Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)
1979-01-28 / 27. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. JANUÁR 28. A Zazar közelében volt a szabadiskola Aki ismerte a nagybányai testűket... Magyar írók a forradalomban Utólszor raktak katonákat, Pandúrt s vérebeket nyakunkba: Végig-kacag vidám testünkön Győzedelmes tervünk: a Munka, Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek, Rabságok, sebek, búk és keservek Izzadtságos, rossz magyar földjét S ha most támadunk, le nem vernek. A régi Indóház utcában, a mai Szabadság út 2-ben, a pécsi Modern Képtárban több nagybányai kép került bemutatásra. Hollósy, Ferenczy, Réti, Thorma képei a nemrég elhunyt Tompa Kálmán gyűjteményéből kerültek a Janus Pannonius Múzeum birtokába. A nagybányai festők teremtették meg a századfordulón a plein air festészet nemzeti változatát, melynek kiindulópontja az impresszionisták természetlátása és a fényábrázolás volt. Németh Lajos így vall róluk: „Művészi és emberi etikájuk, önkéntes és egymást tisztelő együttműködésük, elvhűségük lényegében nemcsak a modern művészetstílust, hanem etikai alapjait is megvetette. Nélkülük nem bontakoztak volna ki azok a törekvések sem, amelyek már formalátásukban és céljaikban is eltértek a nagybányaiak elvétől.” A dolgok s a véletlenek érdekes játéka, hogy éppen ebben az utcában, éppen ezen az oldalon, a Szabadság út 54-ben él valaki, aki életének egy részét Nagybányán töltötte. Jól ismerte a nagybányai, festőket, járt a lakásukban, a műtermükben, s volt szép magángyűjteménye is. Ez a gyűjtemény nagy része a háború zavaros éveiben elkallódott. A telefonon történt előzetes megbeszélés alapján becsengettem dr. Forster Imréné, Erle néni ajtaján. Kedves, szelíd mosolyú, fehér hajú, sötétruhás hölgy fogadott, s boldogan fogta a kezem, s vezetett a szobába, melynek hangulata, minden sarka Nagybányát idézte. A berendezés szép darabjai nagy utat tettek meg onnan idáig. — Nem hiszi, hogy milyen boldog vagyok, hogy magának mesélhetek az én kedves városomról — mondja csendesen. — Hogyan került Nagybányára? — Felsőbányán születtem, 1895-ben. Valamikor 9 km-re volt a várostól, most mór biztosan egybeépült. Ott bányák voltak. Az édesapám ott volt bányamérnök. Az első világháborúig laktunk Nagybányán. Onnan a Dunántúlra, majd (Debrecenbe kerültem. 1941- ben visszautaztam, 1944-ben ismét eljöttem onnan. — Milyen volt a századelőn a város? — Nagyon kedves város volt. Gyönyörű a fekvése, patinásak a terei, utcái. Körülötte hegyek kéklettek, tölgyesekkel, fenyvesekkel. Hallotta már ezeket a neveket, hogy Morgó, Hegyeshegy, Kereszteshegy, Virághegy, Libamező, Klastromrét? A hegyek alján szőlők, gyümölcsösök, szelídgesztenyés kertek, villák. A város a királynék híres birtoka volt. Legrégebbi épülete, a gótikus István-torony, s a pénzverde. Ott van a szögletes főtér, négy onnan induló utcával, középen a rozzant kúttal. Annak öreg káváján mindig galambok ültek. Mi gyerekek sokszor játszottunk ott, s hintettük a kenyérmorzsát a röpködő galamboknak. A vízről jut eszembe, van a városnak patakja is, a Zazar. Ennek a közelében működött a szabadiskola. A kultúrát, a művészetet szerető város volt ez. A házakban muzsikáltak, színtársulatok tartottak előadásokat, volt kaszinója, múzeuma, ebben sok archeológiái leletet őriztek, s volt külön bányászati múzeuma is. A külvárosban állt a görögkatolikus templom, melyet megfestett Ferenczy Márciusi est címen. A kék ég alatt a rügyező fák állnak őrt a temetőkerítés