Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)

1979-02-04 / 34. szám

1979. FEBRUÁR 4. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Parti Nagy Lajos versei elégia a fáradt-sárga háló rárepűl, a vízre rá. fehér hasukkal fölfelé papírjaim, a tengeré halottja, dolga ringatás. halakat ringat a tenger, alulról szórt röpcédulákat. Ikarus biztonsági övvel indul útnak, az fojtja meg, lebeg fogyotton, fehér hasukkal fölfelé fordult vizek felett. Palm Oliv Csuklik, berúg és elröpül a Zeppelines balkon, két tűszúrás galoppzik át a ködbe lábbadt parkon. Hideg szalámik főnek itt, a teve szállni készül, meredten néz a tű foka, és a tevével kiegészül. Itt Palm Olivban reggelente ez megszokott dolog, ködök vannak, ködök, szalámik, tevék és tűfokok. Meliorisz Ma sem Dér futja be kutak csördülő láncát s ma sem jön senki Nem gyújtunk villanyt emlékeink maradékát meregetjük aztán kilépünk a horpadt verandára figyelve a vasútállomásról jövő utat melynél nincs elhagyatottabb Simonffy András SZÖCSKEFOGÁS (Mióta a Balatont betonka- réjú lavórrá építették át, mióta lelégették nádasait, mióta a déli partokra mérgektől döglött halakat sodor ki a szél, mióta ezek a bűzlő halak ott himbá­lóznak a napolaj-flakonok és kipukkadt labdák társaságá­ban a régi öblök helyén, mióta a Balaton már korántsem min­denkié, csak az autóké, — az­óta újra a Dunára járunk. Sá­torral, guruló üléses csónakkal, bizakodva, napfényre lesve. Ez a nagy, szelíden haldokló fo­lyam saját emberarcú küszkö­déseire emlékeztet: önmagát emésztő igyekezettel tisztítja önmagát, újra és újra felne­veli fűzeseit és halait, marasz­talná a szürkegémeket és a gólyákat: siklókat és vidrákat nevel, őzeket csalogat, őrzi (őrizné) a természet rendjét, igyekszik kiheverni szennyes olajfoltjait, betemeti a felkotort föveny iszapot vérző sebeit: él, fuldokolva is lélegzik, és néha győz: idén három napra sike­rült legendás kékségében és tisztaságában megmutatkoz­nia. „Nézzétek! Kék a Duna! Csakugyan kék!" - kiáltoztunk egymásnak fel s alá futkosva a parton, habzsolva, mámoro­sán úsztunk bele ebbe a viz- be, amelytől tilt már bennünket KÖJÁL, Vízügy, VizirendŐrség és néha a saját józan belátá­sunk is. Mi mindent hoz ez a viz! Bécsből műanyag söröslá­dát, viharban hajókról letört zászlókat, gyékényt, rozsét, pa- pírdobozokat, halászhálót... És néha emberek is kilépnek a partra.) * Kövérék vasárnaponként ér­keztek. A vízről jöttek két egé­szen egyforma motorcsónakkal. Mahagónibarnára festett csó­naktestek, valamint szuper- prüncögő a végükben. Egyfor­mák azok is. Az egyforma mo­torcsónakokból két egészen egyforma férfi szállt ki, felci­pelte a szavannafűre a nyug­ágyakat (egyformákat), és in­tett a — mondjam? — két egé­szen egyforma nőnek, hogy jö­hetnek. Jöttek is. Mind a né­gyen egyformán elhíztak, de amúgy gusztustalanul, hájren- getően. Volt azért egy kis kü­lönbség a két asszony között: egyikük hidrogénszőkére festet­te a haját, másikuk lángoló vörösre. Vasárnap délelőtt ti­zenegykor menetrendszerűen megérkeztek, és letették a nyugágyakat az útra. Mintha azért jöttek volna, hogy meg­figyeljenek bennünket. Páholy­ból. Ha a faluba kellett men­nünk a kocsival (vízért vagy borért), udvariasan felálltak, aztán visszatették a nyugágya­kat a szekérútra és faltak to­vább. Mert faltak. Libacombot, rántva. Ettek, ettek, — aztán öt óra felé, amikor hűvösödni kezdett, felöltötték egyforma kardigánjaikat, és hazaprün- cögtek az egyforma