Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)
1979-01-07 / 6. szám
Körtvélyesi László felvétele Balettest a Pécsi Nemzeti Színházban December 15-én a bemutatóbérlettel rendelkezők is láthatták a múlt évadban már bérleten kívül bemutatott Eck—Beethoven: VI. és VII. szimfóniáját. A klasszikus zeneművek feldolgozása nem novum balettművészetben. A század elején megindult modern balettművészet szembefordult a klasszikus balettstílussal, a harmincas években pedig új műfaj jött létre: a szimfonikus balett, amely zenekari művek tánci metamorfózisa. Az 1960-ban létrejött Pécsi Balett Eck Imre vezetésével nemcsak a modern, az európai tánckultúra, a korszerű mozgásrendszer magyarországi megteremtését tűzte ki célul, hanem felzárkózott az európai avant- garde törekvésekhez mind gondolatrendszerében, mind a művek kiválasztásában, mind az új táncstílus alkalmazásában, így a modern zenei kompozíciók mellett a klasszikus zenei alkotások tánci megvalósulásának lehettünk ezáltal tanúi. A most bemutatásra került Eck műveket már megelőzték hasonló műfajok, úm. Rossini: Nyitány, Vivaldi: Etűdök kékben, Bartók: Zene húros és ütőhangszerekre, majd Verdi: Requiem-je. Nagy vállalkozások ezek, nagyon sok veszélyt rejtenek magukban, ugyanakkor a zeneművek választásai előnyöket is biztosítanak. A bemutatóesten tanúi lehettünk mind az előnyöknek, mind a hátránynak. A Beethoven szimfóniák választása alapján a koreográfia betöltheti a szimfonikus balett tartalmi követelményét: a cselekménynélküliséget, amennyiben szigorúan az érzelemábrázolást képes a tánc eszközeivel érzékeltetni. Mivél minden tétel önálló tartalommal rendelkezik, adott a lehetőség, hogy a koreográfus is, a táncosok is sokoldalúságukat, a tánc érzelemábrázoló képességét bemutassák. Veszélye a választásnak, ha a tánc elszakad a kompozíciótól, ha a gesztusok és pózok önálló életet élnek, különösen ha a tételek cselekményessége — ezáltal egymáshoz kapcsolódása — válik meghatározóvá. Ekkor már nem a zenei kompozíció gondolatvilágának visszatükröződését látjuk, hanem önálló balettkompozf- ciót, kísérőzenévé degradált zenei műalkotással. A balettest bizonyította: a Beethoven szimfóniák olyan ökonomikus szerkesztésűek, önmagukban egész világot teljes mértékben hordozó művek, kifejezési módjuk oly egyértelmű, hogy társművészetként nem, vagy csak nagy átgondolás mellett alkalmazhatóak. Nem szabad és nem lehet a táncprodukció létrehozásával „letörölni róla a port”, „megifjítani”, „korszerűsíteni”, mert e zenei alkotások élnek, és eredeti gondolatviláguk ma is aktuális. A VI. szimfónia balettje a beethoveni alapkoncepcióból indul ki: a természet ébredése. Eck Imre a természeti kört az ifjúság körére, az ifjúság tavaszára szűkítette, amely nem okozott szakadást zene és tánc között — kezdetben. Ellenben: az egyéni reagálások — mimika, kézmozdulatok, vulgáris gesztusok sokszoros ismétlése — a beethoveni zene profanizálá- sához vezettek. Hogy mennyire egyértelműek voltak a tánc eme jelenetei, mennyire nem a zenével voltak azonosak, bizonyította a közönség soraiból felhangzó kacagás, mind a főpróbán, mind a bemutatón. A II. tétel pás de quatre-ját Bretus Mária, Hajzer Gábor, Paronai Magdolna és Hetényi János táncolta. Lírai mozgás- kultúrájukkal Paronai és Hetényi nyújtottak szép látványt, tőlük kaptuk megnyugtatóan visz- sza a tétel beethoveni meghatározását. Ismét vissza kell térnem a szimfonikus balett műfaji meghatározásához: „... drámai 4 cselekmény nélküli szimfonikus zenére készült balett, mely a zene által kiváltott érzelmeket konkretizálva jeleníti meg." Ezzel Szemben, itt a második tételben van egy nagyon is exponált pillanat, amikor a nem egymáshoz tartozó nő és férfi tekint egymásra, közelednek egymáshoz, de egymásra találásuk majd csak a VII. szimfónia második tételében valósul meg, az egymásra találtak táncában. Ez pedig már cselekmény, amely ellentmond a szimfonikus balett műfaji meghatározásának, de még erőteljesebben ellentmond az alapkoncepcióként felhasznált beethoveni műnek, történetesen a VI. és VII. szimfónia cselekménnyel történő egybefűzésének. Ez okozza a VII. szimfónia második tételének problematikáját is, ahol a tánc az ún. trió — középrész — tartalmához, a vigasztaláshoz áll közel, nem pedig a tételt meghatározó kezdő és befejező méltóság- teljes, bensőséges gyászzenéhez. A zene dramaturgiája szerint ugyanis a gyászzene elhangzása után, — a gyász után — következik a vigasztalás, ettől elszakítva ez értelmetlen. A két művészeti ág teljesebb összhangját adta a VI. szimfónia „vihar” jelenete, és a VII. szimfónia utolsó tétele. Eck Imre itt bizonyította, hogy milyen mélységben érzi a zenét, és milyen hiánynélküli koreográfiát képes alkotni. A befejező szenvedélyes, szilaj körtánc magával ragadta a hallgatót és nézőt, és az élettel, vitalitással teli tánc méltán aratott nagy sikert. Fonay Zsuzsa Uherkovich Ágnes munkái a Pécsi Galériában