczi Éva RENDES FELTÁMADÁS A nagymamához utaztak, ün­nepet tisztelő, hagyományt őr­ző ajándékkal, nagymamának szánt papuccsal, nagymamának kötött sállal. Jó lesz, majd ha kimegy a hidegbe az állatokat ellátni. Két gyerek utazott a szülők­kel. A vonatban éppen annyian voltak, mint mindig ünnep előtt. Rengetegen. A gyerekek behú­zódtak az ülés mélyére, az aján­dékokra gondoltak, vagy a nagymama sokráncú szoknyá­jára, melyből sohasem tudták mikor kerül elő valami, a rej­tett zsebből, csak nekik. A fiú­nak nagyon tetszett édesanyja kendője. Elkérte játszani. — Hagyd! — vágta el az el- • lenkezés hangját feleségében a férfi — ezzel legalább elvan, nem kérdez örökké. Úgysincs mivel játszania. Az asszony hagyta. Puha, meleg, új kendő volt, finoman csíkozva saját anya­gából. A kisfiú összehajtotta, szétnyitotta, arcához tette, si­mogatta. A kislány aludt. A fér­fi halkan perelt az asszonnyal a különböző ajándékok miatt. Ennek miért, annak miért nem, miért ezt, miért azt? A szomszéd ülésről — meg­unva a beszorult áporodott me­leget és cigarettabűzt — felállt egy magyarbajuszú, kalapos ember. Mikor felszállt gondo­san körülnézett, kereste a he­lyét a kalapnak, végül a cso­magtartóba tette és állandóan óvón, féltőn nézte. Ha új utas közeledett, félig felemelkedett ültében, hogy jobban lássa, nem tesz-e rá valami csomagot. A bajuszos odalépett az ab­lakhoz és lehúzta. Óvatosság­ból nem a gyerekek feje felett nyitott ablakot, hanem az utá­na következőt húzta le. A fiú már hat éve minden ünnepkor erre utazott el, már lassan érezte, hogy itt híd jön, mely alatt apró patak fut, vagy éppen behavazotton vár az ol­vadásra. A kislány felébredt, a kisfiú figyelt, várta a hidat. A sínek mellett munkások ballag­tak hazafelé, a kislány őket nézte, majd kikapta a fiú kezé­ből a kendőt. Integetett a vo­nat mellett baktató embereknek, jelezni akarta, hogy ő is van, létezik, utazik, viszi a vonal a nagyihoz. Felemelte a kendőt, és meglebbentette. A kalauz kinyitotta az ajtót, a kislány a nyitott ablak felé fordulva utolsót intett. A huzat kikapta kezéből anyja új puha kendőjét és a munkások felé dobta. A vonat egykedvűen ment tovább. A mama ott helyben akarta megmutatni, hogy mit kell az olyan gyerekkel tenni, aki ne­hezen megkeresett dolgokat ki­dobál az ablakon. Magából ki­kelve kiabált, a férfi csitította, a gyerekek sírtak, már az uta­sok is beleszóltak, hogy lecsil­lapítsák az asszonyt. Végül az egy dühödt mozdulattal elen­gedte magát az ülésen, és sír­va fakadt. Vinnyogó hangon panaszkodott, hogy neki milyen ótok gyerekei vannak ... Aztán csend lett, szorongó, szomorú csend. Mintha valami visszahozhatatlan, megjavítha- tatlan történt volna. A kedélyek lecsillapodtak, a férfi simogatta asszonya kezét és nyugtatgatta: veszek neked másikat, szebbet. A végállomá­son a nagypapa várta őket, az asszony boldogan, sugárzó arc­cal, nevetve indult felé. A kis­fiú megfogta a kezét: Anyu! Hát már elfelejtetted a kendőt? - kérdezte. — Ugyan kisfiam, majd lesz másik — mondta az anya, és nem vette észre, hogy a gye­rek nem nevet vele. Látsz-e, nagymama? A félbevágott sárgabarack-kupolák alatt érted a mai áldozat, ez az illatos inkarnáció. Kezemben újraéled a tőled-látott mozdulat, amint a kés a rózsakajszi húsába szalad. Nem gondolok rád, mégis naponta feltámasztalak. Bódi Ágnes Simon Béla rajza A nesz csupán sóhajtás- myi volt az alkony-sö­tét szobában, azt hit­tem, ablakon bevergődő éjjeli lepke, amely rátapad a füg­gönyre, vagy éppen a poros könyvek mögé, de lepkének korai még a március, nem is az volt, hanem üveg-meggy méretű színes golyó érkezett valahonnét az örökkévalóság­ból, megtestesítve a megállít­hatatlan időt... föl is kap­nám, de ujjaim közül vissza­hullik a műanyagra, a fal­szöglettől ferdén gurul át a szobán, hogy bolondját járas­sa velem, lihegő tehetetlen­ségemet csúfolva ... ... Honnét került ide, a jó­ég tudja, talán maszatos kezű