Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)

1979-01-14 / 13. szám

DN HÉTVÉGE 10.

RIPORT

1979. JANUÁR 14.

Állami gindizittak voltak...

Zárkózottak, magukbafordulók, visszafogottak. Ahhoz, hogy múltjukról, tragédiával teli gyermekéveikről beszéljenek mások előtt, hosszabb időnek kell eltelni. Szinte nincs baráti körük, s közülük mindössze néhányon vannak, akikben feloldódott már az éveken át tartó belső feszültség. Többségük arra vágyik, úgy fogadják őket, mint azokat, akiket szüleik neveltek. A felnőtt kor elérésével, a szakma megszerzésével, az iskolai tanulmányok befejezésével elhagyják az állami nevelőotthont: ki albérletbe költözik, mások visszatérnek a szülői házhoz, egy részük munkásszálláson talál átmeneti otthonra. De ahhoz, hogy megkapaszkodjanak, magukra találjanak, ellentmondásos, gondokkal terhes utat kell még járniuk jó ideig ... Többségük továbbra is igényli az intézet segítőkészségét, mások elhárítják az utógondozással foglalkozó nevelőnő segíteni akarását.

1.

Kovács Jenőné tizennyolc esztendeje nevelőnő, szeptember óta viszont a Megye utcai intézetből kikerült fiatalok utógondozását végzi. A kinti téli hangulatból Erzsiké szavai zökkentenek a valóságba.

— Harminc gyerekem van. akiket havonta rendszeresen látogatok, többségük húsz éven felüli. Nagyrészt Pécsett maradtak az építőknél, a Kesztyűgyárban, a PIK-nél, a Tejüzemben dolgoznak. Legtöbbször otthon keresem fel őket, ha igénylik, tanácsaimmal segítem őket a vásárlásban. Néhányuk- nak még a takarékbetétkönyvét is én őrzöm idehaza. Jól ismerem őket kiskoruktól fogva. T. A. például most kertvárosban lakik albérletben. Féltem a rossz társaságtól. Szüleivel egyáltalán nem tartja a kapcsolatot. O. CS. is a közelmúltban került ki, ő a nővéréhez ment Pécsváradra: azt mondta, az anyjának nem visz pénzt a házhoz. B. L. bolti eladó: nem hallgat rám, attól tartok, az ital rabja lett. Sajnos, a fiatalok egy része a szülők alkoholizmusa miatt kerül állami gondozásba. Holott ezek a gyerekek értelmesek, ragaszkodók, csínytevéseik ellenére. Néhány évvel ezelőtt S. J. tornacipőben és kabát nélkül kiszökött az intézetből. Órák múlva csuromvizesen került elő, kezében hóvirágot szorongatva. Nekem hozta a Mecsekről nők napjára. Ezek után hogyan is büntettem volna? N. A. Bala- tonföldvárról minden évben lapot küld a névnapomra, S. M. Mohácsról látogatott meg a közelmúltban, L. J. Finnországból só- és borstartóval lepett meg.

Kovócséknál a mostani karácsonykor heten ültek az ünnepi asztalhoz a hatesztendős Orsós Bözsikével együtt, aki három éve szinte minden hétvégét a Hargita utcában tölti.

A DDGÁZ mintatermének kirakata előtt azt találgatom, vajon melyik eladó lehet Ben- cze László, akiről Kovács Jenöné kissé keserűen beszélt. Belépek, a középkorú eladó bizalmatlanul fogad, majd ennyit mond:

— A Laci gyerek december elsejével leszámolt. Ügy tudom, hogy Budapestre ment. Egyébként az utóbbi időben már többször előfordult, hogy napokon át ránk se nyitotta az üzletajtót.

Ismét az utcán vagyok, s közben azon töprengek, vajon jól lépett-e Bencze László?

3.

