Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-29 / 299. szám
1978. OKTÓBER 29. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Domboy Győző grafikája MELIORISZ BÉLA VERSEI MAGÁNYA TÖKÉLETES Elég a póknak ha szálát ereszti magánya tökéletes mint a vízmosta szikla HÓZÁPOR ülve A távolban magányos madarak keringenek mint eltévedt katonák a háború végnapjaiban s a fák csupasz ágain nyári kedvem lógatja megfagyott lábát Fönn a hegyekben már tűzhöz készülődnek a pásztorok és a végtelen hótenger közepén egy féllábú ember siet neki a semminek MADONNA Lábad kaktuszdáliák lángjában Arcod októberi fények esőjében De mégse Zenei anyanyelvűnk — Nem szeretek énekelni - -mondta 10 éves kis barátnőm, amikor szombat délután betoppant hozzám és éppen süteménykészítés közben talált. Kötényt kötöttem elébe, s munkára fogtam, majd miután sütőbe tettük az első adagot, javasoltam, hogy énekelnénk egyet. — Nem szeretek! — ismételte morcosán. — Nem szeretek, nem szoktam, az iskolában sem énekelek, azért se! Elég nekem a napi zongoralecke, azt is utálom! — Pedig énekszó nélkül olyan vagy, mint a néma madár! —■ Nem baj. Mesélj inkább. Mondj valami hajmeresztő rémhistóriát I — Rémhistóriát? Elég rémes, hogy utálod a zenét! De várj csak ... Elmondom, hogy jártunk egyszer rég, mikor az én gyerekeim még 'kicsik voltak. Égy faluban majdnem megvertek bennünket. Érdeklődve csillant a szeme: — Az jó! — A verés?! — A nem, a történet. Mondd hamar! • — Egy kiránduláson igen elidőztünk, lemaradtunk a vonatról. Nem tehettünk mást, gyalogoltunk. Hanem a gyerekek hamar elfáradtak. Hogy tartani tudják a lépést, rázendítettünk az énekszóra. Mikor beértünk egy faluba, éppen az angol népdalnál tartottunk, amely úgy kezdődik, hogy „Ég a város, ég a ház is..." Nagyon tetszett a gyerekeknek, újra meg újra csak ezt akarták, és harsogták a végét: „Tűz, tűz, tűz, tűz!” Egyszer csak látjuk, hogy emberek jönnek ki a házakból, kémlelnek erre-arra, aztán látva, hogy sehol sem piroslik a láng, fenyegetően integettek felénk. Azt hitték, őket akartuk lóvá tenni. Majd hogy ránk nem uszították a kutyákat. Sajnáltam, hogy akaratlanul is rémisztgettük őket, azóta nem is énekeltem ezt a dalt. — Énekeld el nekem! — Egyedül nem lehet. Olyan, hogy egyik korábban kezdi, a másik később. Kánonnak hívják az ilyen éneklést. — Akkor énekeljük együtt! — (gy hát „csőbe húztam" az én néma madaramat. Úgy kinyílt a csőre, hogy már rég tálon állt a sütemény, és még mindig zengett a konyha. Vajon jól kezdik-e el a szülők gyermekeik zenei nevelését? Egyáltalán törődnek-e vele? Vagy úgy vélik, mint annyi más dologban, hogy ez is csak az iskola feladata? Nem riasztó-e a néma család, amelyben nem űzi el a fizikai tennivalók egyhangúságát az édesanya, édesapa éneke? Hogyan pótolhatná ezt az igazi jókedvből fakadt dalolást akár a legszebb gépi zene is, amelyre nem is figyelnek, csak szól, mert elfelejtették kikapcsolni? A zenét az ókorban medicinának tartották, s az elmebetegeket gyógyították vele. Ezt a távoli terápiát napjainkban újra fölfedezik. Olvasom Szabó Helga tanulmányában (Művészetre nevelés a családban, 1976. Kossuth K.), hogy több külföldi klinikán folytatnak ze- neterápiai kísérleteket, nálunk pedig a pécsi sztomatológiai klinikán a fogászati kezeléshez „adagolnak” zenét a félelem csökkentése végett. Daloskedvű édesanyák, édesapák az igazi alapozók: nem nélkülözheti őket a legjobb iskolai tanítás sem, mert ők adják az életmód, életforma az otthon példáit. Velük, kezükbe, hangjukba fogózva lép tovább a