Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-24 / 264. szám
1978. SZEPTEMBER 24. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Horváth Péter: Az igazi Trója Az öreg lépdelt a Körös partján. A hídon emberek nyüzsögtek, meg-megálltak egy pillanatra, köszöntötték egymást, aztán sietős léptekkel továbbindultak a dolguk után. Az öreg nekidőlt egy fatörzsnek, és botja végévei megzörgette a lehullott nagy, sárga leveleket. Ócska biciklijén postás kerekezett át a hídon, fütyörészve dobta át egyik válláról a másikra a postástáskát. Talán még soha nem fordult meg a fejében, hogy jobb volna a gondjaira bízott levelekből papírhajókat hajtogatni, leúsztatni őket a csatornán a zsilipig, ahol szépecskén eláznának a többi megrekedt szeméttel együtt. Kisfiú rohant le a hídról, az öreg előtt megtorpant, leguggolt elé: — Három Lóránt vagyok. — Ez szép — felelte fáradtan az öreg. — Mit akarsz? — Nézni téged. — Ez jó neked? — Nem. De a nővérem rámparancsolt. — Ugyan - mondta erre az öreg. Az iskolában nemrég szólalt meg az ötödik óra kezdetét jelző csengő. A pincérek a Csaba Gyöngyében már nekikészülődtek a munkának, széthordták a tányérokat, evőeszközöket, virágot is tettek minden asztalra, két szál piros szegfűt. — Tanár vagy? — Igen. — De már nyugdíjas? — így ráérek délelőtt is. — Te se akarsz beszélgeti velem? — Nem. A kisfiú eltűnődött, majd megkérdezte: — Horgászni tudsz? — Nem tudok. — Akkor mesélj valamit. — Nem mesélek. Az öregember Trójára gondolt, az Igazira, amit neki kellett volna megtalálnia, és — akárcsak ólmában — most is maga előtt látta szép He- lenét, Agamemnont, a görögök nagyhírű vezérét és mind a daliákat: Hectort, és magát Parist - de a kép, akárcsak a csatorna zavaros, lusta vize, gyűrűket vetett. Ha elrobognak a harci szekerek, elül a por, gondolta. — Menj haza szépen — mondta a kisfiú. — Nagyon öreg vagy már, még bele találsz pottyanni a vízbe. — Még nézelődnék egy kicsit — mondta az öregember. A kisfiú felvonta szemöldökét: — Nézelődni?! Minek? Az öregember lassan elindult felfelé a parton. A könyvtár zöld kúszónövénnyel befuttatott, öreg épülete előtt megbotlott a járdaszegélybe. Egy kislány segítette föl. — Ifjúság — mondta neki az öregember és megsimogatta a fejét. — Eszternek hívnak — mondta a kislány, és felkacagott. Az öregember szuszogva igyekezett hazafelé. Betette maga mögött az előszoba ajtaját, kalapját, botját a fogasra akasztotta, mint mindig. — Körül kell néznem alaposan — motyogta. — Még sok időm van. Sok időm. - Lenyomta a szobája kilincsét, amit évek óta nem érintett rajta kívül senki. Az ajtó kinyílt, az öreg megszédült és — bár mintha elvágódott volna — a következő pillanatban megpillantotta a nővérét, amint az a bordó kordbársony huzatú karosszéken ült, és horgolt.- Hiszen te ... — Semmi baj — mondta a nővér. Egészen úgy mosolygott, mint azokon a megbámult, régesrégi fényképeken, amelyeket az öreg a fiókban őrzött. A haja is úgy volt fésülve, ahogyan az édesapjuk szerette látni: koszorúban. — De én Tróját... — nyöszörgőn az öregember. — Tudod, az igazi Tróját nekem kell...- Persze - mosolygott a nő. — Én pedig csillagokat horgolok. Csillagokat. R ozogáéknál a kora hajnali mozgolódás igazán megszokott jelenség, ezt jól tudjuk. A családfő kezdi, s már rég útrakész, teljes hadifölszerelésben toporog a verandán, amikor más még alig ébredezik, így illik a környék leghíresebb horgászához, a rangja is kötelezi, és a közeli szomszédok körében kivívott tekintélyét is meg kell óvnia. A rendhagyó csak az, hogy ezúttal öcsi is ott táblából az útjában. Bármerre fordul, mind- untalanul belebotlik. Ahogy a zsírt a tojásrántottához a serpenyőbe kente, egy váratlan sistergés, és majdnem fejen találta ijedtében a kölyköt, amikor elkapta az edényt a tűzről. Rámordult, hogy visszazavarja az ágyába; de két perc múlva, miközben a gumicsizmájával bajlódott, megint összeütközött vele. Aztán még három különböző figurában újra. Most meg a veranda lépcsőjén, miután mindennel végzett, csak a tartalék vödörért kell már lehajolnia: — ott áll előtte vigyor- gó