Már este hat órára jár, harmadszor csöngetek be a Sarolta utcai másfélszobás lakásba: a rádió vagy magnó most is bömböl, a Boney M. legújabb slágere átdörög a falakon, de az ajtóhoz nem jön senki. A szomszédoknál próbálkozom, a kopogásra molett asszonyság nyit ajtót, aztán a világ legtermészetesebb mozdulatával néhányszor fölcsapja Taszáriék levélnyílását, s kis idő múltán idős, bizonytalan tekintetű asszony áll előttem.

Mondja, hétre jöjjek vissza, addigra hazaér a fia a vasútról.

— Mindig ilyen pontos? — kérdem a sovány alkatú Ta- szári Sándort, miközben betessékel a nagyszobába.

— Muszáj. Ha akár csak tíz percet is kések, anyám már nyugtalan. A nevelőapám most kórházban van, így anyám nehezen viseli el az egyedüllétet. Napközben egyetlen társa a rádió, ezért nem hallotta, hogy csöngetett, mert teljes hangerővel hallja csak a műsort, emellett évekkel ezelőtt a látását is elvesztette. Most különben jó a munkaabeosztásom, négyes fordában dolgozom, a pécsi állomáson vagyok váltókezelő. Kétszer tizenkét órát vagyok távol, aztán két napot itthon töltök. Ez jó, anyám miatt is. Takarítok, vasalok, megmelegítem az ételt, kiszolgálom őt, időnként sétálunk.

— Hogyan emlékszik az intézet előtti évekre?

—'A dohánygyári óvodába jártam, aztán egyszercsak —

akkor négyéves múltam — „megbolondult" az apóm. A Jogász utcában laktunk akkor, egy mosókonyhában és egy kisebbfajta szobában. Apám a haverjaival járta a kocsmákat,

anyám pedig egyre gyengébben látott, végül is elváltak. Az apámról tíz éve semmit sem tudok. 1965 februárjában kerültem az intézetbe, a szomszédok szóltak a gyámhatóságnak. Még benn voltam, anyám rendszeresen látogatott. Hétéves koromban kezdtem az általános iskolát, mert gyenge fizikumú voltam. A matek mindig nehezen ment, most is azzal kínlódok a legtöbbet a dombóvári Vasúti Szakközép- iskolában. Sajnos másodszor járom az elsőt, emiatt elvesztettem a tanulmányi szabadságot. De magam jelentkeztem, elvégzem az iskolát, már csak presztízsből is, azután pedig ez anyagilag és az előrelépést tekintve sokat jelenthet.

— Vannak-e barátai?

— Szabolcsfalura szoktam kimenni a Tóth Kálmánhoz, ő is intézeti gyerek volt, most a Mecsek Áruházban eladó. Néha elmegyek moziba, általában egyedül. Discóba nem járok. A munkahelyemen időnként azzal húznak, hogy sose látnak lányokkal, de van, aki megérti

a helyzetemet. Két lánnyal levelezek Jugoszláviából: az egyik zentai, a másik zrenyami- ni. De szeptember óta egyiküktől sem kaptam levelet, nem tudom miért.

IX.

Bogárszemű Vera az imént még szóba se akart állni velem, most meg idetelepedett mellém a fotelbe és rajzol. A jegyzetfüzetembe A és B betűket kanyarít, meg egy nagy nullát, a lap aljára hasas P kerül, mellé pedig arab egyes. Nyolcadik emeleti kétszobás átlaglakás, panelokba illő szekrénysorral, narancsszinbe hajló kárpitos garnitúrával, hasonló színű szőnyegpadlóval. És virág, virág mindenütt, örökzöldek. A házigazda Nagy Imre Sándor.