gyermek a lemezgyűjtés, rádióhallgatás — ha a körülmények engedik, az első hangversenyek _ felé. De ez már tudatos zenehallgatás lesz és nem „háttérzene”, erre már odafigyel a család és közösség összeforr általa. Furcsa jelenség, hogy a mai gyermekek többnyire csak a beszélt anyanyelvet hozzák hazulról, a zenei anyanyelvet ritkán, holott a mai szülők nemzedéke már Kodály-mód- szerrel tanult és népdalokon nőtt fel. Hová lett az altatódal, hová a játékdalok, rigmusok, köszöntők? Gyakorta unotkozó. a gyest bezártságnak érző mai madonnák ajkán elnémulna az ének? Merjük remélni: mégsem. A szülőkorba épp csak belépő nemzedék táncház-vonzalma dalosabb jövőt sejtet. Természetes vonzalom ez, a közösség, a népi kultúra, a zenei anyanyelv és a belőle fakadó mozgás utáni vágy hozta létre. A táncházakba járó fiatalok olyan zenei alapozást sajátítanak el, amelyre a további fejlődés épülhet, s ami a legfontosabb: természetes lételemüknek érzik a dalt, családjuk már nem lesz néma család. Bozóky Éva GALAMBOSI LÁSZLÓ A törvényhozókhoz Fölbukkannak még a Búvár Kund-szívósságú akarások, a félelem hajóit lékelő örömök. A barátság kibontott vitorláival, virág-könnyű rakétáival meghódíthatja a bizalom csúcsait. Törvényhozók, gyűljetek a napmeleg nyugalom márványasztala köré. Küldjétek haza a csorba-ítéletű fegyverforgatókat. Szólítsátok magatok mellé a béklyozó-türelmü, a Rontást száműzetésbe parancsoló tudósokat. Ne gyilkolja kazlakat-váró szérűinket a tűz. Szaporodjanak a jótevő gép-állatok, a jég-metszök, . a hómező-szelidítök, a sivatag-vonulást hököltetök. Vitézkedjen a vetés, a mag-sisakos kalász. Szakadjon szét a Hideg-Birodalom, a Kő-Ország, a Tikkadás-Kontinens. Éneklő gyümölcsfák emeljék magasba a sugár-baldachinos eget, a folyam-szentelöt, a lomb-sokasitót. Ringatózzanak galambbögy-kerek almák, trombita-sárga körték, tündértenyér-izzású barackok. A vaspalástú, kaszaboló-tollú angyal ne keringhessen többé! Hamvadjon el a törtető kardok, a sebek bogáncsos fészkéből kifordult lándzsák lobogása. Borjakat féltő tehenek, gidákat, bárányokat vigyázó kosok, margatéta-koronás bikák közt szunnyadjon a pillangós-bundájú rét. A jóság bölcsője fölött új Világ-Anya oltalmazzon, ültesse térdére a lányarcú csillagokat, hogy ölelkezzenek a Zöld Bolygóval, az igazság-mozdulatú emberiséggel. Az éhség foszlott-köntösű lovasai ne tűzhessék ki zászlóikat a csonkuló kunyhók, a papir-ablakú kalyibák fölé. Kenyeret kívánó hússal, a zsir aranypénzét ringató levessel gőzölögjenek a tálak mindenki előtt. A szomjoltó poharat, a szájtól szájig érkező edényt ne söpörje le szög-ujjú, tördelő támadó. Buzogjanak a ráhajló fejekkel koszorúzott források, a megtartó vizek. Emelkedjünk ronthatatlan ivadékainkkal, irgalmat-mentö szándékainkkal, hogy megölt halaink pikkelyétől, szökökútként fölhabzó vérétől ne boruljon lángba a tenger, ne zuhanjon a Hiábavalóság szakadékába a Föld. Nászay Csilla: Szentendrei háztetők BRMH Élt egyszeregy boldogember... Ügy hangzik, mint a mesében. pedig ez nem mese, hanem igaz történet, melyet sietek megírni, mielőtt az öreg kaszás el nem vágja életem fonalát Donátusi szőlőjében egy szo- ba-konyhás házában élt Dávid, az öreg, nyugdíjas agglegény. Egy verőfényes, tavaszi napon meglátogattam. Ott találtam a sorok között, fején bundás sapkával, amint ásta a szőlőjét. — Hát maga nem kapálja, hanem ássa a szőlőt? És ebben a hőségben minek fején az a bundás sajika? — mondtam nem kis csodálkozással. — Én mindig így ásom a szőlőmet — tolta fel egy ujjnyival fején a bundás