motorcsó­nakokkal a Rómaira. Hozzánk nem szóltak, nem is köszöntek, ha mi próbálkoztunk, nem vi­szonozták, értetlenül néztek maguk elé, mintha valami kü­lönös dolog történt volna ve­lük: ezek köszöntgetnek, pe­dig be sem vagyunk mutatva egymásnak! Ilyesmit gyaní­tok . . . Jobbik esetben. Aztán már nem erőlködtünk. Jönnek, ülnek, esznek, elmennek, jó! van. Csak az ötéves Zsuzsi nem nyugodott. Mert volt Kövérék­kel egy fiúcska is. Amolyan ti- zenegy-tizenkét éves dagi. ö ült az egyik nyugágyban, és nézett maga elé. Majszolta a libacombot, de eközben sem pillantott fel. Zsuzsi (aki a lá­nyom) meg a vendéggyerekek ott kergetőztek, pancsoltak, vi- háncoltak az orra előtt, de Da­gi rájuk sem hederített a nyugágyból. Mígnem egyszerre csak — talán a harmadik va­sárnap — megszólalt a Dagi: — Mama, szöcskét akarok fogni! — Fogjál. De aztán mosd meg a kezed! Zsuzsi robbant közénk a hír­rel : — Gyertek, szöcskét fog a Dagi! Odanéztünk: Dagi maga is szöcske módjára, négykézláb ugrált a magas fűben. Időn­ként le-lecsapott. ilyenkor uj­jaival óvatosan bepiszkálódott füvön fekvő tenyere alá, de eredménytelenül. A szöcskék ügyesebbek voltak nála. És soványabbak. S akkor, jó félórányi kísérle­tezés után különös dolog tör­tént: Dagikám elsírta magát. Több se kellett Zsuzsinak, fo­gott három szöcskét, és oda­vitte neki. Dagikám döbbenten nézett rá. — Köszönd meg szépen! — dörrent rá a mama (a hidro­génszőke). — Köszönöm. De ahogy átvette volna a szöcskéket, azok elugrottak. Volt eszük! — Gyere szépen, majd én megtanítalak szöcskét fogni — javasolta erre nagy anyáson Zsuzsi. Dagi habozott. — Na, menj szépen, a kis­lány megtanít szöcskét fogni. — Nem megyek. Jó. Zsuzsi újabb szöcskékért indult, most már üres gyufás- dobozba tette őket, úgy vitte oda. — Köszönd meg szépen! — Köszönöm. Dagi ült tovább a nyugágy­ban, kezében a gyufásdoboz. De nem merte kinyitni, nehogy újra elugráljanak az áhított szöcskék. Időnként a füléhez emelte a skatulvát, hallgatta, hogyan kaparásznak odabent a róva rok. Meg is feledkeztünk volna a dologról, ha Zsuzsi nem érke­zik újra pihegve, s izgatottan: — Megint szöcskét fog a Dagi! És csakugyan - de taktikát változtatott. Elemelte az üre­sen maradt iitacombos tá­nyért, s azzal vadászott. — Itt egy! — kiáltotta. - Megvolt pe­dig! — De sehogy sem tudta húsos ujjacskái közé csippen­teni a szöcskéket. Vagy meg­gondolta volna az utolsó pil­lanatban? Tartogatta csak a tányér alatt? Sohasem tudjuk meg, mert a (hidrogénszőke) mama észrevette, hogy ott röp­köd a tányér . . . — Teszed le azonnal azt a tányért, te szégyentelen! Még összetöröd! Megőrültél?! Azt akarod, hogy máskor ne hoz­zunk ki ide? Két könnyű pofon csattant, s a Dagi újra el bőgte magát Visszahuppant b nyugágyba — rá várt —. s attól kezdve meg sem mozdult. Fe énk se nézett, a szüleire se — sehova sem né­zett, csak újra mereven maga elé, talán párnás térdeire. Már enni sem volt kedve. Kínálták pedig. Délután ötkor az egyforma szülők összehajtották az egy­forma mintájú nyugágyakat, és betették az egyforma motor­csónakokba. Egyszerre rántot­ták be a motort, egyszerre in­dultak. Dagi bekucorodott a párná­zott ülésre, s ahogy elindultak, váratlanul hátranézett. Ránk! Pontosabban: felénk...? Még mintha egy mozdulat parányi szándéka is végigfutott volna izmain: mintha integetni akart volna. Aztán elszégyellte ma­gát...? De ez sem biztos, hi­szen zsugorodni kezdtek, s el­nyelte őket a szürkéskék pára. A folyó meg hallgatott. Vasárnapi