képpel, elszántan. Egy hajlott, bütykös bot, valaha ostornyélnek is jó lett volna, ezt tartja a jobb kezében; tüzetesebben szemügyre véve tehát nem is akármilyen bot. A felső végére szabályos műszál-zsineg erősitve, s bármennyire hihetetlen az első pillanatban: valamiféle kampó is akaszkodik rá, horgosán himbálózik, mintha majdnem igazi volna. — Honnan a bánatból szerezte a srác, vagy hogyan csinálta?! Talán még akkor is a fejét töri, amikor alszik! Most azonban már nincs idő egyébre, legföljebb egy fölmérő pillantásra, meg pár odavetett szóra: — Látom, alaposan fölkészültél! összeszűkülő szemmel, bátortalan hunyorgás az ébredő nap felé: — Indulunk? — Velem??? — Egy darabig, jó? Nem tovább ... Apja jóízűen kuncog, de csak befelé; a világért se mutatná. — Jó. Egy darabig — biccenti. — A partra. — De hát ezzel? Sértő a kérdés; rá kell vágnia gyorsan: — Igenis, ezzel! — Mutasd. — Én csináltam! — Egyedül? — Világos! — Ja, ha világos, akkor az más ... Szótlanul tehát tovább, egymás mellett, öcsi is cipel a másik kezében ezt-azt. Talán egy lepkefogót, például. Meg egy kenyereskosárban a csalinak valót, és a hozzátartozó vödröt is, persze. Valóban csak a partig. Apja a nádas felé tér, gumicsizmái belegázolnak a vízbe, berámol a laposfenekű bárkába, és kezdi eloldani a cölöpről. Ő meg a hullámtörő gáton sétálva, keresi az alkalmas helyet arra, hogy leereszkedve a vörös kövekre, elrendezkedjék valahol. Tudja ő jól, hogy nincs tovább: a bárkába már nem követheti apját, egy fél mozdulattal se jelzi, hogy oda kívánkozna. Nem, ezzel a bottal egészen jó lesz neki itt is. Príma terep! S mintha bizony még hívásra se volna hajlandó továbbmenni, utánakiált a tapasztalt horgásznak: hogy csak oda, és nem egészen a vízbe. így egy villámos, gyors mozdulattal utána lehet csapni, s a vörös, éles hasítékok között vergődő szökevényt csak- azértis elmarni. És most már a legegyszerűbb és legcélravezetőbb mozdulattal azonnal be, a helyére! . . . Sikerül is, ezúttal azonban még rondább a baj: nagy izgalmában, a tüzes kapkodás közben elveszíti egyenKende Sándor: II legelső zsákmány — Hiszen csak egyedül lehet! Integetés mélyebbről már: — Másképp nem is jó! — ühüm ... Én is egyedül I... És erre, természetesen, igen büszke. Egymagában ennyiért is érdemes belefogni valamibe. A bütykös, görbe bot viszont alighanem ravaszabb szerszám, többet ér, mint amennyit mutat. Lehetséges, hogy a nádas vidék leghíresebb horgászának még üres a szákja, amikor öcsi botja akkorát rándul, hogy majd kiugrik a kezéből. Ami igaz, igaz: fölkészülhetett volna rá, hiszen az első, amit meg kell tanulni, hogy hosszú-hosszú percekig vagy félórákig semmi, de ha aztán rándul, akkor ilyen váratlanul jön. Ez a vicc az egészben. És hát föl se kellene állania hozzá; de akkora láz csap át a mellén, mintha ostorral suhintották volna derékon; megveti két lábát, úgy próbálja magasba lendíteni a botját. Hiszen orsója sincs, semmi, csak a bot meg a zsineg — fönt az égben a bot, ficánkol a zsineg végén az ezüst, nem túl nagy, de úgy veri magát a levegőben, hogy öcsinek egészen buta és ritmustalan táncot kell járnia a saját árnyéka körül, a himbálózó zsákmány alatt, míg végre elmarkolja. S akkor már eldobhatja a botot, mert két kézzel is szemtelenül nehéz a csúszós és rángatózó testet fogni. S legfőképpen, hogy a horgot ki kellene akasztania a szájából! Más állást kell fölvennie a művelethez, mert piszkosul bizonytalan és ingatag a mozgás ezeken az alaktalan bazaltköveken. És ami a legrettenetesebb: ahogy végre sikerült a kampóról leakasztania, ki is csúszik a kezéből azonnal, és zsupsz, be a kövek közé I... Szerencsére, súlyát, megcsúszik lába a mohos, vizes hullámfogón, és kimozdul alóla az egyik szabálytalanul hasadt kocka. Akkorát vágódik — a mellét és a combját össze is vérezte azonnal —, s a hálóval együtt derékig csússzon a vízbe. Komoly artistamutatvány, amíg fölkec- mereg újra a töltésre, a háló nyelét egy pillanatra se engedve ki a kezéből. így tehát a zsákmány — az első, a legelső! —. nem szabadult el, megvan életében a legelső. A sebesülések