sapkát —, ami a sapkát illeti, még az első világháborúban orosz fogságba estem és ott reu másod ott meg a fejem. A cár atyuska nem nagyon ruházott bennünket. Csak hajtottak bennünket a munkába és keveset adtak enni. Valami vastag falú magtárt, vagy mi a mönkűt építtettek velünk. Azt mondták, ha gyorsabban felhúzzuk a falakat, több ennivalót adnak. Több se kellett nekünk! Volt sok, üres meszes hordó. Hát mi ezeket az üres hordókat belefalaztuk a falakba. Meg is lett a foganatja! Egy-kettőre álltak a falak. Mi meg dupla menázsit kaptunk. Hót így csaptuk be a cár atyuskát — nevetett Dávid és megtörölte gyöngyöző homlokát. — Miért nem nősül meg, mégiscsak könnyebb lenne az élete? Lenne aki főz, mos, vasal, ellátja az állatokat. — Majd a mönkű tartja más ember lányát, tartsa el az apja! Szoktam én főzni pörköltet, gulyást, bablevest és minden három hétben kimosom a szeny- nyest és a vasalásból sem csinálok gondot, az ágyba, a lepedő alá teszem a vasalni valót és reggelre ott a vasalt ruha. Nem tartok én semmiféle állatot, se kutyám, se macskám, se disznóm, még csak egy tyúkom sincs. Élek gond nélkül, mint hal a vízben. Nem függök senkitől, azt teszem, amit jónak látok, akkor kelek és fekszem, amikor akarok. Ha van kedvem főzök, ha nincs kedvem, nem főzök, sütök a rezsón szalonnát, ütök rá három-négy tojást és utána pár pohár bort leöntök, nem cserélek én még a római pápával sem.- Nem tyúkól ez? - mutattam egy félrebillent fabódéra, melynek ajtaja félig nyitva volt. — Nem tyúkól, hanem latrina, urason úgy hívják, hogy vécé — nevetett az öreg. Közelebb léptem a düledező alkotmányhoz. Egy gödör két szélén egy-egy ágas fa volt beásva, azon keresztben egy kar vastagságú fa rúd, az ajtószárfába egy szegen egy eléggé kopott, vékony kötéldarab fityegett. - Hát ez a kötél mi célt szolgál? - kíváncsiskodtam.- Az ember gyereke ebbe kapaszkodik, ha a dolgát végzi.- És ha elszakad a kötél? Az ember gyereke hanyatt esik a gödörbe — kuncogtam. — Eddig még nem szakadt el, - nevetett Dávid huncutul. — Néha szokott-e színházba, moziba járni?- Nem megyek, hiszen úgy sem igaz, amit játszanak, újságot sem járatok, rádióm sincs, olyan zajcsináló masináért csak nem dobom ki a pénzem. Egyedül a Szabadföldet járatom, az hasznos tanácsokkal látja el az embert. Minden hónapban a vásárra szoktam elmenni. Az ember gyereke annyi mindent lót, hogy az kész cirkusz. Egyszer is egy nagyszájú pasas ordítozott, hogy asszonyok, emberek, vegyenek álmoskönyvet. Ha a nagymama a feje alá teszi, olyant álmodik, hogy a nyavalya is kitöri. Egy nagybajúszú bácsi markába nyomta a könyvet és nagy hangon ordította, „vegye be, papa" - aszongya a papa: — „vegye be a rosseb” és visszadobta a könyvet. Mindenki nevetett. — Én vettem egyet. Az ember gyereke any- nyi marhaságot összeálmodik néha, hogy kíváncsi, mit is jelenthet. A mönkű csapjon az írójába, tuggya, hogy néha ráhibázik! Tegnap is azt álmodtam, hogy egy rusnyaképű, szőrös majom ugrott át a kerítésen. Az álmoskönyv szerint majommal álmodni „váratlan vendég áll a házhoz”. És itt van maga, váratlanul betoppant hozzám. — Én jöttem a majom helyett — ütöttem vidáman az öreg vállára. — Ezen aztán jót nevettünk. — Nyáron csak elbabrál a szőlőben, de mit csinál a hosz- szú, téli napokon? — szegeztem neki a kérdést. — Varrom és foltozom az ingeimet, gatyáimat. Korán fekszem. — Na, de nézze meg belülről is a házamat — invitált barátságosan. — Kezd nagyon meleg lenni, bár ez a jó levegő mindent megér. — Maga boldog ember — mondtam, mikor beléptünk a padlás