Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-19 / 319. szám
1978. NOVEMBER 19. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. •Á > Füredi Ferenc: Dunakanyar TAKÁTS GYULA Tragédia Epidaurus színpadán — Bemutató előtt? — Itt a királyok és a filozófusok már mind sorba álltak. Sorba és készeni hogy milyen legyen a világi Amott a próféták és a szegény emberek, az intézmények és a szemetesek is fölsorakoztak: hogy milyen ne legyen a világ! Kezükben cédulák csigája: a szerepek. És most, mint hajdan a jelre a kórus, — mert a színház, mint kagyló a tengerig tárult, —< megszólaltak váratlanul a mindig néma halak és a kakasülö márványpatkója fölött, a ligetben, elhallgattak egyszerre mind az éneklő madarak. A halak szava, mint a szél: nincs vizünk! A madarak némasága, mint a halál: nincs már egünk! A szereplők dermedten összenéztek. És akkor a legnagyobb földi körré tágult e színpad, de az abroncs tűrte meg a terv s a rendezők kezét I És az egyet-képező, le és föl égighajló két félgömb homorú kupolájának kék kárpitja alatt rendületlen álltak a tragédiához készült szinfalakl ÁCS JENŐ Nyarak után ködölt a pára A ház sarkához kapa dől, nyele akác, vasa fényes, hány nemzedék botorkált véle tengeri közt, napverte, éles földeken. Suhogott a szár, lábuk görcsös, derékuk merev, szemük csak a tőre nézett és mindig este lett. Nyarak után ködölt a pára, nyirokkal, sárral jött az ősz, Várad mellől a hegyek úsztak, s a fájdalom lett ismerős. Csontjaikban országolt a hó tüze arcukba barázdát ütött hideg veríték vénítette őket, a jégbe sulykolt föld fölött S most, smaragdsodronyként lebocsátja festett szemhéját a hold, s a macska ráugrik az árnyra, s világit hosszan, mint a folt. B enkő Mihály ötvenéves termelőszövetkezeti állatgondozó, falumbéli lakos annak rendje-módja szerint kitagadta a lányát. Zordon szívű grófok szoktak így elégtételt venni a család becsületének megcsúfolásáért, ha a szende grófkisasz- s?ony megszökött a kopottas zongorahangolóval. Mihály ereiben nem csordogált kék vér; apja gátőr volt, ő maga pedig az elemi iskola öreg padjait farigcsálta csontnyelű bicskával és tompa érdektelenséggel, míg csak kisbéresnek nem adták. Később szem elől tévesztettük egymást, s jó harminc esztendő Után most találkoztunk ismét, szeptember első napjaiban, A kisvendéglő bejáratánál támasztotta az ajtófélfát. Kezében söröskorsó, bajuszán habfoszlányok. — Megőszültél — fogadott elégedetten —, de azért mesz- sziről megismertelek. — Te sem lettél fiatalabb. — Szentigaz — bólogatott némi megfontolás után.Család van? — Kettő. Hát neked? — Nekem egy sincs — hördült fel váratlan indulattal —, hallani sem akarok róla többé. Nekem olyan, mintha meg sem született volna.- Megszökött valakivel? — Megszégyenített. Elkergettem, kitagadtam a becstelent. Az én küszöbömet át nem lépi többé. . . Várta, hogy kérdezzek. Hallgattunk mindketten. Az járt az eszemben, hogy Benkő Miska az egyszeregyet is csak egyféleképpen tudta felmondani az iskolában. Az ötször hét után hiába kérdezték tőle a hétszer ötöt, belezavarodott, leszegte busa fejét, s várta oz ütleget. Hangját akkor sem hallottuk volna, ha nyúzzák elevenen. Negyedszer ismételt már osztályt. Most megszólalt újra, lapos pillantással: — Az autó sajátod? — Sajátom. Sokfelé kell járnom, tudod — tettem hozzá mentegetőzve. Visszarémlett valahonnan, amint ketten felkapaszkodunk egy nyargaló parasztszekér saroglyájába, s a gazda amúgy visszakézből Miska arcába csap az ostorral. — Én