szellem-gyerekek golyóznak az üres lakásban, vagy a gyanúsan tiszta-lelkű, „mese­beli” Tavasz Tündér vesz pali­ra engem ezzel a — régmúlt gyermekvilágot idéző — szí­nes golyóval és azt hirdeti ez a nyegle, fésületlen szélhá­mos, __hogy a tavasz a meg­ú julást hozza, hát lehet, hogy hozza, a természetnek, a nö­vények gyönyörű világának, de nekem nem, az emberi testnek-szellemnek csak egy gúnyos figyelmeztető intést hoz, mondván, hogy a meg­újulás rád nem vonatkozik, te már egy esztendő tavaszával ismét közelebb értél a ma­holnapi elmúláshoz.. . ...Tudom én, hogy csalás az egész, nem is érdekel, ka­romra hajtom a fejemet és keresztbe fekszem rá az asz­talra, hogy elérjem a lámpát, nyomogatom a gombot, fény—sötétség űzi egymást, a bútorok elveszítik kontúrjukat, a szemhéj szűrőjén át fel-fel- izzó vörös gömböt látok most már mindenütt, szóval nem érdekel az egész, pedig . .. Milyen szépek voltak a régi színes golyók ... Agyagból gyúrták és for­málták, zöldre, pirosra, kékre, sárgára és lilára színezték és égették, fillérekért árulták a lekvár-petrol-ecetszagú bolt­ban, marökszám gyűjtöttük a flór-harisnya fekete szárába, amely ettől úgy eldeformáló­dott, mint az öregasszony visszeres-csomós fekete lába. A külváros — tavasszal már szikkadt — járdáin cipősa­rokkal lyukat mélyítettünk és gurítottuk fölváltva a golyó­kat, és oki lyukra talált, az nyert, még a maradékot is földobhatta, aztán vonalat húztunk ... ott is nyert vala­ki... és dobhattunk fal tö­vébe helyezett szivárvány-sza­lagos üveggolyóra, meg csapágygolyóra ... és voltak nyertesek néha csalással, és voltak vesztesek, és marakod­tunk, vitatkoztunk, hadonász­tunk és mindig üvöltöttünk, mintha süket lenne az egész világ körülöttünk. ... Mese volt-e vagy talán álmodtam az óriási üveggo­lyóról, amely ezüstös opáljá­val olyan volt, mint a vihar előtti hajnali Balaton, és ami­kor letisztult, soktornyos vár­hoz vezető szerpentinúton ki­rályfi vágtatott aranyhajú ko­ronás kedvesével, aztán vál­tott a kép, sötétségbe borult minden, csak erdei tűz vilá­gított és akkor a tűz fölé ha­jolt széttárt csontkezével, hosszú fekete körmeivel, a kóchajú, károgó boszorkány, a rossz gyermekek megrontó- ja . . . mert lám, a jó gyere­kek, már a szivárvány gyönyö­rű ívelt hídján lépdestek föl­fele, átszellemült arccal, me- zítlábosan és vászoningecs- kében, mert övék a mennyek országa, és éppen oda tar­tottak ... ... Mindegy, mese az egész, nem is érdekel, nekem ilyen varázs-gömböm soha nem is volt, és ha most lenne, mit kezdenék vele? Elszaladt évei­met esetleg viszontláthatnám? Az én szivárványos utam — ha egyáltalán az, — sem ível fel a mennyekbe. Olyan bán­tóan kemény és sima, kátyús és gödrös, mint bárki másé. Néha előreszaladtam, vissza­fogtak, lemaradtam, előre- lökdöstek, talpaltam szitko­zódva, köpdösve, vagy zseb- revágott kézzel vígan fütyö- részve, éjszaka is fütyörészve vitatható bátorságomat bi­zonygatva ... Az út mellett városok, kicsi faluk, tanyák, maradtak el, aludtam hűvös hotelszobákban és szeretők izzadt ágyában, a varázs­gömb fehéren gomolygó füst­ködéből kedvelt, vagy utált arcok tisztulnak ki majd vesznek el ismét a homály­ban, tárgyak, vonalak, színek, illatok, gesztusok emlékeztet­nek sorsom egy-egy megálló­jára. Dehát messze kanyarod­tam. Kolléganőm vállam fö­lött a gépre néz, mit írsz? — kérdi —, mondom neki: szí­nes golyókról, marhaság — mondja, de minden bántó él nélkül, csupán csak megjegy­zésként. Lekapcsoltam a villanyt, s reggelre már emlékezetemből is szerteszét gurultak a színes golyók. Kint enyhe az idő, az első elfogadhatóan szép ta­vaszi napfény ... aztán rálé­pek az este megszaladt go­lyóra, dühödten ugrálok féllá­bon, mint a sánta cinke, ki­sodródott a talpam alól, s hallom amint könnyű nesszel elsurran valahova és most már tudom, hogy meg nem találom, többé soha . . . RAB FERENC Színes golyók

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents