Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)

1979-02-11 / 41. szám

1979. FEBRUÁR I I. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Möverek Mi a totalitás? * (Avagy az egész szemlélete) Fehér köpenyben jár­nak, a fejükön fityula. De húzhatnának pongyolát, vagy szoknyát pulóverrel — a ruha nem számít. Hi­vatásos ápolónők, de ne­nevezhetnénk pótleány­nak, póttestvérnek, pótro­konnak ... Szociális ott­honban dolgoznak. Etetik, mosdatják, öltöztetik a ma­gatehetetleneket, injekci­ózzák a betegeket. Három műszakban váltják egy­mást. Saját otthonukból a sok ember otthonába in­dulnak dolgozni. A pécsi Xavér utcai in­tézet 150 idős ember „csa­ládi háza”. Az átlagélet- koruk 75—80 év. Többsé­gük fekvő, illetve ágyhoz- kötött beteg. Az elmebete­gek osztálya is mindig telt. Egyedül az itt dolgozókon múlik, hogy az öregek tudnak-e örülni az új nap reggelének . . . * Az orvosi szobában vizithez készül Kovács doktor, a folyo­són edények zörögnek. Artiku­lation hang hasít az orvosi szobába, a mellettünk lévő he­lyiségben kiabál valaki. A nő­vérek nyugodtak: — Marika néni énekel — magyarázzák. — Most fejezte be az ebédet. Ha ízlik neki, mindig énekel. Nyílik az ajtó, húsz év körüli fiú érkezik. Egyenesen hozzám indul, a kezét nyújtja és szó­tagolva bemutatkpzik: — Virág József vagyok a bó- lyi gyermekotthonból. Gyere, nézd meg a többieket is — in­vitál. Az igazgatónő, Kiss András- né, megígéri neki, hogy azon­nal indulunk körbenézni, s Jó­zsika már búcsúzik is, de előbb sok, kellemes húsvéti ünnepe­ket kíván. Mi viszont. Pár perc múlva ott találjuk a szobaajtó előtt. Ránk vár. Az első szobában még min­dig énekel a néni. A többiek csendesen fekszenek. Az olaj­kályha melege lassan álomba ringatja őket. Az ágyak fölött játékmackók, babák üldögél­nek. A második szobában egy idős asszonyt épp most emel le a nővérke a szobavécéről. Megtisztítja, aztán óvatosan az ágyba segíti. A következő­ben, ahogy nyílik az ajtó, már halljuk a sírást. Jobbra, az el­ső ágyon őszhajú, csillogó sze­mű nagymama húzódzkodik fel fektéből egy színes kötél segít­ségével. Ö sír. A nővérke mel­léje ül, nem hallani mit sut­tognak, de a sírás csendese­dik, s mire az utolsó ágy mel­lé érünk, a néni teljesen meg­nyugszik. Itt egy másik idős asszony fekszik, gyorsan, kap­kodva szedi a levegőt. Fiatal, szőke ápolónő hajladozik fö­lötte, kezében pohár és egy ka­nál. A néni lázas, sok folya­dékra van szüksége, de csak kanálból tud szürcsölni. Hosz- szú percek telnek el, amíg a pohár kiürül. A mellette fekvő oz éjjeliszekrényében matat, horgolt táskákat szed elő. Az alapszín barna, narancssárga csíkokkal. Kiteríti őket az ágy­ra. Egy szót sem szól — vára­kozóan néz ránk. A nővérek összecsapják a tenyerüket, di­csérik a szatyrokat. A néni bol­dogan mosolyog. A hátunk mö­gött valaki csendesen megszó­ló!: — Tessék ide jönni. Én csip- keterítőket horgolok . . . * Fent az emeleten férfiak vannak. Köpcös, tüske frizurá- jú, gyerekes vonású férfi sza­lad felénk a folyosón. A nővé­rek Nándikának szólítják. Az igazgatónő elé pördül, érthe­tetlen szavakat mond, de az igazgatónő számára minden világos: — És oz összes cukrot meg­etted? Nándika bólint. De azonnal nyújtja a tenyerét, még kér. A következő terem sarkában le­pedőbe kötött felnőtt méretű rózsaszín pelenkák sorakoznak. A tisztázás, szükség szerint tör­ténik. Az