Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-29 / 299. szám
1978. OKTÓBER 29. IRODALOM — MŰVÉSZÉT DN HÉTVÉGE 8. Polgár Ildikó kiállítása a Színház téri galériában Újra egy izgalmas alkotói műhely ajtaját nyitotta fel a Pécsi Galériában most látható kiállítás. Polgár Ildikó keramikus nyújtotta át ezen az utóbbi néhány esztendő legfontosabb eredményeit és tanulságait. Ezek között kitüntetett szerepet kapott a kerámia- művesség kétségkívül nagyszámú közhelyének felváltására való törekvése. E szándékában szerencsésen találkozott az egyre izmosabb magyar „új- művészet" elsősorban mondanivalóra koncentráló, és a technikai megjelenítés kérdéseit is evvel összefüggésben mérlegelő szárnyával. Egyéni és egyedi műveket mutatott be Polgár Ildikó, ötleteket — ha úgy tetszik —, melyeknek továbbgondolása, játékos-derűs „utánacsinálása" előtt úgyszólván nincs is akadály. Gyakran csak egy-egy minimális gesztust, (melynek nyomát szinte fel sem fedezzük az anyagon), s néha radikálisan tárgyszerű, mondhatnánk azt is, hogy naturalista lenyomatokat közvetít. Úgy állítja elibénk megszokott, mindennapi tárgyainkat, hogy azok kibillennek megnyújtó mivoltukból, valami miatt feltűnőek lesznek, „művi", megidézett jelenségekként sokkal inkább a „művészet", mint a „használati tárgy" jelentéskörével kapcsolatos képzeteket hívják elő a szemlélőből. Olyan alkotásbeli, módszerbeli fogásokat alkalmaz, melyek nemcsak egy művészimesterség megújításának vagy életben- tartásának céljára irányulnak, hanem általános művészetelméleti kérdéseket is felvetnek, általános és ma igen aktuális esztétikai problémák újbóli átgondolására serkentenek. A tárgyak Polgár Ildikó alkotásmódjában gyakran átveszik az agyagot formáló ujj szerepét, nem az alkotó kéz nyoma, hanem az alkotó elme által mozgásbahozott tárgyak vetü- letei, lenyomatai hoznak létre újabb formációkat a képlékeny, a „külső” valóság ereje előtt meghódolni kénytelen agyag masszában. Az ilyen módon létrejövő tárgyak együtteseket képeznek. Megszólalásig hasonlítanak eredeti használati tárgyainkra, s csak egy-két apró jel utal arra, hogy éppenséggel ellentétes értelmű üzenettel állunk szemben. A keresetlenül asztalra vetett kalap és kesztyű, a mellettük heverő Dunántúli Napló példánya hitelesen és pontosan idézi tárgyakkal körülvett mindennapjainkat, anyaguk azonban a porcelán, mely hideg, merev, eredeti használati körükben aligha engedné alkalmazni e kitüntetett dolgainkat. A művész a maga kézműves rutinját elrejti, közvetlenül nem mutatja meg. Tárgyait küldi maga elé, és érzékeny karmesterként e tárgyakkal szövi nosztalgikus ítéleteit hálóvá, melynek csomóiban az egyszer volt természeti közvetlenség elvesztésének számonkérése csakúgy, ott van, mint a realitásigény, vagy éppenséggel a mesék és viccek fordulatai. És sietünk lejegyezni: Polgár Ildikó világa mégsem a megközelíthetetlen végső igazságok szócsöve. Minden zugában ismerősnek hat, amit tesz és amit mutat. Kiállított munkáknak zöme nem az előbb emlegetett tárgy-értelmezések köréből való. Kreáció, szabadon alakított, anyagában ravaszul formált színes masszák, hengerelt és plasztikusan alakított síkok, játékosderűs idolok, kerti vagy játékplasztikák, melyek mindegyike a színes, lehetőségekkel teli világ dicséretére született. Ezt az üzenetet az intarziatechnikához hasonló dekoratív eljárásokkal létrehozott hengerszerű szobortestek éppúgy sugározzák, mint a rétegekre szelt, színes porcelánlapokból egységes tömbbé égetett alma, a nemes, fémes csengésű anyagokból égetett, kézbevehető pici, „senkisetudja" micsoda játékszerek. A jól-sza- bályozottság, jól-fogyasztható- ság képzeteit ezek a kis funk- ciótlanságok fel-felszobdalják, az így nyert pengényi réseken mégis új