vérfoltjai lemoshatok — továbbá a nadrágja, igen, a nadrágja: hát az majd megszárad! Bizony, fürdőgatyában is elég lett volna, bár az ekkora munkához másképp kell öltözni; apa se indul a nádasba lyukas trikóban ... Más esemény már nem ígérkezik. Égetni kezd a nap — apa tehát kievez nemsokára: járművet kell váltania, motorra ülhet, és indulhat, ahová aznapra rendelik. Az izgalom most tehát nem az már, hogy lesz-e újabb kapás, hanem, hogy amott, a nádasban volt-e valami: — vagyis ő, a leghíresebb horgász vajon mit fogott?! . .. Innen messziről, amíg a ladikot láncolja vissza a cölöphöz, úgy tűnik, mintha semmit se. öcsinek a szíve csaknem a torkába tolakszik föl. Mert ez volna az igazi győzelem I — Nnnna? — hallatszik a kihívás jó távolból. öcsi boldogan, pöffeszkedő örömmel emeli magasba a hálóját a benne lévővel együtt, és teli szájjal nevet. — Dévér? — Az ám! — Egy? — Egy hát! — Nekem is. Valami tehát mégis. Sajnos. De hiszen, ha neki is csak egy ... Hííí, ha apának is csak egy, akkor máris ugrani kell valami óriásit, világrekordot legalább, és sivítani akkorát, hogy a vadkacsák mind fölröppenjenek! Csakhogy nincs mese. Apáé, az az egy, az bizony ponty és nem dévér, és olyan behemót nagy, úgy csapkod a fogságban, hogy nem is lehet a szokásos szakszerűséggel cipelni, hanem hálóstul kell a vödörbe kényszeríteni. Ehhez képest az ő szégyenletes növendékféléje olyan semmi, hogy legjobb volna tüstént visszahajítani. Le is biggyed öcsi szájaszé- le, kezd a kedve elpárologni. Ha nem kellene lépést tartania az apjával, hazafelé és a nagy igyekvés közben nem értené meg a nehéz mozgású férfi bö- kölődő félszavait az első pillanatban. — Hát, kartársam! Akkor, ugyebár: egy — egy! — De az mekkora! — Az meg az első; ha nem tévedek. — Ne-e-em .. . — Vagy netán régebben is? ...Titokban már próbálta a kolléga?... Talán orvhalásznak tetszik lenni? — Ne-e-em... — emeli a tekintetét a magasba, apa arca felé: — Az első! Becs-szóra! — Akkor hát? — A legelső! Olyan fontos, hogy meg is kell ismételni. Mint az iskolai leckét, hogy el ne felejtse az ember. — Akkor ez győzelem? — Győzelem! És éppen éljenezni is kezdenének, mire észreveszik, hogy hazaértek közben. Ami egymagában még semmi bajt nem jelentene, ha nem állna a veranda lépcsőin a Rozoga néven közismert bátyus. Aki nem tudhatta, hová tűnt az öccse hajnalban, s most, az idősebb testvér mindent számon tartó, éles tekintetével azonnal fölfedezi, hogy a keservét, mit művelt a vakarék, mi van a nadrágjával, nemcsak vizes az, hanem úgy fölhasadt az ülepe; csoda, hogy el nem hagyta I Semmi üdvkitörés, semmi öröm. Néma mosolyszünet, amíg apa már odabent rakodik a konyhában. — Az istenbe nézel ki?! — kacskaringózik végre a férfiassá érő hang. Válaszolni azonban nem lehet ilyenkor. — Háborúban voltál, vagy honnan menekültél?!... Mi van a nadrágoddal?! Néma forgolódás kezdődik önmaga tengelye körül, nagyártatlanul, a vödörrel, a hálóval, a zsákmánnyal és a görbe bottal együtt. Meg hát némi pislogás is, az se megvetendő fegyverhasználat az erősebbel szemben. — Megrázod 'a pofonfát mindjárt; azt akarod?! Tudod, mennyi pofon hullik le egyszerre?! Igen, ott szobroz a bátyja előtte, fölébe mered, szinte el- állja a napot, s mindkét keze a magasban — de a tapasztalat azt sugallja, hogy nem kell félni tőle ... Elvégre, ezen a napon, a legelső zsákmányfogós napján, a győztesnek csak nem kell reszketnie? ... Meliorisz Béla: Ismeretlen latinamerikai költő verse Huszonhét évem mint sebzett madarat menekítem Ma már nincs talán hátha csak a 2x2 józansága így araszolhattál s bizonytalan hírekkel emlékekkel a múlt öbleiből így teljesedik sorsunk Csak bogár neszez s elhalnak a vallatás utáni éjszakában a nyögések is Figyelek nyugtatom kezem a lapokon s átfut rajtam a régi izgalom Ó szép Rozalinám jössz a kikötőből meztelen lábad csodálom s a könnyű blúz alatt melleid játékát Őrjárat közeledik hallgat a barakkok mélye ünnepről álmodik S én vonszolom lesoványodott magam át az idő rácsain hazát keresve s mint egykor jó szeretőt értelmes szavakat a megmaradásra Kiss Attila rajza