ágyneműcserének sincs meghatározott ideje . . . Ángyási Árpádné huszonöt éve ápolónő. A huszonöt évből tizenötöt a Xavér utcai inté­zetben töltött. — Gyakran jönnek hozzánk látogatók üzemekből, néha is­kolákból, s akik először járnak itt, szinte kivétel nélkül sajnál­kozva nézik a kis öregeket. Pe­dig sajnálatból nálunk nem le­het dolgozni. Sajnálatból nem tud az ember elfáradni máso­kért. Csak szeretetből. Az ágy­ban fekvő betegeket naponta legalább kétszer emeljük, hogy tolókocsiba vagy székre ültet­ve, de legalább mozgatva meg­előzzük a felfekvéseket. Rend­szeresen fürdetjük őket. Tudja az idős emberek másként mérik és osztják a szeretetüket, mint a fiatalok. Különösen azok, akik szociális otthonban van­nak. ök azt szeretik, aki enni, inni ad nekik, aki ápolja őket. A gondoskodást ragaszkodás­sal viszonozzák. * A szociális otthonban dolgo­zó ápolónők azonban nemcsak munkaidőben vannak együtt az idős emberekkel. Szüreti és far­sangi bálokat rendeznek, szü­letés- és névnapi ünnepsége­ket tartanak. A Mikulás, a Tél­apó- és a nyuszi is előbb láto­gat ide az otthonba, aztán a családba. Igaz, ezeken a ben­ti rendezvényeken az ápolónők családtagjai is gyakran részt vesznek. Néha épp ők azok, akik feldíszítik a termet, elren­dezik a székeket. A hétközna­pokon a családi bevásárlások­hoz pedig hozzátartozik, hogy „János bácsi pipadohányt kér, Marika néninek horgolótű kell". Minden otthonban lakó ha­vi 100 forintot kap cukorkára. S a többségnek csak ez a havi 100 forint, a cukorkapénz az egész vagyona ... Na és a sze­retete. Ez a szereiet persze köl­csönös. A nővérek mesélték, hogy la­kott itt egy beteg néni, aki na­gyon ragaszkodott egyik kolle­ganőjükhöz. Becenevet is adott neki. A néni állapota hirtelen rosszra fordult, kórházba ke­rült. Visszajött, de napról nap­ra gyengült Mindig a kedvenc nővérét kereste, akinek viszont egyetlen kívánsága volt: ne ak­kor haljon meg a néni, amikor ő dolgozik. Vasárnap délután bement az otthonba, leült a néni ágya mellé, aki pillanatok múlva meghalt... * A nővérke, akiről szó van. Debertin Istvánná, öt évvel ez­előtt még a Szülészeti Klini­kán dolgozott takarítónőként. Aztán egy ismerősére hallgatva átjött a Xavér utcai otthonba és elkezdett tanulni: — Nyoican vagyunk testvé­rek — mondja. — Akkoriban kellett a kereset, nem tudtam tanulni. Most pótoltam. Szere­tem az öregeket, s kiálltam a próbát. — Miyen próbát? — Nálunk az a szokás, hogy minden új ápolónő a legnehe­zebb osztályon kezd. Itt dől el, hogy képes-e fizikailag, lelki­leg helytállni. Volt, aki három nap után elment. Mi itt lakunk a Rókusalja utcában, így ami­kor valamelyik kolleganőm hir­telen megbetegszik, plusz mű­szakra is be szoktam jönni. — Mi a legnehezebb a mun­kájukban? — Legnehezebb? Inkább a legkeserűbb pillanatok marad­nak meg bennünk. A temető. Mi mindig értesítjük a rokono­kat, gyakran újságba is bete­tetjük, hogy X. Y. volt Z. utcai la­kos meghalt. Mégis gyakran megtörténik, hogy a koporsót csak mi, az intézet dolgozói kí­sérjük ... Török Éva Nem egyszer mondjuk: „Min­den összefügg mindennel!" S közben esetleg azt gondoljuk: lám, milyen járatosak va­gyunk a dialektikában. Csak­hogy a dialektika azért még­sem ilyen egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy ha szó sze­rint vennénk a kijelentést, ak­kor nem kevesebbet jelentene, mint azt, hogy bármit