konyhába. — Ha az embernek nincsenek túlzott igényei, boldog is — mondta Dávid meggyőzően. Körülnéztem. Asztal, mellette három szék, egy kisebb fajta kredenc, jobbra, a fal mellett csikótűzhely, a tűzhely fölött, a falból egy kályhacső merede- zett elő. Kérdésemre azt felelte Dávid, hogy a szobában lévő kályha füstcsöve az. Leemeli a tűzhelyről és ráteszi a kályhacsőre télen. Az asztal fölött villanylámpa függött zöld, bádog ernyővel. Beléptünk a szobába. Egyszerű puhafa bútorok, kis vaskályha, mellette egy bevetetlen ágy, kékcsíkos huzatú vánkosok és dunyha. Kérdően néztem Dávidra. — Mi a mönkűnek vessem be, este úgyis fel kellene bontani, így legalább szellőzik az ágybéli. Télen bedörrentek a kis kályhámba, fejembe húzom a bundás sapkámat, a jó, meleg dunyhával betakarózom és miattam fújhat a szél, hordhatja a havat. Ha nincs valami különös dolgom, kilenc-tíz óráig is lapítok az ágyban. Addig sem kell fűteni. Jöjjön, hozzunl egy kis bort a pincéből, aztán majd megkínálom egy kis „göcseji különlegességgel”. A ház alatt lévő pincébe lépve körülnéztem. Volt ott egy kisebb fajta prés, fakád, az ászokfán kisebb-nagyobb hordók. Ezalatt Dávid leakasztotta a falbavert szegről a lopótököt, a kisebbik hordóból teleszívta borral és a velehozott fehér üvegbe eresztette. Mikor kiléptünk a pincéből, a nap felé tartotta az üveget. Úgy csillogott a bor, mintha olvasztott arany lenne. Látja, ebben van ám a vitamin! A pincét bezárva, felmentünk a konyhába. Szokásomtól eltérően fenékig ürítettem a poharat. Közben beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy szokott-e olvasgatni a hosszú, téli napokon.- Hát, nemigen, mert elalszom. Fiatal koromban az istállóban, mécses mellett szerettem olvasgatni Sobri Jóska és a többi betyár történetét. Akkor még nemigen volt ám villany faluhelyen, csak mécses mellett va- koskodtunk. Most még a vécében is villany ég! Szegény anyám — az Isten nyugosztalja — sokat szidott az „istentelen" könyvekért, azt mondta: „inkább o bibliát olvasgatnám", mert abban sok igazság van. Igaza volt anyámnak, halála után elhoztam. Többek között azt írja: „könnyebb egy tevének átmenni a tű fokán, mint egy gazdagnak bejutni a mennyországba”. A mönkű üssön az emberiségbe, egy sem akar a mennyországba jutni, mindenki meg akar gazdagodni. A borosüveg éppen kiadta lelkét, mikor azt mondja Dávid, hogy ő hallott egyszer egy nótát, de csak az elejét tudja, nem-e tudom a többit, úgy kezdődik, hogy „szeressük egymást gyerekek . . .” Tudtam és boldogan fújtuk, néha megcsukló hangon, mert, hogy úgy mondjam, az öreg agglegény bora „hét" nyelven beszélt. Mikor aztán elénekeltem neki az „agglegények” dalát, elérzékenyed- ve megölelt és megcsókolt Alig tudtam visszatartani, hogy ne hozzon még egy litert a pincéből. — Köszönöm, Dávid a szíves vendéglátást, de nemsokára dél lesz és én szeretnék ebédre hazaérni, mert, ha kihűl a leves, az asszony haragszik, és jön a „nyelveleves”. — Hát csak menjen, ha már egyszer megnősült — mondta Dávid némi kárörömmel. Azóta sok év múlt el, én is megértem a hetvenötödik évemet, sok embert megkérdeztem, de mindenkinek hiányzott valami az abszolút boldogsághoz. Csak egy boldog embert ismertem: Dávidot, az öreg agglegényt, de az is elköltözött az örök vadászmezőkre. A szomszédok ott találták halva, az asztalra borulva, fején az elmaradhatatlan bundás sapka. Néha eszembe jüt az „agglegények dala", melynek úgy megörült Dávid! — „Agglegény vagyok, jól érzem magam, élek, mint a kismadárka, kint a szabadban ..." Südy László