utak és új lehetőségek sejlenek fel, a kicsiny résekre korlátozott játék szabadságaként. Aknai Tamás J óbarátom, M. mesélte a következő történetet:- Két alapvető tényt közlök. Egy: bombázás alatt születtem, negyvennégyben. Kettő: tegnapelőtt esztrádműsort tekintettem meg Érden. Három (ez „alapvetőn kívüli" tény): ösz- szetörtem a kocsimat és a fejemet. A fenti három tényből következik az alábbi történet. Engedd meg, hogy pontokba szedjem, mert — józan állapotomban — rendszerező elme vagyok. Első pont: Soha életemben nem voltam esztrádműsoron, utálom a tánc- dal-kandúrokat, a hülye konfe- ransziékat, az olcsó humoristákat, és magamat, ha mégis végighallgatom őket a tévében. De hogy egyszer élő hakni eszt- rádot is végigülök, soha nem gondoltam volna. Igaz, azt se, hogy repülök egy-két métert a kocsimmal és a bal ajtó üvegén át dugom ki a fejemet. Kezdjük az eseményeket valahol az elején: Barátnőm és jóbarátom, Erzsébet hívott meg Érdre, a kul- túrotthonba, „kitűnő műsor lesz, neves fővárosi művészekkel”, és ott lesz N. P. is, a kappanhangé énekes, akit Erzsi imád ... Erzsébet Érden lakik, én Budapesten. A 70-es úton indultam az ESZTRÁD felé. T. Szerkesztő, itt számtalan szójáték kínálkozik, kezdve Erzsi ÉRD- ekeitől az én ÉRD-eklődésemen át egészen az autó-ESZTRÁDÁIG, amelyen szintén eljuthattam volna ÉRD-re ... De, engedőmével, folytatom M. barátom elbeszélését. B. P. Diósdnól karamboloztam. A bekötőútról érkezett egy baromi nagy teherautó, meg is állt, ahogy ez kötelező számára, és amikor éppen előtte húztam el, megindult. Talán a sofőr se tudta, miért. A teherkocsi hűtője a Wartburgom hátulját kapta el, a kocsi megperdült, ütést éreztem a homlokomon, üvegcserepek hasítását,.. De, ellentétben a követelményekkel, nem ájultam el, kimásztam a kocsiból, és egy indokolatlan mozdulattal lezártam a csomagtartó felpattant fedelét. Újra beültem, indítottam a motort és a sebváltó ép maradt, csak a hátulját vonszolta a kocsi, mint egy rosszul eltalált vad. Indultam Érd felé. Vi- gasztalóan intettem a holtsápadt pilótának, aki maga se hitte el, ami történt. Főképp azt nem, hogy a homloksebemen kívül semmi más bajom nem történt. „Sebaj”, nyögtem Érd felé utaztamban, „fizet az a tetű biztosító”. Második pont: Erzsébet lelkesen várakozott a kultúrház előtt. Leállítottam a kocsit, ki akartam szállni, de aztán inkább kiestem. - Jaj! - sikkantott Erzsébet. — Részeg vagy?! Akkor kezdődött a bombázás. Iszonyú zajt hallottam, aknák, gránátok, ötszázkitós bombák explodáltak a fejemben, láttam magam, amint egyévesen fekszem az óvóhelyen, fehér pólyában, ijedt szüleim között, pislákoló lámpa alatt. (Mindezt csak a filmekben láthattam, de tény, hogy az érdi kultúrház előtt hatalmas légitámadás ütött rajtam.) — Vérzik a homlokod — mondta Erzsébet rémülten, és csak most vette észre a megrongált csomagtartót. — Karamboloztál? Behatoltunk a kultúrházba. Harmadik pont: A bombázás alábbhagyott, csak néha robbant fel egy-egy elkésett akna. De az esztrád- műsor kezdetekor, amikor kirohant a színpadra egy pingvinBÓLYA PÉTER Észt rád hez hasonló konferanszié, újból támadtak a légierők. — A szentségit - suttogtam, befogtam a fülem, hogy ne halljam, amint a zenekar robbanó tust húz a műsorvezető intésére. Erzsébet most már nem törődött velem, nézte az ESZTRADOT. Bevonult egy szőke táncdal- énekesnő, de kezében felrobbant a mikrofon. A zongorista a billentyűkre csapott, szőnyeg- szerűen hullottak a bombák, G-dúrban repültek a levegőbe a gyárak, házak, pályaudvarok. Tapsvihar, a nő meghajol, ránkzuhan a felső emelet, a légó- sok poros csecsemőt kotornak elő a romok alól. Újra bejön a műsorvezető, gyújtóbomba pörög az ujján, most! felrobban, szikra zúg felém, elkapom a fejem, „hülye vagy?”, suttogja Erzsi, még mondanék valamit, de látom, hogy kibiztosítva áll a nagydob, csak egy lábmozdulat kell, hogy felrobbanjon... — Ne! — ordítottam fel, riadtan néztek rám, aztán már senki nem törődött velem, mert N. P. száguldott be a színpadra, meghajolt, indult a zenekar, s a nagydob első puffanása mindent szétrobbantott, engem, a termet, a hangszereket, az egész épületet. Sötét lett, pokoli sötét. Negyedik pont: — Te aztán szépen elájultál - mondta Erzsébet az előcsarnokban. - Pont a legjobb résznél. Mohácsi Regős Ferenc: Lovasok Mese egy hétköznapi karrierről Körülötte csupa nyüzsgés, mind csak űzte, hajszolta önmagát és a másikat, esztelenül forogtak össze-vissza. Ki tudja, meddig nyűtte magát így az egész mindenség, csak annyi bizonyos, hogy egyszeresek elég lett ebből is, néhány elem legalábbis belefáradt a dologba. Ezek megfeszítették végső erejüket, és kitépték magukat a zűrös keveredésből. Viszonylag rövid idő alatt sikerült lecsiilapodniuk, mondjuk így: összeszedték magukat. Egyikük mérsékelt magatartása különösen kitűnt a töb- "bi közül. Olyan fegyelmezett, sima, polgári formák közé szorította valamikori heves dulakodókedvét, hogy senki sem sejtette, mi rejlik a kérges, egyöntetű, szürke felszín alatt. Igaz, hogy olykor majd szétfeszítette az elfojtott lobogás; kivörösödött, ki-kitört, de többé-kevésbé mindig sikerült visszanyernie konszolidált küllemét. Rutinos, kimért pontossága, szenvtelen, megbízható buzgalma lassan'kint elfeledtette egykori forrófejűségét. Nem hagyta el pályáját, nem ismert kilengést, kerekre simult, kifejezéstelen képét minden irányban egyforma figyelemmel for. gáttá, el is érte, hogy a legsötétebb helyzetekben sem borult teljesen árnyékba. Ragyogó pályafutása a lehető legszemléletesebben bizonytiotta, mit tesz az, ha valaki annyira ért a helyezkedéshez, mint előtte soha senki. Helyzeti előnyével összefüggésben szinte konkurrencia- mentesen foroghatott a legfényesebb körökben. Státusának stabilitását fölismerve, kikerült minden összekoccanást. Még a főnök indokolatlan, hisztérikus kitöréseit is fegyelmezetten tűrte, s úgy fogadta, mint elkerülhetetlen szükségszerűséget. Hivatali pozícióját elősegítette az is, hogy minden körülmények között megtartotta az előírt távolságot. Igaz, felettese nap mint nap megfelelő világításba helyezte a dolgokat, de ez a ragyogó főnök ösztönös pszichológiával elejét vette a beosztott egészségtelenül túlzott biztonságérzetének is. Olykor például csaknem teljesen magára hagyta. Ilyenkor a beosztott sötéten látott, ideges rettegés, ingerlékenység lett úrrá rajta. De végül is mindig újra megtalálták a kellő kapcsolatot, mint akiket egy anyagból gyúrtak, s mint akik között csupán annyi a különbség, hogy az egyik eltalálta, melyik a legszerencsésebb pillanat ahhoz, hogy kiugorjon az egészből. A feljebbvalót ez a kezdeti helyzetfelismerése tette feljebblevővé, s ez a tudat serkentette feltétel nélküli szolgálatra az energiában szegényebb, szürkébb, kisebb kaliberű pályatársat. Csakhogy vannak pillanatok, amelyekben a konszolidáció is rabságnak látszik. Szegény, seszínű, poros beosztott is úgy érezte egy szerencsétlen időszakában, hogy fel kell lázadnia a lázadásmentes élet ellen. Elszakadt volna, önállósította volna magát. De hiába, nem maradt egy szikrányi önálló energiája sem. Csak keringett, forgott, rótta az unalomig megszokott utat, gömbölyű képe kissé laposodni kezdett, lehervadtaik utolsó rózsái is. Végérvényesen ellom- posodott. így lett, hogy a Föld, a beosztottak gyöngye, méltán nyerte el s tartotta meg kitűnőnek nevezhető kozmoszbeli pozícióját. Nyugdíjig csak kihúzza, akárhogyan is. Ha pedig felrobban mégis, az sem a maga akaratából történik. Péreli Gabriella