Ismerünk otthonokat, ahol viseltes huzatok borítják a székeket és kopottak a szőnyegek is, töméntelen könyv sem borítja a falakat, de a sok gyerek, az „apa mosdik, anya főz" — hangulat, a "rádióból szóló zene, s meglehet, hogy bura nélkül egyetlen szál dróton himbó- lódzó villanykörte mégis a kiegyensúlyozottság képzeteit kelti. A fény az emberekből sugárzó harmóniát teszi csak láthatóvá. De alig hihető, hogy korunk úgynevezett „hétköznapi embere" már képes bármit is elfogulatlan és felhőtlen odaadással tudomásul venni. Megállapításunk vonatkozhat a fenti nosztalgikus jelenetre is, különösen, ha mondjuk a Bergman-filmek élményét is mellé állítjuk. A látszólag tiszta-szép emberek ragyogóan, luxusfeletti módon tökéletes, módolt terek, pokoli lelkiismereti kínok, a lét és nemlét, cél és céltalanság keltette kérdések pergőtüzét ellenpón- tozzák csak. E kérdések mellett teljességgel mellékessé silányul az emberek nélküli kellem, lak- berendezési folyóiratokból kiollózható számos programja. Uherkovich Ágnesnek nincsenek illúziói. Egy rádiónyilatkozatban elmondta: nagyon jól el tudja képzelni, hogy a fehér oldalakkal határolt dobozokban- ami a lakás — már azáltal is otthont lehet teremteni, hogy benne valaki eredeti módon gondolkodik. Végeredményben nem a kárpit, a klasszikus vonalú bútorok, vagy valamely más, esetenként extravagáns „berendezés" mondja meg, hogy milyen is egy otthon, hanem a használóknak az a magatartása, mellyel tárgyaikat ilyen-olyan célok érdekében „mozgásba hozzák”. Uherkovich Ágnes egy szóval sem mondja, hogy kulcsot ad a mindenkor és mindenhol megformálható használói igények zökkenőmentes szolgálatához. És azért művész, mert nem kapaszkodik a stílus, technika, személyesség globálisan érvényes kontúrjaihoz. Esetekkel találkozik, eseti megbízások foglalkoztatják, más és más személyiségek, családszerkezetek, életstílusok adnak munkát neki, és ő ezeket a feladatokat rend- fe másképpen oldja meg. Művészetének - ami a munkája is — jellegéből fakadóan nagy súlyt kell fektetnie az „alkotást" megelőző szellemi-elméleti kérdések tisztázására. Tudja: célszerűtlen, s mi több, hamis, puritanizmust sugallni ott, ahol erre semmiféle szellemi feltétel nem adott. És ott, ahol a „mássá, többé válás” lehetőségét csak vonzóan berendezett terek biztosíthatják, ott mértéktartóan, magukkal a tárgyakkal kellene visszavezetni a használót szükségleteinek igazi rétegeihez. Élni, lakni — mindkét ige többet jelent, mint amit általában értünk alatta. A két szó adta lehetőségekbe rengetegen beavatkoznak. Még művészek is. De ezek között is elég különös helyzetben van, aki ötleteit, diadalát, kudarc-élményét a lakásköbméter, lakószám, foglalkozási, valamint életkormegoszlás minőségi változásokon keresztül megjelenő szerkezetébe kell, hogy illessze. Különös a helyzete, mert o személyes közlés síkja nem adott a számára. A valóságos, vagy elképzelt megrendelő, a használó minősítése a leginkább perdöntő, s nem annak az embernek az ítélete, aki a kiállítást megnézi. Ez csak regisztrálja a látványt, és képzeletén tett ki- sebb-nagyobb erőszakkal legfeljebb elővizionátja, hogy az az asztal így, az a szék meg amúgy „működik”. Különös és felelős helyzetben van azért is, mert mindenek ellenére mégiscsak a belsőépítész az, aki o leginkább emberhez tapadó, fizikai-biológiai szükségletek imperatívuszát szem előtt tartvo a „nagy művészet" előszobáját is létrehozhatja. Uherkovich Ágnes egy tervezőirodában dolgozik. Munkájának kis hányadát jelenti az intim lakóterek megformálása. Keze nyomát nem egy közösségi rendeltetésű épületbelső őrzi. És akkor, amikor leírjuk o „keze nyomát” szókapcsolatot, óhatatlanul ellentmondásokat idézünk fel. Hogyan lehet a szigorú konstruktivitást követelő, használói igényeknek megfelelő belsőépítészeti megoldást létrehozni kézműves módszerek, személyes, megcsinálói kéznyomok megőrzésével? Úgy, hogy nem idegenkedik az egykor ugyancsak kollektív stílust jelentő provinciális székkötőműhelyek módszereitől, úgy hogy ornamentikáit nem funkciótlan díszítgetéssel, hanem gépekkel megmunkált, esztergályozott testek fűzésével teremti meg. Népi hagyomány, művészi ötlet és korszerű technika egymásbo olvasztásával úgy válik személyessé, hogy ez nem korlátozza munkáinak használhatóságát. Sokszor talán mégis túl személyesnek találjuk Uherkovich bútorait, talán túlstilizáltnak is, keleties „ízei" ironikus mosolyként hatnak a bútorgyári neo- procc, neoegyszerű, neounal- mas felvonulásával szemben. Mindenki számára felismert, hogy a típuslakásokba beállított típusbútorok, a típusszőnyegek, típus (avagy) szériafestmények stb. bármely nagy variációs szabadságot is jelentenek az összeállításban, egye- deikben ugyanolyanok, mint a, szomszédban, az emeleten, a házban, a városban, bárhol. A személyesség varázsa nélkül csak otthonnak nevezett szállodai szobában lakunk. Aknai Tamás Beethouen szimfóniái és a tánc