kívánunk is megismerni, „Adómig és Éváig” kellene visszamenni. így viszont semmi sem ismerhető meg igazán! Tudomány azon­ban mégiscsak van, s ha kény­szerül is arra, hogy állandóan „visszafelé" is bővítse vizsgá­lódási köreit, össztevékenysége sokkal bonyolultabb és össze­tettebb annál, hogysem az időtlen parttalanság kényszerű logikája előtt egyszerűen meg­hajolna. Életünk és világunk valósá­gos bonyolultságához és szer­vezettségéhez képest túlságo­san is leegyszerűsítő, egyol­dalú és elvont a „minden ösz- szefügg mindennel" bölcsessé­ge. Ezen az általánosságon be­lül ugyanis nagyon fontos fo­kozatok, struktúrák és többé- kevésbé zárt részösszefüggések határolhatok le. Tehetjük ezt olyannyira, hogy azt is mond­hatnánk: a tudomány lénye­ge éppen abban áll, hogy az általa vizsgált jelenséggel, do­loggal vagy folyamattal kap­csolatban körülhatárolja a je­lenségeknek és folyamatoknak azt a körét, amelyen belül a vizsgált jelenség vagy folya­mat lényege maradék nélkül megvilágítható. Világmegismerő bölcsességünk így abban ál­lana, hogy — az összefüggé­sek persze valóban végtelen világából — képesek vágyunk lehatárolni -egy-egy kutatási témával, kérdéssel kapcsolat­ban az összefüggéseknek egy szűkebb, ám mégis magyará­zatot nyújtó körét. S mivel e szerint a valóságban minden jelenség és folyamat létrejöt­téhez és életfolyamatához hoz­zátartozik egy teremtő és lét­rehozó összefüggésrendszer, minden túllépés vagy szűkebb körben maradás a megismerés tulajdonképpeni pillanatnyi ku­darcával egyenlő. Mindez pedig szoros össze­függésben van a totalitás elvé­vel. Ez az elv ugyanis éppen az előbbi lényeges összefüg­gést fejezi ki. Nevezetesen azt, hogy minden jelenség egy egész mozzanatként értelmez­hető, s ami ezzel egyenlő, a jelenségek meghatározott vi­szonyrendszerben, (struktúrá­ban) helyezkednek el. Ha te­hát eddig azt hangsúlyoztuk, hogy ezek a struktúrák és vi­szonyrendszerek többé-kevésbé zárt és önálló egységet ké­peznek, s nem mosódnak be­le az összefüggések végtelen­ségébe, akkor most a másik — a tudományban pozitivistának nevezett — véglettől is elhatá­rolhatjuk magunkat. Attól ugyanis, hogy a világot jelen­ségek puszta halmazának te­kintsük, amelynek legfeljebb mi tulajdonítunk rendet és irányt. A dolgoknak és jelenségek­nek totalitásban léte, egész általi meghatározottsága a tár­sadalmi-emberi létezésben mu­tatkozik meg legszemléleteseb­ben. A legegyszerűbb jelenség lényege is csak az emberi szük­ségletek fényében nyerheti el értelmét. Mert ugyan mitől eszköz az eszköz — ha nem egy szükséglet által meghatá­rozottan, egy emberi viszony- rendszerbe -tehát totalitásban — ágyazottan? És mitől egyén az egyén, ha nem a társadal­ma révén, azaz egyszerűen at­tól a kézenfekvő tényállástól, hogy elkülönülni csak társa­dalomban lehet? S mitől sze­mélyiség a történelmi személyi­ség, ha nem egy társadalmi összfeladat megoldásában ját­szott szerepe révén? S mitől nagy művész a művész, ha nem az esztétikum világának társadalmiságától? A jelenség és egésze viszo­nyában a meghatározottság azonban korántsem egyoldalú, hanem nagyon is kölcsönös. Mert nemcsak az igaz, hogy az egyén a társadalmi viszo­nyok hordozója, s annál telje­sebb, minél gazdagabban tük­rözi ezeket a viszonyokat, s hogy a művész mikrokozmoszának az emberi élet makrokozmosza ad­ja meg erejét, s hogy a tör­ténelmi