öregfejszével verném szét, ahány csak szaladgál ezen a ribanc világon. Megint hallgattunk egy verset, s lassan mégiscsak kikerekedett a történet. Egyszerű, mint az iskolában közösen kán- tált egyszeregy, amelynek néha még most is hallom álmosító, monoton dallamát. Ágira úcjy nőtt rá a jómód, mint apró csigára a kunkori házacska: ruganyosán, testre szabottan, hogy majd csak akkor csontosodjék meg, ha már elnyerte végső alakját, legcélszerűbb méretét. Mindig akadt szempár, hogy lesse az étvágytalan, véznácska kislány óhaját, míg az nyafogva túrkál- ta az ételt. Maciját „igazi" babakocsiban tologatta, lépe- getős babája beszélni is tudott, télre pedig ugyanolyan bundácskába öltöztették, mint Ági kát. Benkő Mihály a téesz-major- ban tizenhatórázott, felesége otthon hajszolta magát a hízómarhák, disznók, nyulak körül, s a nagymama halála után Ági egyre inkább magára maradt. Elolvasta naponként a háziáldást, hogy „Hol hit, ott szeretet — hol szeretet, ott béke — hol béke, ott áldás — hol áldás, ott isten — hol isten, ott szükség nincsen”. A falvédőket méginkább szerette olvasni. kivált amelyikre ezt hímezték: „Fehér galamb száll a falu felett”. Le is volt rajzolva a galamb, a falu patakkal, hi- dacskával, ringó búzatáblával. A szebbik szobában a világítás rekamié felett függött még bekeretezve egy „Magyar Hiszekegy". Egyéb olvasnivaló nem is akadt a lakásban. Mikor gimnáziumba Íratták, új szobát toldottak a házhoz: hadd tanuljon a gyerek zavartalanul. Júniusban - mert nem bukott meg - zongorát kapott. Ági útálta a zongorát, utált mindenféle hangszent, így a koros kántornő, aki kezdetben tanitgatni próbálta, elmaradt a háztól. Benkő Mihály káromkodott, felesége térítőt horgolt a háromlábú szörnyeteq hátára, a térítőre pedig váza került, örök életű művirág csokorral. Igazán csinos lett tőle a szoba. Amiben csak titkán reménykedtek, megtörtént: a lány, ha nem is minden zökkenő nélkül, átment az érettségin. Miután pedig Benkő Mihály hetekig járta akkortájt a várost, Ági Kulcsár János: bekerült a főiskolára is, a jóég a megmondhatója, hogy milyen keret terhére. Ápja nem is titkolta, hogy a fiatal állatorvossal szeretné összeboronálni, aki a nyáron került a faluba, s nőtlen volt az istenadta. Hót ezért nem ártana a kislánynak a diploma. — Hát ti igazán nem látjátok, hogy én mennyire csúnya vagyok? — öntötték el Ági szeplős arcocskáját a köny- nyek, mikor egy este szóba került a dolog. Szobájába rohant. bevágta magq után az ajtót. Benkő Mihály csak eny- nyit dörmögött. — Nincs olyan baj, amelyikre patika ne volna. Ősszel Ági megkapta a meggypiros Ladát. Harmadik nekirugaszkodásra megszerezte a jogosítványt is. Ekkor már a városban lakott, rokonoknál, akiknek úri bőkezűséggel fizetett o szállásért- kosztért az apja. Délutánonként az utcákat rótta kocsijával, vagy a környékbeli falucskákban barangolt, mindig egymagában. Karácsonyra sem kívánkozott haza. Anyjának, mikor elbátortalankodott érte, csak ennyit mondott lepitytyesztett szájjal: — Értsd meg, mama, otthon mindennek disznószaga van. Neked is, most is. Az asszony horabotorkált, elsírta bánatát az urának, de az most nem akarta tíz körömmel leszedni a szenteket az égből. ^ Újévre francia konyakkal kívánt szerencsét az állatorvosnak, Ági zsebpénzét megduplázta, s ment minden a régi csapáson. Jött a nyár, elmúlt a vizsgák ideje, de a meggypiros Lada csak. nem akart feltűnni az utcában. Levelezőlap érkezett helyette, melyen a lány tudatta, hogy a Balatonra utazott pár