mögött. Előtte várakoznak a délutáni fényben a konflisok. Ez a románok temploma volt. A két nemzet békességben megfért egymás mellett. A papjukat mindenki nagyon szerette, 'Brebán Sándornak hívták. Nem volt olyan városi összejövetel, ahova el ne hívták volna. Azért azt meg kell mondani, hogy voltak kasztok. Egyik kasztból átlépni a másikba nem lehetett. Ez azt hiszem abban a polgári világban másutt is így volt. — A művészek milyen kaszthoz tartoztak? — A művészek önálló, elszigetelt életet éltek. A város fiataljai a művészekkel nagy barátságban voltak. Szombat esténként együtt ültek az asztaloknál, beszélgettek, vitáztak. Ez különösen az első években volt, no és néhány család is barátjuk volt, így mi is. Gyakran volt vendégünk Réti Pista, Thorma Jancsi, Iványi Grün- wald Béla, Thorma édesanyámnak volt iskolatársa. A kezdeti nagy rajongás, lelkesedés, amellyel fogadták a millennium évében a városba érkező festőket, később lecsendesedett. Lassan megszokta a város, hogy jönnek, mennek az idegenek, ugyanúgy, mint a jó levegőre vágyó nyaralók. A festőknek kevés volt a pénze, nemigen viziteltek a polgári etikettnek megfelelően, nem is házasodtak Nagybányáról. Tudták róluk, hogy festők, mert vitték a nagy vásznaikat, a festőszerszámokat, s a ruhájuk sem volt mindig kifogástalan. Lassan napirendre tértek afölött, hogy a léckerítéses szabadiskolában a zöld lombok között széles kalapos festőnők dolgoznak — s a késő délutáni fényben, amikor a hegyek már nagy árnyékot eresztenek, fehér ruhás lányok és festőfiúk sétálnak a Klastrom- réten, az állványok között, a fű bársonyán. Ahogy a város vezetése idővel változott, egyre több lett a gond és a baj, nagyobb lett az elzárkózás is. — A hivatalnokréteg és a polgárság mellett még kik laktak a városban? — A bányászokról nem szabad elfelejtkeznünk. Az édesapám velük dolgozott, nagyon szerette őket, s őt is nagyon szerették. A nagybányai parasztok pedig szó szoros értelmében voltak munkatársai a festőknek. Sokszor álltak modellt képeikhez. — Tetszett említeni, hogy Réti, Thorma és Iványi a család ismerősei voltak. Tessék róluk beszélni. — Thorma nagyon szép ember volt. Nagybányán járt gimnáziumba. Az édesanyjával élt. Nőtlen volt. Gyakran volt pénzszűkében s akkor eljött az édesanyámhoz s mondta: „Erzsiké, vegyen egy képet!” — s ő vett. Rétiéknél is jártam többször, ö az édesanyjával és nagynéniével élt, egy öreg házban. Ö volt az egyetlen nagybányai születésű. Ö szervezte a telepet, ő volt annak a lelke, meg is írta a telep, a szabadiskola történetét. Magas, intelligens, nagyon szimpatikus ember volt. Thormával ketten voltak minden házba bejáratosak. A társaság vonzóerői is ők voltak. Réti akkor még legényként élt, s szép lakásukban, a süppedő szőnyegeken kényelmes ülőbútorok álltak. A lefüggönyözött csendes szobák meghitt csendjét az ingaóra ütése zavarta csak. Itt ültek az ablaknál naphosszat Réti néniék. Pista édesanyja az én nagyanyámnak barátnője volt. Sokszor totyogtak együtt. De régen is volt. .. — Minden festő ilyen körülmények között élt? — Bizony nem mindegyik festőnek volt ilyen gondtalan élete. Iványi Grünwald is gyakran volt pénzszűkében. A feleségével, Bilcz Irénnel és sógornőjével lakott együtt. A sógornője nekem volt a takarék- pénztárban munkatársam. Volt egy fiuk, Béluska. Ö a második világháború idején Londonban rekedt, történész lett. Kedves ember volt Iványi. Szeretett könnyen élni. Nem festett sokat, talán egy kicsit lusta is volt. Nagy képet festett ugyan, de ritkán. Az