személyiség kora tár­sadalmának megbízatásából te­szi fel a pontot az „i”-re. Igaz, az ellentétes meghatározott­ság is. A használati eszközök bővülő világa nélkül mire mennénk szükségleteinkkel? A feudalizmus sem lenne az a feudalizmus gótikus katedráli- sai híján, egyetlen törénelmi korszak sem lenne ugyanaz; eseményei és alkotásai nélkül, s ugyan mi maradna a festé­szetből Giotto, Michelangelo, Rembrandt, Van Gogh és Pi­casso nélkül? A magyar iro­dalomból Petőfi, Ady és József Attila nélkül? A totalitáson belül az egész és. a rész áthatja egymást. A lényeg átjárja a jelenséget, s a jelenség valóságossá, ka­rakterisztikussá teszi a lénye­get. A társadalmi totalitásban ily módon kettős meghatározott­ság érvényesül: egyrészt a rész, az egyes jelenség, tény és intézmény a társadalmi egész része, az utóbbi ter­méke; másrészt azonban pro­duktumai által határozódik meg, s fejlődik teljessé maga az egész is. Ezért állítja a fi­lozófia, hogy a társadalmi to­talitásban a rész az egész ré­sze, az egész pedig a részek egésze. Ha pedig nem ez a helyzet, akkor objektív-tudo­mányos értelemben nem be­szélhetünk totalitásról. Hülvely István ötezer gyermek napi ellátása Egészséges táplálkozás a óvodákban Hat évvel ezelőtt alakult a pécsi óvodák gondnoksága, többek között azzal a céllal, hogy a háromtól hatéves korú gyermekek étkeztetését, szer­vezetten, egységesen irányít­sa. Hat évvel ezelőtt 2942 gyermek ellátásáért volt fele­lős, ma csaknem ötezerért. Igaz, az óvodások mellett 780 iskolás ebédjéről nekik kell gondoskodni. Mint Szabó Dezsőné, a gond­nokság vezetője elmondta, itt rendelik a nyersanyagokat, ké­szítik az étlapot, s a kalkulá­ciót vagyis, hogy milyen étel készítéséhez mennyi nyersanya­got használjanak fel. Használ­janak, mert az óvodák több­sége saját konyhával rendel­kezik, a napi étel a helyszínen készül. Tizenkét óvoda gyer­mekei részére pedig a Mecsek- vidéki Vendéglátó Vállalat Bá­nyász éttermében főznek, de az óvodai gondnokság által meg­adott étlapnak, kalkulációnak megfelelően. A napi étkeztetés egyik fő szempontja, hogy a gyermekek a nap háromnegyed részét óvodában töltik, így kézenfekvő, hogy az étkezés 75 százalékát is az óvodának kell biztosítania. A másik kiindulópont, hogy a gyermekek nagyrésze otthon inkább a szénhidrátokban gaz­dag ételeket fogyasztja, s ezt kell ellensúlyoznia az óvodának teljes értékű fehérjével -j tejjel, tejtermékkel, — valamint vitaminokkal és ásványi sók­ban gazdag táplálékkal. Az óvodás gyermekek éppen ezérí hetente legalább öt al­kalommal kapnak tejét, illetve kávét, kakaót, s többnyire két alkalommal olyan uzsonnát, ami tejes étel. Hetente kétszer színes főzelék — zöldborsó, zöldbab, sárgarépa — kerül az asztalra. Gyümölcsöt is kétszer kapnak. Ilyenkor télen főként csak almát és körtét, s épp ezért egészen a friss gyümölcs megjelenéséig — eper, málna, cseresznye — vitamindús zöld­ségféléket — sárgarépa, kara­lábé, káposzta — illetve citro­mot, és savanyított' káposztát is fogyasztanak. Ezeknek a zöldségféléknek még egy ren­deltetésük van: az erősebb rá­gást is gyakorolhatják a gye­rekek. Ami a nap kalóriaszükségle­tét illeti: a száz százaléknak tekinthető 1600 kalóriából ,<az óvodai étkeztetéssel 1300-at biztosítanak. Ez a mennyiség egyébként hat százalékkal több az előírt 75 százaléknál. Ebéd az óvodában

Next

/
Thumbnails
Contents