Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)
1979-02-04 / 34. szám
DN HÉTVÉGE 10. TUDOMÁNY 1979. FEBRUÁR 4. A magyar tudomány arcképcsarnokából Szádeczky-Kardoss Elemér akadémikus Mesterséges szívbillentyűk behelyezése A szívsebészet - tegnap és ma A szívsebészet első eseménye A közelmúltban - 75. születésnapja alkalmával — * Szádeczky-Kardoss Elemér akadémikust a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel tüntette ki, több évtizedes, eredményes tudományos munkásságáért és békemozgalmi, közéleti tevékenységéért. Szádeczky-Kardoss Elemér a magyar földtudományok (geológia, geokémia, geonómia) nemzetközileg is elismert vezető egyénisége. 1903-ban született Kolozsvárott. Édesapjá maga is neves geológus, a kolozsvári egyetem ásvány- és földtan professzora volt. Fia tőle örökölte széles körű természettudományos érdeklődését, a föld geológiai megismerésének vágyát. („Sokat jártunk kirándulni, mindig magyarázott, beszélgettünk, s én azon törtem a fejem: lényegében csak a föld legfelső szintjéről tudunk valamit. De mi van lejjebb?”) Fiatalon azonban még nem volt egyértelmű, hogy ő is geológus lesz. Zenével is foglalkozott, kitűnő csellista volt. („Sokáig haboztam, de a tudomány nagyobb izgalmat jelentett számomra. Például hogyan fejlődött ki egy-egy kőzettömeg? Vagy a klímaváltozások biológiai problémái. Ezekben rengeteg földe- rítetlen összefüggés van, a miértek tömege. Úgy éreztem: csak a földtudománnyal lehet és kell foglalkoznom. Itt nagy és sok probléma vár, megoldásra".) Budapesti egyetemi évei után — kémia—természetrajz szakos tanár lett — tudományos tevékenysége egyetemi doktori értekezésével indult, melyet Eötvös-díjjal jutalmaztak. 1926- ban kinevezték a soproni bánya, kohó és erdőmérnöki kar ásvány-földtani tanszékére tanársegédnek, majd néhány év múlva kimagasló tudományos eredményei alapján professzori rangot kapott. („Első komolyabb tudományos megállapításom a sóképződés intenzitásának változásaival kapcsolatos: minél intenzívebb a hegységképződés, annál több kősó keletkezik".) 1948—49-ben ő lett a kar dékánja. Szervezője és irányítója volt a földtani, bányamérnöki és kohómérnöki oktatás újjáalakításának és a miskolci új műszaki egyetem fölépítésének. Aztán ő lett az új egyetem első rektora 1949— 50-ben. Miután ezt a nehéz feladatot sikerrel megoldotta, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem meghívásának eleget téve átvette az ásvány- kőzettani intézet vezetését. Egyetemi tanári munkája mellet egyre behatóbb geokémiai kutatásokba kezdett. Ennek előmozdítására szervezte meg 1955-ben az MTA Geokémiai Kutató Laboratóriumát, melynek 1975-ig — nyugdíjba vonulásáig -, igazgatója volt. Hazánkban ő ismerte fel elsőként a földtudományok mélyreható összefüggéseit; és a közös összehangolt kutatás szükségességét. Ezért szervezte meg 1965-ben az MTA föld- és bányászati tudományok osztályát, melynek tizenegy éven keresztül elnöke volt. Sokoldalú alkotó tevékenysége a földtan szinte minden tudományágára kiterjed. Alapvetően új távlatokat nyitott a maqmatizmus és a kőzetmetamorfózis folyamatainak megismeréséhez. („1949-ben, tisztán elméleti úton, már megtudtam határozni az egyes kőzetátalakulási fokokhoz tartozó nyomás- és hőmérséklet-értékeket. Azt láttam: minden összefügg, így jutottam el a geokémiától a különböző földtudományok közötti összefüggésekig; az idő függvényében oldottam föl az ellentétekben való mozgást".) Mintegy tíz könyve, s legalább háromszáz tanulmánya jelent meg. Angolul, franciául, németül beszél és ír, de olvas más nyelveken is. Két alkalommal kapta meg a Kossuth-díj első fokozatát: 1949-ben és 1952- ben. 1950 óta a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1953-bah a Munkaérdemrend arany fokozatának egyik első tulajdonosa lett. Tudományos ars poeticájáról ezeket mondata: - A tudomány összefüggéseket kutat. Ezek annál fontosabbak, minél távolabbi, minél szélesebb területeket képes összekapcsolni. Én mindig is erre törekedtem. Még egy dologra hívnám fel a figyelmet: a kutató a saját eredményeit igyekezzen állandóan modernizálni, ne féljen a módosításoktól, a változtatásoktól. Hajlékonyság kell a kutatásbon. A mai természettudományt a nagy műszerekkel való munka jellemzi. Ezek gyorsan és pontosan adják az adatokat. Úgyhogy ma már ott tartunk: több adatot produkálnak, mint amennyit föl tudunk dolgozni. Úgy tűnik, mintha az adatqyártós lenne a cél. Erre szükség van, de az adatokat mindig be kell kapcsolni az általános összefüggésekbe, minél szélesebb körű kapcsolatokban kell feldolgozni, mert enélkül csak a zűrzavart növeljük. A hatalmas, feldolgozatlan információtömeg a tudományt sem viszi előre, s az emberek agyában is káoszt teremthet. Eöry Éva Lepkék a hóesésben Az 1978-as év veszélyes időjárása szerte Európában megtizedelte a lepkefajok nagyrészét. Úgy tűnik azonban, hogy lomberdeink és gyümölcsöseink egyik rettegett ellensége a KIS TÉLI ARASZOLÓ (Operophtera brumata) nem szenvedett sokat a szélsőséges időjárástól, A kis téli araszoló nem ismeretlen az erdészeti és kertészeti szakemberek körében. Ez a törékeny szárnyú, jelentéktelen megjelenésű araszoló lepke már szürkület után megjelenik, mozgásában nem zavarja a sűrűn hulló hóesés sem, sokszor még december közepéig is találkozhatunk vele. Olyan otthonosan mozognak a havas, éjszakai tájban, mint tarka pillangóink a dús virágú, nyári réteken. Csak a himek tudnak röpülni, a nőstények — bár mennyire meglepő is — szárnyatlanok. A sötétedés beálltával a legkülönfélébb lombosfák törzsén tűnnek fel, s itt keresik fel őket a szárnyas hímek. Közvetlenül a párzás után — egyes számítások szerint — közel 300 darab petét raknak le, kisebb csomókban, a rügyek közelében. A hernyók a rügy- fakadással egyidőben hagyják el a peteburkot, s ekkor alig haladják meg az 1 mm-t. Nyomban táplálkozáshoz látnak és a be- bábozódásig az eléjük kerülő levelet, virágot, sőt termést mohó étvággyal felfalják. Pusztításuk ellen a védekezés régóta ismert és meglepően egyszerű, s elsősorban a gyümölcsfáikon kivitelezhető. Októberben, még a rajzás megindulása előtt 1—1,5 m magasságban hernyóöveket helyeznek fel, amely a törzsön felfelé igyekvő nőstényeket sorban összegyűjti. Fazekas Imre valószínűleg 1896 szeptemberében történt: egy fiatalember verekedés közben átszúrt szí vét varrta össze egy frankfurti sebész. Ezt követően a szívsebészet rohamos fejlődésnek indult, s az első tíz év 124 műtétjével szemben napjainkban több tízezer szívműtétet végeznek évente világszerte. A szívsebészet sikereit elsősorban annak köszönheti, hogy a szív és a tüdő munkáját ideiglenesen egy erre a célra szerkesztett berendezéssel, a szív-tudőgéppel helyettesítik. A mesterséges szív-tüdő- gépet 1937-ben próbálták ki először Amerikában állatokon. Ember esetében 1954-ben helyettesítették először a szív és a tüdő munkáját géppel — sikertelenül, de két évvel később sikerrel végrehajtották segítségével az első igazi szívműtétet. Ezt követően az eljárás rohamosan elterjedt. A szív-tüdőgép nem különösebben bonyolult berendezés. A vér a test alsó és felső részéből a szív irányába haladó két gyűjtőérből egy műanyag csövön jut a gép pumpájába, majd átáramlik a gázcserélőbe, ahol leadja a széndioxidot és felveszi az oxigént. A szív-tüdőgépet röviddel a műtét megkezdése előtt készítik elő. A berendezést csíra- mentesen összeállítják, s feltöltik vízzel. Régebben kizárólag friss emberi vért használtak erre a célra. De mivel egy- egy szívműtéthez sok liter friss vérre, következésképpen sok véradóra van "szükség, napjainkban a beteg nem csupán vért kap. Amikor a szív-tüdőgépet feltöltötték és a beteget a műtétre előkészítették, elaltatták, a mellkast, majd o szívburkot megnyitják, s a szív- tüdőgép műanyag csöveit o felső és az alsó főgyűjtőérbe kötik. Ezáltal a szív üregei vértelenítődnek, s megkezdőcf- het a műtét érdemi része: o szívbillentyűk pótlása, vagy o szívkoszorúerek vérellátását megoldó beavatkozások. Mihelyt a szívhibát kijavították,, a szív üregeit zárják és gondosan légtelenítik, majd o szívműködést mesterségesen megindítják. Ezután a szív-tüdőgép munkáját fokozatosan csökkentik, s a szívre mind nagyobb munka hárul. A pirító gyökér (Tamus communisJ Egy régi téli reggelen bandukolok a havas erdőn, a kis hegy tetejének. A friss hólepedőn semmi nyom, viszont úgy száz lépésnyire jókora fekete folt sötétlik előttem. S mintha mozogna is, de mi? Nem kell soká töprengenem, mert a feketeség vaddisznóvá változik, hosszában mutatva egész oldalát. A mohó túrásban elmerült vad se lát, se hall (amúgy- sem jószemű és a hallása is gyenge) és csak pillanatok múlva emeli ki fejét a jókora gödör teknőjéből, amit elszaru- sodott orrával legalább egy óra óta vájt eszeveszett gyönyörűséggel, hogy valami csemegéhez férkőzzön, aminek értékét talán csak ő ismeri egyedül. Nem ér rá megijedni egyikünk sem. Hosszú orrán ott fehérük még egy gyökérdarabka, ahogyan rám mered egy villanásra. Megvető röffenéssel, duzzogva-fújva elbaktat az enyhén emelkedő hegyoldalban. A túrt tölcsér mélyén gyökér fehérbelű csonkja. A pirító gyökéré, a Tamus gumójáé. Ennyit állapítottam meg akkor. Most azonban azt is tudom, hogy az ősember egyik felfedezéséhez hasonló élmény tanúja lehettem és furcsa, örvendező izgalomban újra élem ezt a látomást. így tanulhatta el az állatoktól sok-sokezer nemzedékkel ezelőtt élt ősünk egy élelem vagy orvosság hasznát. így tudhatta meg, hol keresse, hogyan gyűjtse, hogyan fogyassza maga is haszonnövényeit. A pirító gyökér Mecsekünk különleges növényének, a Ta- mus-nak földbe nyúló gumója. Hogy miért Tamus (mikor többszáz trópusi rokonát Di- oscorea néven tartja számon a növények rendszertana), Linné Károly már nem tudja elárulni nekünk. Talán Tammuz volt a névadó? És Tammuz kicsoda? Az őskorban nagy Termékenység-istennőt (Astarte, Anat) imádták, aki mellé egy ifjú istent társítottak Dumuzi, Attis, Esmun vagy Adonis néven. Ők jelentették a növényi vegetáció születését, folyamatát, halálát és feltámadását. A sumér Dumuziból Elő-Ázsiá- ban Tammuz, Egyiptomban Thamos lett. Tammuzt a vadkan ölte meg, s vére piroslik jelképesen a nyolcszírmú bíborpiros kökörcsin formájában Libanon lejtőin, téli esőzések után. Mivel Tamus bogyótermése piros, könnyen elképzelhető, hogy a Linné-féle elnevezés gyökerét is a Tammuz mítoszban kell keresnünk. A pirító gyökér növényének külső, föld feletti megjelenése csupa szelíd szépség, amint lián-karjaival fiatal kőrisre, jeri- kói loncra, fagyalhajtásra, somfa ágaira, kecskerágóra kúszik. Békén megfér az erőszakos és szívós iszalaggal és ha jobb nincs, a talajon fut, vagy örvénytölcsér alakban utánozza a forgószelet, nagyobb fák törzs tövén. A kapaszkodó szár tavaszi csúcshajtása sárgászöld, lejjebb ibolyával futtatott, s egyre vastagodva, barnás ibolyaszínt ölt. A talajba függőlegesen fut a már fehér és vékonyodó hajtás, mely a gyökérgumó fejéből ered. E gyökértörzs hengere olyan, mint a sötét kakaóporral behintett burgonyacukor, csak zsírosabb, húsos, gyógyító nedvektől duzzadó, törékenyebb és lá- gyabb állományú. Könnyen kaparható, szinte kenhető. Többnyire bele is szakad a földbe, a kiemelési próbálkozásnál. Mélyen hatol a talajba, ráncos parajából kimeredő, fehér har- csabajszú, gyér hajszálgyökereit féltve. A fejlett gyökér néha el is ágazik és azt hiszem, senkinek sem sikerült még kitermelnie teljes hosszában. A több évtizedig kitartó gumó sérülés után gyorsan regenerálódik. Ez annyit jelent, hogy szaporítása leggyorsabban gyökérdarabok dugványozásával történhet. A magról való nevelés lassúbb folyamatban produkál új növényt. A Fekete tengertől Skóciáig húzódó növény-övnék ez a jellegzetes tekeredő-kúszó mediterrán növénye a Mecsek erdeiben pompázik legszívesebben. Búja tenyészetekben lepi el itt a neki kedves, mészköves talajt és öleli át gyengéd, kígyózó kacsokkal a cserjék ágait, fiatal fák karcsú derekát. Bizonyos, hogy minden mecseki erdőjáró látta már, a figyeimesebbje meg is nézte, rá is csodálkozott, de kevesen tudják csak, hogy ő, a pirító gyökér földfeletti dísze. Attraktív, elegáns növény, s nem nehéz megállapítanunk, hogy az erdő esztétikája milyen sokat köszönhet bájos egyéniségének. Kapaszkodó hajtásain szu- nyogselyem vékonyságú, lágy levelek ülnek, szív, vagy nyílvég utánzó alakban. Még a fonákjuk is fényes és olyan világos, hogy a húszforintos bankó Dózsa-képe, de még a szám és a szöveg is olvashatóan áttetszik rajta. Szeptemberben már sárga búbánatban fony- nyadoznak, miközben a zöld bogyók narancsszínűre válnak, hogy zokogó búcsúzásban, a már piros bogyó-könnyek az avarra hulljanak. Pirító gyökér, mert pirít: a bőrt gyulladásba hozza, vérbőséget okoz. Ezt a tulajdonságát réges-régen használja a nép (néhány gomba — gyűjtögető anyóka ma is még) mozgásszervi panaszoknál reszelék formájában borogatásul, vagy pálinkában áztatva bedörzsö- lésre, persze csak csínján, mert nem veszélytelen. Mikor az antibébi tablettáknak még híre sem létezett, a pirító qyökér az abortiv manipulációk életveszélyes fegyvere volt. Gusztáv bácsi, a legendás kuruzsló, szippantóport készített belőle a tüdőbajosoknak, beöntést bélsorvadáskor, borogató pépet izületi gyulladásokra stb. A századfordulón élt szalántai Javós Ferkó, a sós- vertikei Zsuzsa Estör, a sza- porcai nyomorék szüle, meg a többi baranyai népi orvoskodó füves kamarájából, padlásáról sem hiányzott ennek a feltűnő erdei liánnak a gyökere, ha tíz körömmel kellett is kiásni a kegyetlen talajból. A hatvanas évek elején még árulták a pécsi piacon, kis kupacokban és Kaposváron is sokáig látták azt a gránátos termetű, vöröshajú cigányasszonyt, aki pirító gyökérrel, ezerjófűvel, levendulával, tüdőfű levél kötegeivel uralkodott a somogyi sokada- lomban. De ezzel, hogy látszik, vége is lett a pirító gyökér nyilvános szereplésének a dél-dunántúli vidékeken. Persze, Európa egyéb tájain is tudták, milyen értéket rejteget e növény a maga hasznáért erőlködő embernek. Dalmáciában és Skóciábfln a föld feletti tavaszi hajtás vastagabb rügyeit spárgaként fogyasztották, főként azonban a gyökér gyógyító erői kerültek előtérbe. Franciaországban a középkor vége felé, de még a 18. században is, tejben főzték meg a gumó reszelékét, s rakták borogatásul azokra a zúzó- dásokra és kék foltokra, amiket a nyilvános megkorbácsolás okozott, olyan fiatal nőik gyenge hátán, akik a paráznaság égbekiáltó vétkében bűnösnek találtattak (Herbe aux femmes battues). A német nyelvterületen a Feuerwurz (tűzgyökér) annyira népszerű volt, hogy néhány évtizede is tudtak még róla. Sőt, 1966-ban újra feltámadt. A Zentralmarkt című svájci folyóiratban, mely valóságos tárháza a tisztességtelen gyógyszerajánlatoknak, olvastuk a következő hirdetést: „Különlegességsláger: tűzgyökér! Friss áru, vámmentes. J. Koch. Újdonság! Postfach 583. Luzern, Schweiz. Fájdalmaknál felülmúlhatatlan! Rendelje meg!” A megrendelő kapott 2 darab cca 10 cm hosz- szú és mintegy 2,5 cm vastag gyöktörzset postán utánvéttel, 7 (hét) svájci frankért. Használati utasítás: A gyökeret sohasem mosni, csak kefével tisztítani. Hámozni, megreszelni, törkölypálinkába áztatni. Krónikus fájdalmaknál minden este egyszer bedörzsölni, amíg a bőrön kis hólyagok meg nem jeénnek. Érzékeny bőrűek a szeszes kezelésre vazelint, nyers tejet, vagy kevés olajat kenjenek stb. A székelyek földi zsír névert ismerik a nyugati-szigethegységben lelhető, pirító gyökeret és szeszes kivonatát használják reumás bántalmak esetén. Román népies elnevezése legalább tízféle. És mit mond minderre a tudomány? A modern gyógynövénykutatót elsősorban a hatóanyagok érdeklik. 1968-ban a Tamus gyökérgumójából több fenant- rén származékot különítettek ef magyar, kelet- és nyugatnémet kutatóintézetek együttes kooperációban. Azóta sem szünetel a pirító gyökér tartalmi anyagainak vizsgálata. Eddig egy alkaloidot, egy capsaicin- szerű bőrizgató elemet, nyálkát, keményítőt, saponint, vizelethajtó és hánytató hatású anyagokat, calciumoxalat kristályokat és kevés diosgenint (ez egy steroid hormon, mely kémiai előfutára divatos gyógyszerünknek, a hydrocortizonnak) találtak benne. A Várnában, 1971-ben megrendezett nemzetközi symposionon a „Balkán flóra phytochemiája” tárgykörben a ljubjanai egyetem kutatói a Tamus communis kémiai szerkezetéről értekeztek és a pirító gyökeret a hat leghatékonyabb daganatgátló-anyag között említették. Amint az eddig elmondottakból sejteni lehet, a Tamus .regényes története korántsem ért véget. A pirító gyökér, más néven gönyés hájgyökér, még nem teljesítette világtörténelmi hivatását, de a könyörtelen, a nem pihenő tudósbuzgalom előbb-utóbb kényszeríteni fagja rá. Baranyai Aurél