önmagával mindig elégedetlenkedő, igényes Thorma meg kis képeket festett s ezeket adta el, ha talált vevőt. — Erle néni Ferenczyéket ismerte-e? — ök éltek talán a legelkülö- nültebben. A család zárt körét csak a rokonok, a barátok, a festőtársak látogatták. Nagy híre volt a Ferenczy-féle uzsonnáknak. Szép szőttes abroszt terítettek fel, finom porcelánokból teáztak. Beszéltek angolul, franciául, németül és olaszul. Ferenczyné Fialka Olga, nekünk csak Olga néni, is adott francia nyelvleckéket. Estefelé együtt sétált a család, a szőke Béni, akiből a neves szobrász lett, Valér, akiből festő lett, s a vörös hajú Noémi, aki törékeny, csúnyácska gyermeklány volt, már akkor fiatalon szőtte a gobelineket. A falakon az apa képei voltak s régi metszetek, múzeumok reprodukciói. A család gyermekei valóságos múzeumban nevelődtek fel. Gyermekként, ha anyámmal elmentünk, sehogysem értettem meg a műtermek rendetlenségét. Meg is kérdeztem az édesanyámat, hogy itt sohasem takarítanak. Ezt te nem érted — mondta —, itt nem lehet a székekre és a földre tett képek között mindennap söprögetni s port törölni úgy, mint otthon. A művészek nem a telepen, hanem saját házban vagy bérlakásban laktak a telep közelében, többen a Zazar partján. — Voltak-e kiállítások Nagybányán? — A vásárlók legtöbbször a műtermekben választották ki a nekik tetsző munkákat. Télen csend volt, de nyáron sok idegen jött, s ez hozott egy kis pénzt a konyhára. Volt közös kiállítás a ligeti műtermekben többször is. A legnevezetesebb 1912-ben. Bemutatták műveiket a főtéri Gyöngyösi cukrászdában, a szálló éttermében. A helyi újság, a Nagybánya és Vidéke lap is sokat foglalkozott velük. Réti Pista is többször vette védelmébe a festőket, de még Krúdy Gyula is. A városban is volt sok gyűjtő, orvos, ügyvéd, takarékpénztár-igazgató, állomásfőnök, kereskedő s a hivatalnokréteg. Természetes dolog volt az, hogy aki csak tehette, gyűjtött. Nekünk is volt vagy 15 darab. Ebből ez a négy maradt. Erii néni feje felett Iványi Grünwald képét látom. Az árnyékban levő Virághegy előtt szénaboglyák két figurával. Mellette Mikola András Zazar- parti képe lóg a falon. A másik szobában másik bányai kép. Virágdíszben pompázó faágat látunk egy udvaron. Levegő, fény, szín mindenütt. — Mikor járt Erii néni Nagybányán? — Utoljára 1944-ben. A festő barátokkal a kapcsolat már korábban megszakadt. — Sokat gondol a kedves városra? — Sokat. Nekem most már a „Nagybányám" ez a szoba. Leülök a képeim elé s végigjárom gondolatban a nagybányai utcákat, bemegyek a házba, ahol laktam, végigsétálok a Zazar partján, a Klastrom- réten. Pedig sok barátom él ott. Jó lenne még egyszer találkozni velük. Szeretném megmutatni az unokáimnak a kedves helyeket. Pandur József A csúf Halált itt vetették el Soha-soha ki-nem-kelésre És ma mégis a Duna-tájon Legbujább a harag vetése S itt liheg a Halál virradatban, Mint szabadulás hite a rabban, Ez a legkülönb éiet-sejtő Ma nálunk jár-kél legvigabban. Néztek bái merre, sorsot láttok És isteni robbantó kedvet, Élettel-kináltak aggódnak S buta haldoklók lelkesednek: Nép készül az ó selejtes bűnre S mielőtt a régi mód letűnne. Már összefogva az új itt áll Glóriásan és fölkészülve. „Verssel üvöltök be a politika kakofóniájába . . . Hogy bűnös versemmel izgatni szerettem volna, ez több mint valószínű, ez természetes”. Több mint egy évvel a vers megírása után tette ezt a nyilatkozatot a Világ hasábjain Ady Endre, méghozzá abból az clkalomból, hogy „osztály elleni izgatás" miatt a szegedi