hétre a „fiúval, akivel együtt járunk”. — Nem neveltem kurvát senkinek — vicsorított Benkő Mihály, aztán kilátásba helyezte feleségének, hogy kettéhasítja elevenen, ha bárki megtud valamit a dologról. Vitt az állatorvosnak egy kosár ropogós cseresznyét, aztán eszméletlenre itta magát a kocsmában. Aratás vége felé levelet kaptak a bolgár tengerpartról. „Férjhez mentem, és most nászúton vagyunk” — írta Ági. „Talán szólhattam volna előbb is, de megérthetitek, hogy ez a dolog a kettőnk magánügye, nem tartozik senki másra." Röviden megemlítette még, hogy a férje külföldi mérnökhallgató, előkelő család sarja és igen jó fej. Aztán befejezésül: „Búcsúra hazalátogatunk. Jean- Pierre még úgysem látott magyar búcsút. . Benkő Mihály nem feküdt le aznap éjjel, s munkába sem ment másnap, harmadnap sem. Dlt az asztalnál, busa fejét két öklére hajtva. Nem evett, nem ivott, nem szólt, nem káromkodott. Felesége egy ideig ott téblábolt körülötte, de nem merte megszólítani. Fogta a levelet, ünnepi kendőjét kapta magára, s meg sem állt a plébániáig. Az öreg esperes figyelmesen böngészte Ági verébfej-betűit, aztán megnyugtatóan csillantotta pápaszemét az asszony felé: — Hát, ami megtörtént, megtörtént. Ami ezt a Jean-Pierre-t illeti, igen, így kell mondani, hogy zsánpier, valóban előkelő francia név. A kislány is írja, hogy jobb családból való a fiú. A francia előkelőségek pedig többnyire buzgó katolikusok. Kívánom, hogy éljenek egymással istennek tetsző életet. . . A levél csakhamar végigjárta a szomszédságot is, terjedt Ági házasságának híre, s általános volt a vélemény, hogy miért is penészednék falusi állatorvos lakásában egy tanult kislány, akire Párizsban vár fényes jövő. — Az én fajtám — dörmögte ekkor már Benkő Mihály is — megvan a magához való esze. István király napjára disznót vágott, s megtizedelte alaposan a csirkék, kacsák táborát is. A kamrában csodálatos torták hűsöltek, a boroshordót már kigurították a levélszín alá az udvarra, őt faluból gyűlt össze a rokonság a búcsúi meghívásra, s most az asztalok mellett várták a bevezető húslevest, de azt nem lehetett feltálalni, míg az ifjú pár meg nem érkezik. Pontosak voltak. Éppen harangozni kezdték a delet, amikor feltűnt az utca végén a piros Lada. Szédületes iramban rohant a házak közt, porfátylat húzva maga után, maJST nagy félkcsikorgással megállt a nyitott kapu előtt. Ági ugrott ki elsőnek, virágmintás nyári ruhában, majd talpig fehérben a férje, őtven szempár meredt rájuk kíváncsian. — Szüleim, rokonaim — mutatott körbe széles gesztussal Ági, - Ő pedig Jean-Pierre, a férjem. Egyetlen hang sem hallatszott, szempilla sem rezdült. Mindenki a fiúra bámult. Jean- Pierre ott magasodott hatalmas termetével, hófehér ruhájában, sugárzó férfifejével a vézna, jelentéktelen asszonyka mellett. Szép volt, mint egy őserdei isten. Mint az éjszaka istene. Bőre olyan fekete volt, mint a kőszén. Igen, Jean- Pierre néger volt, valahonnan Közép-Afrikából. Tett volna egy tétova lépést előre, de senki sem biztatta, senki sem állt fel, senki sem nyújtott kezet. Zavart, kisfiús mosollyal álldogált pár hosszú másodpercen ót, míq Ági dühödt sziszegéssel meg nem rántotta a karját: — Menjünk innen valahova, ebédelni. Itt még mindig, mindennek disznószaga van. A meggypiros Lada szikrát vetve farolt a kavicsszőnyegen, aztán kilőtte magát az országút irányába. Olyan rövid idő alatt történt az egész, hogy még el sem ült közben az előbbi porfelhő. Révész Napsugár: Csónakok MEGGYPIROS l n d n