— Vagy három éve történt, amit most elmondok. Valahogy nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy nem ismerem a szüléimét. Szabad szombatos voltam, mondom a Verának, a feleségemnek, elmegyek Barcsra, megkeresem az apámékat. Azt még az intézetből tudtam, hogy onnan kerültem az átmenetibe Csertőre, aztán Bakócá- ra, végül Pécsre. Szóval vonatra ültem azon a nyári reggelen. Húsz év múltán ismét a barcsi utcákat jártam, megálltam egy putriszerű háznál, a pádon idős nő ült. Kérdem tőle: ismeri-e a Nagy Imrét? Erre ő! Sanyi, te vagy az? Hihetetlen, de így történt, a saját nagynénémmel találkoztam ösz- sze. Akkor tudtam meg, hogy anyám 1957-ben meghalt, apám pedig vissza se jött a katonaságtól Nógrádból. Ott vett maga mellé új asszonyt. De a nagynéném azt is elmondta, hogy apám mindenszentekkor mindig eljön.

— ön is elment?

— Igen. Kíváncsi voltam, hogyan is nézhet ki oz apám. A nagynénéméknél találkoztunk, egy ideig néztem a sötétöltönyös, fehér nyakkendős férfit, aztán bemutatkoztam. Magához húzott, de valahogy merevnek éreztem a mozdulatait. Azon az estén nem szóltam többet, csak másnap reggel kérdeztem tőle: miért nem vitt magával? Erre ennyit mondott: azért, mert katona volt. A további kérdéseket kikerülte. Kikísért ugyan az állomásra, de ezóta nem találkoztunk. A bátyámék viszont már jártak nálunk. Mondtuk nekik, vegyenek ők is szép bútort a teklafalui házba, meg öltözködjenek jobban, de azt hiszem, ők már nem fognak megváltozni. Aztán nemrég megismertem az egyik unokahúgomat: Pécsett laknak, szép lakásuk van, ők már „kivetkőztek".

Időközben megérkezik Vera a munkából és a kezdetre terelődik a szó.

— Eladó voltam, majd a Sörgyárban dolgoztam, de nem szerettem azt a munkát. Sanyi egy ideig ellenezte, hogy gondozónak menjek, végül is oda kerültem, ahol ő nevelkedett. Most már könnyebben vagyunk, az intézet jóvoltából négy és féléves várakozás után lakáshoz jutottunk, berendezkedtünk és a nyaralásra is tellett, az idén először. Januártól nagy gyűjtésbe kezdünk, kocsit szeretnénk!

Nagy Imre Sándor hat esztendeje került ki az intézetből. A kertvárosi első tízemeletesek építésénél kezdett, mint központifűtés-szerelő, de a brigád csak a művezető unszolására fogadta be. Nem érezte jól magát, rövid idő múlva megvált a BÉV-től, s azóta is a MÉV Ilias üzemében dolgozik bányalakatosként. Azt mondja, a fia rendkívüli gyerek: Zalánnak hívják.

5.

Királyegyházára korán ereszkedett le a köd. Alig múlt délután öt óra, óm csak lépésben haladhatunk, az utcanevet, a házszámtáblát az autóból képtelenség leolvasni. Többszöri útbaigazítás után sátortetős épület elé kanyarodunk, Bak Ferenc portájára. Grim Feri kék melegítőben nyit ajtót. Az apó- sáéknál laknak, a ház háromszobás. Szabadkozik, akár a szobába is mehetnénk, de a kétéves Attila éppen alszik, így hát'a konyhaasztal mellé telepedünk, Feri felesége az ablak mellé húzza a hokedlit.

— Tízen vagyunk testvérek — kezdi Grim Ferenc. Valamikor a Siklós melletti Csukma- pusztán laktunk. Anyám sokat betegeskedett a tüdejével, az apám fizetése meg kevés volt ahhoz, hogy megéljünk belőle. A hővérem közvetítésével kerültem a nevelőotthonba két bátyámmal és az egyik húgommal. Akkor hétéves voltam. Hetvenegyben meghalt az anyám,

a család ideköltözött Király- egyházára: a háztartást a tizenegyéves húgom vezette, ezért öt évvel ezelőtt inkább István-aknára mentem a nagy- nénémhez. Rá egy évre szereztem meg az autószerelő szakmát. Alig egy hónapot dolgoztam a láncgyárban, otthagytam. Azóta a királyegyházai gépműhelyben vagyok szerelő. Idén beiratkoztam a Szentlőrinci Mezőgazdasági Szakközép- iskolába. Valahogy jobban vonzódom a mezőgazdasági szakmához, mint az autó- és erőgépszereléshez. Megsérült a gerincem, a jövőre is gondolni kell.

e.

Már kabátban van, mikor érkezem. Kockás, élénk színű, a legújabb divot szerintiben. A sálat ő is kívü| hordja, minta tizennyolc évesek általában.

— A postára indultam, befizetni a csekkeket, — fogad Spoór Imre, majd bekísér az egyszerűen berendezett albérleti szobába.

— Tóth Attilával lakunk közösen, ő is intézeti gyerek volt, most a tejüzemben lakatos. A háziasszonynak nyolcszáz-nyolc- száz forintot fizetünk havonta.

Körbetekintek. A szobában egyetlen fekhely, egy kinyitható rekamié.

— Jól elférünk ám rajta, akár három személynek is elegendő lenne. Szeretek itt lakni a kertvárosban, de azt kívánom a legjobban, hogy egyszer saját lakásom legyen.

— Imre! Hogyan emlékszik az édesapjára?

— Alacsony ember volt, talán még nálam is alacsonyabb. A véméndiek azt mondják, inkább ő nem evett, a pénzt akkor is ránk költötte. Kőműves volt a szakmája, mikor megműtötték az agyával, többet nem mehetett az épületekre, beállt a vasútra pályamunkásnak. Egyszer elkeseredésében azt mondta: ha ő nem lesz, mi is az ő sorsára jutunk, az árvaságra. Abban az időben anyám mór nap mint nap lerészegedett. Ho otthon lettünk volna azon o délutánon, biztos nem történik meg az a késszúrás! Másnap az öcsémmel behoztak bennünket Pécsre az intézetbe: Laci tizenegy, én pedig tizenhárom éves voltam. Anyámat tizenkét évre ítélték, Kalocsára került harminckét évesen. Nemrég kaptam tőle levelet, azt írta, hogy ha beleegyezünk, eladnánk o háromszobás véméndi házat!

— Járt otthon azóta?

— Többször is. De haza nem mentem, a szomszédoknál aludtam. Laci azóta se .volt Vémén- den, ő még a Megye utcában lakik. Mióta kikerültem az intézetből, hetente bemegyek hozzá, segítem, ahogy kell. Most vettem neki cipőt, télikabátot, inget. Egy év múlva szabadul, parkettás tanuló. Én fűtésszerelőnek indultam, elsőben megbuktam és elmentem a Kesztyűgyárba anyagmozgatónak. Másfél évig cipeltem a bőröket és még ma is azt csinálnám, ha nem figyel fel rám Szabó András szabász. Tőle kérdezgettem ugyanis, mit hogyan csinálnak, ha időm volt rá. Szólt az érdekemben a főnökségnek és mikor visszajött, azt mondta, hogy holnaptól mellette dolgozom. Mindez tavaly novemberben történt, azóta betanított szabász lettem, havonta az ötezret is megkeresem. Most már van némi megtakarított pénzem, fölöltöztem, magnót, rádiót vettem és most először külföldre is utazom.

Hazánkban mintegy harminchatezer fiatal van állami gondozásban. Közülük százhúszon a pécsi Állami Nevelőotthon lakói: kettén óvodások, hetvennyolcán általános iskolások, huszonnyolcán járnak szakmunkás- képzőbe, tizenketten pedig már dolgoznak az intézet lakói közül. Százhúszukból tizenhat gyereknek fogalma sincs arról, hogy kik a szülei.

Salamon Gyula