ügyészség vádat emelt ellene. Ady tehát vállalta a vádat, vállalta a versét, mint ahogy jól ismerte azokat az okokat is, amelyek mindkettőt kiváltották. Nevezetesen 1912. május 23- ról, a budapesti százezres munkástüntetésről van szó, amely rajta kívül más koszorús költőn- inket is pennafogásra ihletett. A véderő-javaslatokkal szemben és a parlamenti obstruk- ció Tisza-féle erőszakos letörése elleni tiltakozásul a Szociáldemokrata Párt vezetősége harcos politikai tüntetésre hívott fel, amely akkorára sikeredett, hogy -a későbbiekben ugyanez a vezetőség próbálta mederbe terelni, majd lefújta az egészet. Addig azonban hat halott maradt a pesti kövezeten, és az az immár ki nem törölhető benyomás és tudat, hogy a munkásosztály tud és képes érdekeiért, a választójogért, a szociális haladásért roppant erőket csatasorba állítani. 1912-re Ady már világosan látta a hazai társadalmi képleteket, erővonalakat. Az új időknek új dalaival való dévényi betörés érzelmi forradalmi- ságától ekkorra már nagyjából eljutott a politikai-világnézeti revolúcióig, a Hunnia úri trágyadombját a magyar ugarról eltakarító társadalmi forradalom vállalásáig. Ez a barátság úgy nagyjából 1908-ból datálódik. Az 1905— 1906-os kormányválság idején a munkásmozgalom bebizonyította, hogy Magyarországon egyedüli erő, amely képes tömegeket megmozgatni. Ez az, ami lenyűgözte Adyt, s még egy felismerés segítette közeledését a munkásmozgalomhoz — olyan felismerés, amely ez idő tájt Európa egészében is csak kevés lótónak adatott meg: az imperializmus kora polgári demokratikus forradalmainak proletár-vezetéséről szóló lenini tételre ismerhetünk a következő sorokban: „Nincs polgárságunk. A gyönge és a töredékes is, ami volna, keresi a közös paplant a lateiner néppel, a birtoklalan vagy eladósodott dzsentrivel, a mindenféle gyülevésszel, mely azután magát együtt vagy külön- külön középosztálynak címezi. Ez ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja. Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek felkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára, s mely a polgár címet szégyenli ... Magyar- országon ... a proletárságnak kell elvégeznie, betöltenie a polgárság szerepét a polgár helyett, s minden szabadságkérdést úgyszólván a szociáldemokráciának kell megoldania". Tévedés ne essék, Ady nem volt szocialista. Polgári radikálisnak nevezhetnők inkább. Mégis, a korabeli progresszió jelesebb gondolkodóival egyetemben, makacsul hitt egy elképzelt rendteremtő szocializmusban. Ez a szocializmus nem a marxi értelemben vett tudományos elmélet volt, s nem is a századelő rosszsütetű germa- nizált szociáldemokratizmusa. Olyan tudatos forradalmár elkötelezett érzelme volt ez, aki külföldi útjain rádöbbent a sokáig példának tekintett nagy kapitalista demokráciák valóságos arcára, s itthoni csatározásaiban megértette a hazai fiók-polgárságunk igazi jellegét: képtelenségét saját osztályérdekeinek tudatosítására és kiharcolására. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk: Ady nem volt teljesen egyedül ezzel a felismerésével. Itt nem elemezhető történelmi körülmények folytán találtatott nálunk ez időben egy olyan színvonalas, ám szűkkörű értelmiségi elit, amely Adytól függetlenül, és egymást kölcsönösen befolyásolva, fogékonyságot mutatott a társadalmi korproblémák iránt, s a szocializmus elméletével való ismerkedésig is eljutott. A Társadalomtudományi Társaságban, a Huszadik Század című folyóirat körül, a Galilei Körben, a Thália Társaságban, a