Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)

1978-10-01 / 271. szám

1978. OKTÓBER I. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Kárpáti Kamii: Első éj Sikondán Fától fáig tündér lopakszik az erdőn. Kenyérbél-arca ablakrácsomra tapad. A fák derékig sötétben várják, de lombjuk aggastyánszakáll-csigáiban már rejtőző üvegmedencék éle fénylik. A gyermekek még távoli ágyaikban egymás csípőjén felejtik kezük, s csak álmukban futnak itt a gyiknyelvű füvön a napközi otthon kihalt udvarában. (A hársak fölött az ég szeméremrése, ahogy a völgy, oly hosszan kifeszül.) Majd szétiramodnak a rengeteg-aljba, labda vagy csalóka kisértet-foszlány meleg kenyérkaréj arca után, hol folyondárok sűrűjén a lábuk felnőtt szem nem látta csapásokra fordul. Itt a füvellö tisztás: fehér ing selymén átütő pázsit — mit a szeszélyes nagylány nem tudhatod, mert eltakar vagy kitakar, míg a három erdő határolta völgyben folyhat a Rousseau-festette labdajáték, hol Gi vállán félig, először elalszom. Sikonda, 1978. VI. 22. Sikondai ősz A kékmelegítős lány — bá­josan szeplős és vöröshajú — veszettül rohan ki az erdőből a tisztásra, időnként hátrate­kint, sikongat és csak rohan — eléje sietek — a fák kö­zül előbukkan egy húsz év körüli srác, ez is csapzottan vágtat, majd elkapja a mene­külőt, lerántja a földre és hemperegve birkóznak, de az­tán hirtelen lehiggadva át­mennek egy szép csendes csókolózásba, én meg zavar­tan köhécselek. Föltápászkod- nak: — Mi a baj?! — kérdi a lány. — Semmi. Azt hittem, vala­mi ciki van ... — A...! Csak hülyéske­dünk ... A sikondai rét ragyog a napsütésben, a fű kora dél­után már harmatos lett, az er­dő felől hűvösebb fuvallat ér­kezik, hiába, korán vége lett a nyárnak, ez a vidék egyéb­ként is „frissebb” még júliusi nagy kánikulában is, mert ezt már nem védi goromba északi szelektől a Mecsek. — Hogy is írod a neved? — Ipszilonnal. Nedeczky Fe­renc. Villanyszerelő vagyok. —... Krisztina — mondja a copfos. — Itt laktok valamelyik vi- kendházban? — kérdem, s arra gondolok, hogy az anyja biztosan fölpofozná a szep­lőst, ha látná, hogyan hente­reg itt a fűben a sikondai erdő aljában. — Ugyan! Egy sz. ..albér­letben lakunk bent Komlón, ezerháromért... — Együtt? — Együtt, persze, hiszen há­zasok vagyunk, lassan két esz­tendeje már — mondja az asszonyka. — Csak nincs pénzünk, illetve van, gyűjtö­getünk, szóval kiszaladunk he­tente kétszer-háromszor ide, meg körbefutjuk az erdei tor­napályát, ez a szórakozásunk.. —... És fizetsz most egy sört nekem — mondja a vil­lanyszerelő, és belekap az asszony melegítője alá, ahol nyakba akasztva egy kis bőr­zacskó van, benne az albér­leti szobakulcs és néhány fo­rint, ami sörre és egy-egy fe­ketére kell itt a Vadászta­nyán. A nyári strandolást is olcsón megúszták egy kis be­osztással, ősszel csak így me­legítőben járják és futják az erdőt, valahol ki kell nyúj­tózkodniuk, mert az albérleti szoba olyan kicsi, hogy „ ... ha a télikabátot felveszem, kezeimet beleverem a két szemközti falba . .." —mond­ja Krisztina. A tornapályának most már egyre több látogatója van, hallottam, hogy egyik komlói bányászbrigád programjában is szerepel a rendszeres er­dei testmozgás és a rönkfá­ból készült tornaszereket bi­zony derekasan meg is gyöt­rik... Sikonda most csendes — hét közepe lévén — de hói a nyári színes zsibongást ma ne keresse itt senki. Sze-‘ zon után egy strand mindig is vigasztalan látváriy. Csen­des a kabinsor, a kereskedel­mi pavilonok előtt nincs miért sort állni, a festett reklámfel­iratokat már kikezdi az őszi eső, az üveghomlokzatú és teraszos étterem zárva, az új medencét övező pázsit meg­fakult, a virágok elhervad­tak .... dehát majd tavasszal újra kezdődik minden. A buszvégállomásnál néhány asszony és férfi várakozik, azt hiszem, itt dolgozhatnak a kö­zelben, talán a szanatórium­ban vagy éppen a hétvégi házaikban akadt dolguk és indulnak vissza Komlóra. Egymásra boruló sárga- rozsdabarna-vörös lombozató fák alatt kis út vezet fel az „Ezüst-gyűrű" villáig, amely a Komlói városi Tanács, illetve Baranya megyei Tanács iga­zán szép gesztusa révén most a Magyar írók Szövetségének alkotóháza. Hogyan érzik magukat az írók, költők eb­ben a szokatlan csendben? Göncz Árpád: — Másodszor vagyok itt, most jó hat hétre befészkel­tem magamat. Itt aztán lehet dolgozni... Egy üveg vörösbort bontunk, meg húskonzervet (nem kell megijedni, rendes ellátást kap­nak az alkotóház lakói, iga­zán méltányos áron ...). Szó­val Göncz Árpád egy Faulk- ner-kötet fordításán dolgozik, de a Gondolat Könyvkiadó­nak is elkötelezte