tárca Silányság A balatoncsicsókai Bükkfa­csárdában, ahol nyaratszaka eddigelé be szoktam volt sze­rezni vörösbor-szükségletemet, ecetes bort kaptam két izrom- ban is. Először nem reklamál­tam, de mikor a bontásnál másodjára is pezsgőt játszott a szerényebb szerepkörbe utalt homoki siller, elfutott a puly­kaméreg, s azonnyomban el­iramodtam a csárdába, és a dühömhöz képest meglehető­sen higgadtan kinyilatkoztat­tam: ecetes a siller, nem lehet elfogyasztani. A csárdásné fölfelelte, ő az­tán nem tehet róla, nincs ben­ne a palackban. (Ahogy föl­tekintettem terjengős bájait, könnyen megállapíthattam, hogy egy akós hordóba is csak üggyel-bajjal lehetne őkéimét belegyömöszölni, nem ám egy literes flaskába!) Pimasz meg­jegyzés helyett rábólintottam: persze, ön nem tehet arról, miképpen taszajtanak el a palackozásnál egy-egy rátát, vagy akár egy egész évjára­tot. Én viszont csakis ott rek­lamálhatok, ahol a bort vásá­roltam; s mivel régi kuncsaft vagyok, talán remélhetem, nem hagyják figyelmen kívül pana­szomat. Persze az ilyen pa­naszt akkor is meg kellene szívlelni, ha holmi futóvendég, nyugati turista, vagy bárki em­berfia tenné. A terebélyes asszonyság er­re azt válaszolta, hogy eddig még egyetlen vendég sem okoskodott, nem simpfűte a sil­lert, csak én. Legalábbis a törzsvendégek közül nem. No lám, replikáztam erre: tehát csak a törzsvendég számít, aki egyébként is megalkuvó, mert a butéliás helyett a folyóbort issza, abból is a fehéret, te­kintve, hogy másmilyen nincs. Tetejébe az olcsóbb is mint a palackozott, (gy aztán köny­nyebben ellenőrizhető, hogy a folyóbor ecetes-e vagy sem. Megkockáztattam a marko- tányosnő színe előtt elvetemült javaslatom abbéli megfogal­mazását, hogy azért mégse ártana szólni a Cégnek: pa­nasz érkezett a butéliás sil­lerre vonatkozólag; nézzenek utána, mert az ilyesmi nem vet valami jó fényt az illető pin­cészetre. Engem a dolog azért is feszélyez, mert a szóban forgó borkombinát nem esik messze szülőmegyémtől. (Noha az is előfordulhat, hogy egy bizonyos tájbor címkéjével dí­szített üvegekbe valahol a he­tedik határral odébb töltögetik bele a lélöttyöt, mintsem azon helységben, melyet a vignetta föltüntet... De ez már csak­nem gonosz föltételezés .. .) Szívóskodásomra a csárda bennfentesebb törzslakói is kezdtek neszelni, sőt, pártot ütöttek az asszonyság mellett, hogy őkelme bizony nem tehet a dologról. Ö csakis olyan portékát ad el, amilyent ép­penséggel kap. Korteskedő el­lenfeleimet megnyugtattam, nem azért jöttem, hogy a csár­dásné (majdhogynem az „őnagyságá"-t is hozzákanya- rintöttam) visszafizesse a vé­telárat; nem is azért, hogy cserélje ki a fiaskót, hátha ab­ban nem ecetes bor lesz. Én azért jártatom a számat, mert a pénzemért be vagyok csap­va: élvezhetetlen, silány ece­tes bort kaptam. És hogy a csárda vezetője továbbítsa pa­naszomat. Ekkor a csárdásné csaknem rácsapott a tocsogós bádog­pultra : — Mi az öregannya kínnyát akar maga 26 forintért?! Én is fölemeltem a hango­mat. — Tisztességes bort. Semmi­képp sem ecetes vacakot! Küzdelmem a továbbiakban teljesen meddővé vált. A mar- kotányosnő kivágta a végső tromfot: — Aki annyira smucig, hogy a jó boritalt sajnálja magátú és megölékszik a 26 forintos- saa, az megisérdemli, hogy ecetesset igyon! Én mindenkor hajlok az üd­vös intésre, a jó szóra. De ha drágább borra adom árva fe­jemet, ki a nyavalya garantál­ja, hogy az nern lesz ecetes?! Bár ez esetben marad némi hencegni