Vasárnapi Társaságban, a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájában tömörült gondolkodók, publicisták és szociológusok megnyilatkozásaiban az Adyéhoz hasonló gondolatok visszhangoznak. Nem volt véletlen tehát az a szoros elvbaráti kapcsolat, amely a szellemileg rokonokat, Ady Endrét és a radikális Já- szi Oszkárt egymáshoz fűzte. A költő a tőle ugyancsak megtisztelő „vezérem" kitétellel illette a politikus szociológust, a legnevesebb harcosok közül valónak nevezte. Kötete versciklusát, azt a ciklust, amelyben a Rohanunk a forradalomba című vers is található, Já- szi Oszkárnak, „vezérem és testvérem”-nek ajánlotta. A verset magát pedig a Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjének, Garami Ernőnek küldötte. A vers két héttel a 23-i események után született. Ekkor már „Budapestnek futás utcáin / S falvak csöndjén dühök remegnek” — írhatta a költő, utalván a nem teljesülő várakozásokból táplálkozó elfojtott indulatokra. A két versszak nyugodt szigora, ténymegállapító ökonómiája csak kiemeli ® „dühök" és a „csönd” odáig nem tartható ellentétét: ez volt az utolsó vereség, „S ha most támadnak, le nem vernek". Miért? A forradalomnak minden feltétele adott: az objektív („... a Duna-tájon / Legbujább a harag vetése") és a szubjektív is („Már összefogva az új itt áll / Glóriásan és fölkészülve”.) Sőt, a következő versszak Tisza István parafrázisa is az utóbbi felvétel meglétét húzza alá: az uralkodó réteg vaksága maga is hozzájárul „Hunnia úri trágyadomb- já”-nak elkerülhetetlen elham- vadásához. Figyeljük meg az ötödik versszak figyelmeztetését az ekkoriban inkább még haladó polgári oldalról sürgetett szövetségi politikára: „Ma még tárv egymást összetévesztjük, / Holnap egy leszünk, észre se vesz- szük". Ez a két sor egyben finom utalás Ady és a munkás- mozgalom nehezen született testvéresülésére. A Csizmadiaügyre, s arra a bizalmatlanságra, amellyel őt, a másik oldalról jöttét, a dzsentri-lateiner- formaújító költő-publicistát o mozgalom fogadta. * A május 23-i eseményekből, és szocialista eszmék általa' megismert erejéből, radikális- értelmiségi barátaival való intenzív kapcsolataiból levont következtetést egyidős publicisztikájában így fejezte ki: „Az. új Magyarország emberei any- nyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokráciák fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje ét bennük, s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében”. Dérer Miklós Ady Endre: Rohanunk a forradalomba Minden a Sorsé, szeressétek, őt is, a vad, geszti bolondot, A gyújtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot Mert ö is az Idők kiküldöttje S gyújtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közössé. Bécs, babona, gróf-gőg, irigység, Keletiség, zsandár, alázat, Egy isten se tudná lefogni Ereinkben ma már a lázat. Ma még tán egymást összetévesztjük, Holnap egy leszünk, észre se vesszük. Olés s tisztítás vágya gyúlt itt, Tegyünk a tűzre, ébresztgessük, Hallgassátok az esték zümjét S friss sóhaját a reggeleknek: Budapestnek futás utcáin S falvak csöndjén, dühök remegnek. Süpped a föld, ha súlyosat hágunk, Olyat látunk, amit sohse láttunk: Oldódik a nyári melegben Fagyos, keserves magyar átkunk. Eljött hát végre a pusztánkba Isten szent küldöttje: a Sátán. Szüzek voltunk a forradalmak Magas, piros, hős nászi-ágyán. De bőrünk alól kisüt lobogva Már vérünk, e bús, mindeddig lomha. Csönd van, mintha nem is rezzennénk S rohanunk a forradalomba. Egy „izgatás" előzményei