magát. László Lajost kérdezem, aki most csak két hétre költözött ki Sikondára: — Néhány elbeszélést, no­vellát szeretnék összehozni... — Két hét alatt? Göncz Árpád szól közbe: — Hót „Egy perces novel­lákból' miért ne, nem igaz Lajos? Volt itt egy költő bará­tom, nem akarom, hogy a ne­vét leírd, de a napi „teljesít­ménye" — leglábbis állítása szeiint — öt-hat vers volt... Most László Lajos vág köz­be: — Nehogy valaki kitalálja, hogy „Házirendet” akasszon ki a falra, amelyben megha­tározzák, hány verset vagy novellát köteles az író meg­szülni ... Megmutatják a vendégköny­vet, amelynek első oldalán a következő sort olvasom: „... Kérjük kedves íróvendégeinket, szíveskedjenek egy-egy sikon­dai élményüket, itt született gondolataikat, versüket... stb., az alkotóház naplójába beír­ni ...” Kedves felhívás, de nekem a „staöbbi” tetszik legjobban. Aztán a következő oldalo­kon versek, és valóban „él­mények". Itt van néhány sor: „Sikonda Gyöngyének, Marika néninek!" — írta még febru­árban Csák Gyula. — Marika néni kicsoda? — ö itt minden! Fáradha­tatlan asszony, aki ügyeinket intézi, takarít, ebédet hoz, hí­reket hoz, ő mindent tud, hozzá fordulhatunk bizalom­mal, szóval az alkotóház „gyöngye". Mellesleg mondva, az itt megforduló írók és költők szin­te vclamennyien megemlítik Marika nénit a vendégkönyv­ben, kár hogy nem találkoz­hattam vele, lehet, valahol éppen Komló és Sikonda kö­zött nycrgal kifele, örökké felpakolva és fáradhatatlanul. Káldi János verssel köszön­tötte Sikondát, de olvasom még a neveket: Dér Endre, Jovárovics Miklós, Leszkó Mar­git, Marsall László, Hunyadi István, Csák Gyula, Radnóti Miklósné (a mártír költő öz­vegye), Dudás Kálmán, Gás­pár Margit, Dániel Anna, az­tán Jugoszláviából Szűcs Im­re..., hogy csak néhány -ne­vet említsek. A sikondai alkotóház Jár egy rakásnyi napi- és hetilap, a rádiót és tévét most valóban saját akaratuk­tól függően kapcsolják be, nem úgy mint otthon, ahol a családtagok óhaját kell szink­ronba hozni (mellesleg: a rádió vagy tévékészülékkel nem sok áramot fogyasztanak). Nagyon jókat lehet csevegni a mély fotelekben, felfrissítik az embert a tóparti séták, Göncz Árpád megkér, nézzek körül Pécsett a színháznál, szeretne beülni egy jó elő­adásra, mert azért hat hétig még „Faulkner társaságában" is idővel elánja magát az em­ber, erre panaszkodott kora tavasszal Csák Gyula is, aki negyedik napon már bero­hant a szerkesztőségbe, hogy régi kollégákkal találkozzék, és „talán-igaz-sem-volt" haj­dani pesti csibészségeket fel­elevenítsünk. Váltásra érek be a sikon­dai Vadásztanyára, mert jó két év után Kovács Károly üz­letvezető és felesége nagyon is felgyűlt — többhetes — szabadságukra indulnak, Berg­mann Józsefné pedig átveszi tőlük a boltot. Igazi vadász­tanya, mert itt aztán mindig van vadétel az étlapon — és nincs „kiikszelve" —, nos az­tán az idei nyár próbára tet­te a viszonylag kis kapacitású konyhát, de jön az ősz és a tél és a komlóiaknak, akár családostól, akár brigádba tö­mörülve, mégis csak ez a leg­kedvencebb helyük, de — Bergmanné mondja —az ízek, a jó étkek ezután is emléke­zetesek maradnak a vendég­nek, A tó környéke olyan csen­des, hogy hallom, amint cseng a fülem. Itt-ott néhány hor­gászó, középkorú férfit szólí­tok meg, guggol a parton — pedig van egy kisszéke kar­távolságnyira — szívja a ci­garettát és mereven nézi a vi­zet. Mit kérdezhet ilyenkor egy laikus: — Van kapás? Fölnéz, a fejét rázza, aztán fölegyenesedik, derekát ropog­tatja : — idefigyeljen. Én azt hal­lottam, hogy fogtak itt már kilenc kilós csukát és vagy hét kilós amúrt. — és is hallottam az előbb, bent a vendéglőben — mon­dom neki. — No látja. Hát én már idejárok három éve. Vagy bennem van a hiba vagy ezek a halak egyszerűen utál­nak engem, de soha egyetlen egyet nem sikerült kikapnom ebből a francos pocsolyából. A sikondai tónak „pocso­lyává” való leminősítése egy balkezes pecázónak megbo­csátható, mert hiszen csak fogta volna ki ő a megál­modott legendás csukát, sírva csókolgatná a világ legnagy­szerűbb tavának zsombékos partját, így viszont csak meg­vetően köp egyet a vízbe, és összecsomagolja a botokat és elmenőben tőlem kérdi: — Nem tudja, van-e ha­lászlé a Kovács Karcsinál.. ? Nem merem megmondani neki, hogy ma éppen átadó­leltár van és Sikondán itt az ősz. Rab Ferenc Káldi János: Nyársirató Sikonda, Sikonda, sárgul a fa kontyo, sátrait lebontja lassan a táj. Sikonda, Sikonda, köd ül a sziromro, elsuhog a pompa, oda a báj. Sikonda, Sikonda, figyelj a sípomra, borongva sikongja: valami fájl

Next

/
Thumbnails
Contents