valóm: nem vertem fogamhoz a garast. Esetleg de­dikálhatom a vendégkönyvet. Én azonban valami egészen ki­csi ügybuzgósógot vártam vol­na a kocsmárosnétól. Most azzal vigasztalódjam, hogy az egyéb silány portékák, vagy a fentinél is súlyosabb emberi silányság reklamálása­kor újfent mehetek oda, ahol a part szakad?! Mindvégig... Nemrég a nyugdíjasok szakszervezetének ünnepi ülésén vettem részt a „Pus­kin" Művelődési Házban. A bejárat előtt élénken be­szélgető férfiak csoportja álldogált; néhányon szál­egyenesen, a többség vál­la meghajlóban, s volt akit bot támogatott, de minden arc tele qz évek végérvényű és letörölhetet- len jegyeivel. Bányászok. Egykori — egymással mind ritkábban találkozó — harc­ban és dicsőségben oszto­zott volt munkatársak, köz­tük az egykor ugyancsak volt munkás, később tröszt­igazgató, Nekem így együtt — a Hőskor. An­nak töredéke persze, hi­szen sokan távolabb lak­nak, mások annál is mesz- szebb mentek soha vissza nem térésre. Jegyzetek tö­mege őrzi számomra emlé­kezetre méltó cselekede­teiket. A nagy világégés okozta szükség annak idején lét- fontosságúvá tette a sze­net, a szén előtérbe állította az embert, akit hittel és meggyőződéssel vállalt fel­adatának teljesítése önma­ga fölé emelt, s a korábban oly lenézett és megvetett bányász a társadalom ön­tudatos, teljes értékű tagja lett. Aztán úgy fordult, hogy alig maradt idejük a dicső­ségben nőni emberré; a ba­bér elhervadt, tárnák lejáró­it szegezték, vagy omlasz- tották be, s könnyű szívvel engedtek szélnek nagy pénzen nevelt szakembere­ket Mély hallgatásba bur­kolózott az addig körülöt­tük harsogó világ. A szén vonzóereje elveszett, so­kan nem is bánták. A bá­nyák népe megritkult. A bá­nyász visszahullott a név­telenségbe, mert a társa­dalom e rétegéhez még alig szokott, nagyobbrészt mindig is kétkedő közön­ség hamar kiengedte gon­dolatköréből, mintha szén­csaták nem estek volna. Kétségtelen, az „akkor” követe'ően támadt, szinte kimeríthetetlen munkalehe­tőség, a szükségszerűen ve­lejáró, bányászok által gyakran nem is kívánatos hírverés, meg a valóban kivételes anyagi ellenszol­gáltatás joggal, vagy jog­talanul félretolt emberek tömegét is bezsúfolta a bá­nyákba. Forrt minden, mint valami óriás katlanban, a kiválóak mellett felszín­re dobva egy időre a tár­sadalom selejtjét is. A felü­letes szemlélő gyakran en­nek alapján ítélt. Egy, még akkor is ezre­ket számláló sereg azon­ban maradt, a mellőzött­ségben is, megokolhatat- lan ragaszkodással, mint csapodár lány mellett a hűséges szerető. Műszak­váltás előtt továbbra is megszokott látvány maradt az út mentén a buszra váró bányász. Hóban és fagy­ban, napsütésben is. Mert dolgozott tovább, még mé­lyebbre szállva, vagy kül­színi fejtésből termelve ki a mégsem nélkülözhető szén tonnáinak ezreit. Munkája könnyítésére újított, sze­mélypótlásra gépesített, vagy gépesíteni próbált és terveket teljesített, miköz­ben másutt volt lehetőséget hagyott ki, miközben fiakat nevelt — és észrevétlenül megöregedett. Közben a bányákra újra kisütött a nap, a szén me­gint fontos lett, a bányát új dicsőség övezi és úi hős­kort emlegetnek. Pedig a régi sem múlt el, csak épp, hogy az egykor húszévesek is mn az ötven körülit ta­possák és aggodalommal tekintenek az utánuk iövők- re, akiknek a mélység gondtalanságot ugyanúgy nem ígér, de elismerés­ben és megbecsülésben valószínűleg tartósabban lesz részük. Leszkó Margit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents