Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)
1979-01-07 / 6. szám
1979. JANUÁR 7. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. M áskor a hivatal után mindig hazament először, megmosakodott, simára kefélte a haját, kifényesítette a cipőjét, és csak azután sietett le anyjához a trafikba. Az öregasszony ebben az órában, várakozón pislogva, a falon ketyegő fehér tányérórára, egyre bővebb kedveskedéssel és szomszédos marasztalással kínálgatta a dohányért vagy levélpapírért betérő vevőket, hogy minél többen tartózkodjanak a kis trafikban, és lássák, amikor a fia, az ő derék, szép fia megérkezik. A régi ismerősök bólintottak is és összenézek: — milyen rendes gyerek ez a Kálmán! Ma azonban, ahogy lelépett a villamosról, egyenesen befordult a kis utcába, a trafikba. Dehogy törődött most azzal, hogy illenék előbb rendbehoznia magát, hiszen legszívesebben már. délben megszökött volna az irodából, ha a főnöke nem venné olyan komolyan a munkafegyelmet! Most aztán már egy percig se tudta visz- szafojtani az örömét, hogy sikerült végre megszereznie a gyógyszert — kis üvegfiolákban sok-sok fehérke galacsin, drága, ritka, külföldi orvosság —, ez majd megnyugtatja a mama furcsán rendetlenkedő szívét. A professzor ígérte, hogy az biztosan segít, ha meg tudja kapni Svájcból. Svájcban ugyan nincs senkijük, de Hollandián keresztül, egy barátja közvetítésével, sikerült fölhajtania a bűvös, sárgacímkés kis üveget. És most itt van! Türelmetlenül és ragyogó arccal ért a trafik elé, ás örömhírt hozó lendülettel nyomta le a kilincset. De az ajtó nem nyílt. Valaki megszólalt a közelében : — Várnia kell. Ekkor vette csak észre, hogy ketten már támaszkodnak a falnak. Zavartan próbált magyarázkodni : — Az édesanyám, kérem . . . De a másik, hosszúszárú üres szipkát tornáztatva a fogai között, röhögve közbevágott: — Minek a mese, apuskám? Hiszen nincs is sorbanállás! Siető asszonyság fordult a trafik elé, ő is lenyomta a kilincset, aztán csípőre szaladt a keze: — Ezt is épp most ette el innen a fene! — és rábökött az ajtó üvegére. Ekkor látta meg Kálmán az odaakasztott kis cédulát: — Rögtön jövök. A két nyegle, a fal mellett, krákogva köpködött. Kálmán előrehajolva böngészte a cédulát, szótagolva, mint egy elemista gyerek, aki nem érti elsőre, amit olvas: — Rög-tön jö-vök . . . Ilyenkor, ebben a forgalmas időben még sohase zárta be mama a trafikot! Milyen dolga akadt hát? Éppen most?! — Kálmán a torkát szorító nyakkendőbe markolt, aztán hirtelen úgy megfordult, mintha tűz csapott volna az arcába, és csaknem futva, de izgalmát fékezve, iramodott haza. A lépcsőkön aztán már hármasával ugrált fölfelé, s úgy vágta a kulcsot a zárba, mintha ellenséges páncélt akarna átdöfni vele. A lakás hallgatott, — ahogy az előszobából betört az ebédlőbe, szinte illetlenül ásított a leeresztett redőnytől elszuny- nyadt öreg fészek. A római számlapos falióra százéve egyforma kettyenését nem is hallotta Kálmán. Csönd. Hát hová ment akkor a mama?! Kálmán elhajította a kesztyűjét a hintaszékbe, és kifordult az ebédlőből. Az előszobaajtót csak becsapta, nem törődött a kulccsal. Először a fűszereshez rontott be: nem járt-e itt a mama? — De, hogyne járt volna: reggel korán, a tejért. És kenyeret vett, meg fél kiló cukrot. És igen: mákot; még kérte is, hogy darálják meg neki. Akkor talán a hentesnél látták! Útban oda, el kellett mennie a trafik előtt. Félszemmel látta, hogy a kis cédula még kint lóg: — Rögtön jövök. A hentesnél nem juthatott azonnal szóhoz: kosaras asz- szonysógok lökdösték egymást, köztük néhány szikár agglegény tehéteilenül hányódott. Hiába mondta, hogy ő nem akar vásárolni, csak az édesanyjáról szeretne kérdezni, minduntalanul visszaszorították az ajtóhoz. — Magának éppúgy jár a sorbanállás! — süvítette egy éles női hang. És mindjárt tromfolt is valaki : — Itt nincs protekció! — De én, kérem, nem akarok venni semmit! — csuklott Kálmán, s megpróbált előbbre evezni. Újra félrelökték. Egy kosár letépte a kabátja gombját — De kérem! — Nincs kéretni — nyomták át a másik oldalra. — Mit la- metnál itt? — Én nem akarok semmit. . . én csak - kérdezni akarok . . . Halló, Kovács szaktárs! az édesanyámat, a mamát, izé, látta? Nem járt itt? —' kiáltozott, ágált, de csak annyitért el, hogy egy újabb taszítás után a kalapja leröpült. Itt már csak maga a hentesember tudott rendet teremteni. Lecsapta a bárdot, és addig nem vágott .a véres húsból senkinek, amíg el nem csöndesültek. — Kovács kartárs, kérem, Kovács úr: az édesanyám?... — Ma nem jött, alighanem tészta lesz estére! — mondta kövér, piros mosollyal. Egyetlen pillanatig tartott a csönd. Aztán kitört a nevetés, és tuszkolták is már megint hátrafelé. Elszégyellte magát: — hát persze, tészta, a fűszeres is említette a cukrot meg a mákot . . . Elkapta a szembejövő taxit. Egyenesen a professzor lakására. Budára! Logodi utca nyolc! A váróban csupa megszeppent, komoly arcú ember, illedelmesen, szelíden és távol egymástól. Rosszallóan, egyszerre nézett föl rá mind, ahogy lármásan berontott. Ráadásul, a szobalánnyal soronkívül beüzent a professzor úrnak. A résnyire nyíló ajtóban megjelent a mosolygó, de szigorú, ismerős arc. A várakozók felnéztek, valamelyest ki is húzták magukat, Kálmán meg otrombán odarontott: — Professzor úr, az édesanyám ... — Csak nem?! — Nem, izé, dehogy ... Megkaptuk Hollandiából a gyógyszert. .. — Nagyszerű — bólogatott elgondolkozva. __ Végre. Nem is lesz--semmi baj. .. Lefekvés előtt, ahogy megbeszéltük. — Igen, igen . . . azaz ... én nem is tudom . . . A professzor hátrább lépett és messzebbről nézett rá: — Édes fiam, mi van maqá- val? Kálmán szemét most már elfutotta a könny. S felcsuklott a hangja: — A mama . . . nem találom — hebegte —, kérem, tessék megbocsátani; nem... nem járt itt? — Nem, ;.em, fiam. — Jaj, istenem .. . Mintha ezzel a sóhajtással a lélek hagyta volna el, úgy ösz- szement hirtelen. Kitántorodott az előszobába. Talán nem is köszönt. A professzor nem értette, utána akart szólni, de nem jutott eszébe semmi. És különben is: sokan várták, érezte a tekintetüket. Lent még állt a taxi. Hát akkor vissza! — Gyorsabban! — kiáltott a vezetőre. Rögtön jövök . . . rögtön jövök ... — csattogott körülötte minden. Ha villamost előztek, annak a zakatolása, majd tehergépkocsi zörgése, a. város ütemtelen lármája: — rögtön jövök ... rögtön jövök ... — Nem bírt egyhelyben ülni, megállította a taxit, kiugrott, fizetett, rohannia kellett. Kalapját a hídon elkapta a szél, sa Dunába röpítette. Észre se vette, rohant. Fölugrott a robogó villamosra, de a megálló előtt lelépett, és újra rohant. A trafikajtón még mindig ott lógott a cédula: — Rögtön jövök. Valaki megfogta a karját: — Fiatalúr, a kedves mama, nem tetszik tudni, mikor jön meg? Szinte ellökte magától az asszonyt, és elvékonyult hangon kiáltotta: — Otthon?!... Hallja?! Hót otthon! Nincs otthon?!... Nézte? Még nincs?! — Jaj nekem! — kapaszkodott meg ijedtében özvegy Baloghné; —tegnap volt nagymosás, fölteregettem, ma meg eljöttem megbeszélni, hogy mikor vasalhatunk. — Mit mond? Hogy eljött?! — Ejnye, hisz láthatja! — Ma már volt egyszer?! — Hogyne én! Már délben, kérem. Mert így szoktuk máskor is. — Délben??? — És akkor is hiába! Szép világ, ha mindenhová háromszor kellene koslatnom ! . . . A cédulát találtam! Azt, ni! — Rögtön jövök . . . — Rögtön ám! Bolondítják az embert! Azóta is: rögtön! — És .. . és fölteregettek mindent? .. . Nem is úgy kérdezte ezt Kálmán, mintha feleletre várna, hanem magával rántotta a rozzant, nagyszájú asszonyt: — Fölteregettek? A mosókonyhában? Tegnap? — kiáltozta még közben is, amikor már a lépcsőn vonszolta a futni sehogy se tudó szerencsétlent., — Engedjen el! Gyalázat! Szégyellje magát! — sikoltozott Baloghné, de Kálmán rettenetes görcsben szorította a csuklóját. ... A mosókonyha ajtaja könnyen nyílt. Éles huzat csapta őket arcul. Sötét volt, csak egy vékony, utcai fénysáv vágott be a tetőablakon. Kálmán most már nem szorította Baloghné csuklóját, hanem megkapaszkodott a roskatag asszonyban. Anyja ott feküdt a mosóalkalmatosság előtt, melyből rég kiszivárgott a víz. S egy kimosott fehér ing lucskoson, a felfröccsent, piszkos létől sárosán, az arcára és a karjára tekerőzött. Ök ketten odaszegezetten álltak, özvegy Baloghnénak sikerült előbb megmozdulnia. A teknőhöz tántorodott, lehajolt: — Jézusmáriám, kedvesem! S mert a fekvő nem mozdult, és még Kálmán sem, ki kellett buggyannia ajkán a keserűségnek. De a jóég a megmondhatója, hogy sírt-e vagy zsörtölődött: — Eldugta előlem! Miért, azt mondja meg?!... Ezt az egyet! Hogy ezt ő mossa, külön, ő! Minek?! Kálmán odakuporodott, belecsókolt a vizes fehér ingbe, csak hörgött, nem lehetett a szavát érteni, és kétoldalról dörzsölte anyja hideg, puha arcát. Baloghné föl akarta emelni, s nagyot szusszant közben: — Mert ezt sose hagyta nekem! Ezt az egy fehéret!... Mert ez, ez csak akkor volt elég tiszta, ha ő maga mosta! Az egyszem fiának!... Elvette tőlem erőszakkal is, pedig megmondtam én neki, hogy baj lesz ebből egyszer, de hiába!... Mosni! Épp az ő szívének való!... Na, segítsen már, hallja, fiatalúr! Kálmán fölállt, az összetört orvosságos üveget nyújtotta Baloghnénak: — Látja, itt van végre!... Svájcból jött, Hollandiából! Nem látja?!... Meg fog gyógyulni tőle, ettől biztosan meg ... Ritka, drága . .. Az öregasszony a szájához kapott és íölsikoltott: — Jaj nekem, ez megháborodott ! És ahogy erejéből telt, kifutott. S le a lépcsőn, talán a házmesterért, talán rendőrért. Kende Sándor Rögtön ■ ■ ■ ■ ■ ■ jövök Zimányi Alajos: Lámpa Bárdosi Németh János Kezemnek adjon Nem a szálló évekre gondolok, a bevégzetlen sürgető dolog izgat és hajtja erőmet tovább, hogy ne hagyjam a termésem sorát, aki egy ölnyit is begyűjtetien hagy, nem érezhet szivében nyugalmat. Tiszta maradjon mögöttem a rend, melyet a fürjek éneke bezeng, egem se tépett, tombolá, szilaj, érezzem itt az este titka van, kezemnek adjon parolát meleg kezével a sűrűdé rengeteg. Takáts Gyula Partunkig hozva Az árnyék áll... A víz szalad ... Itt vagy velem a fák alatt, e víz színét alig csak érve ragyogsz, mint nyárfák tükörképe. Fut a folyó-idő, de rajta átdől az odaát e partra s az állandó, ami a lényed, közénk köti a zöld mélységet. A túlról igy, egész e partig reszketve kezemig hanyatlik s nyárfákkal, őszi messzi éggel oly súlytalan, hogy nincs mi mérje. Tükör síkjában él mélysége, más távlatot rugyogva széjjel. Makay Ida A törvényt nézd Fordulj a csönd felé! Nincs más hazánk. Merülj égvizbe, gyanta illatába, örök hieroglif e némaság, kövek meg erdők erős tanúsága. Tükröd az ég, a múlásod ragyogja, s a végtelent, a győztes-parttalant. Egyedül vagy, s nem maradsz magadra. A törvényt nézd! Az érc, mely megmarad: Lombrezzenésre, elhulló sziromra figyelj. Múlandó örökkévalóság a lét. Még itt van, s már a múltból villog: porló kvarckristály mind a pillanat Hét kívánság Egyetlen percet a szökő időből, a múló rétből egy vadrózsaágat, az azúr nyárból egy kék lepkeszárnyat Egy lobbanást a bronzzal égő őszből. Egyetlen arcot milliárdnyi arcból. Egy homlok holdját, fényben fölkelőt! Őrizhessem, mint foglyát a borostyán. Egy vers zengését még a csönd előtt. 1978
