Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-27 / 236. szám
1978. AUGUSZTUS 27. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Zalán Tibor SZERELMESVERS Lecsendesítem gondolataimat, mint szendergő, ki aludni akar. Szoknyád harang-suhanása meglegyint, ha elfáradtál volna itt e kar, ez oroszlánokat legyőzni képes. Kényes címer a férfi-büszkeség, hadd dédelgetni magad. Tenyeremre veszlek, mint pihés csillagát az ég. Hánykódnak a homokban fillér-kagylók, fekszel, a tenger öledig szalad. Látod, kegyetlen, megint megbántottál, azért hívtál, hogy rajtakapjalak? S most elmész, azt hiszed megélek szépen bronz-állkapcsú idegenek közötti Agyamba fészkel és párzik már a gond, hajaim közé a nyű költözött Hogy elmenésed elhinni tudjam, festek hozzá embertelen tájat Majd jössz friss széllel, harangkondulásban s e választott magányból kiváltasz, kenyeret hozol és törsz majd belőle, az ölelésben megfeleződünk. Azért melledhez kezem gonddal emeld, most, hogy egymástól ilkergetődzünk. Pék Pál NYÁRKÖZÉP 1. Háttal még a végső éjnek ülök a lépcsőn s fúj a szél De itt a kút és itt a hárs is — Elmúlásról ki beszél? 2. Falak lobognak mint a vásznak s mit kitapintok: asztal szék Ha ég zuhant én oda buktam s csak ágbogak és sziklarés 3. Mert aszály zaklat napom csöndje nyarak merülnek fogy az út — Madaram kő s szárnyas arcok röptébe vissza sose jut J ó katonákban nem volt hiány a nagyalföldi alakulatnál. Sokan szolgáltak itt olyanok, akik később nagy emberek lettek. Ott volt például Németh Péter honvéd, a labdarúgó-csapat kapitánya, aki a makaó nevű kártyajátékban is megállta a helyét. Rettentő csatákban vezette győzelemre a csapatát, s mindig emberveszteség nélkül. Kevés katona mondhatja ezt el magáról. Aztán nálunk szolgált Kóbor László honvéd is, népszerű nevén Beton Laci. Egyszerű gyalogos közlegényből küzdötte fel magát Nagyalföld falucska nőinek bálványává, s a felderítő század lélektani hadviseléssel foglalkozó tudományos kutató- csoportja vezetőjévé. Nagyobb hadgyakorlatokon, amelyeken tábornokok is részt vettek, rendszerint őt dobták le a „kékek” hátországába, és sohasem eredménytelenül. Végig masírozott a „kékek” helyőrségének főutcáján, a péknél is ejtett néhány szép szót a liszteszacskóval sor- banálló asszonyoknak és lányoknak, végig korzózott a piacon, a vasútállomás és a posta- hivatal előtt, aztán beült a presszóba (persze civil ruhában), és a presszós lányoknak turbékolt. — Kóbor László költő és hadvezér vagyok! — így mutatkozott be a hölgyeknek, akik a meglepetéstől, a csodálkozástól és a gyönyörűségtől összepisilték magukat. Mire az éj fátyola diszkréten a helyőrségre terült, megérkezett az első jóbarát a postahivatal bezárt ajtaja elé, és verni kezdte a postás vénkisosszony ablakát. Zsörtölődve kelt ki hideg ágyából: — Ki a ménkű zavar fel legszebb álmomból? — rikácsolta a függöny mögül kilesve, noha még nem aludt. Dehát a vénkisasszonyok ébren is tudnak álmodni.- Ébredjen, Paula kisasszony, ébredjen! — kiabált be a felhajtott gallérú jóbarát, és körbetekintett, látja-e valaki. Végre kinyílott a zöldre festett kisablak. Paula kisasszony az asztalához telepedett, bögöc ujjai közé tollszárat kapott. — írja, Paula kisasszony, távirat lesz. Cím: Nagyalföldi hadgyakorlat, pcs.: tizenhárom. Megvan? — Megvan? — Klein Tamás honvéd. Megvan?- Megvan? — Barátom, a Pirid elveszett! — Aláírás? — Paula kisasszony, mit írjunk oda? Paula kisasszony mindenkit ismert a faluban, és mindenki mindenkijéről tudott mindent. A csélcsap fiúkat és a kikapós lányokat szívből megvetette. — írjuk azt - suttogta —, hogy Vilmos, a hajósinas. Olvasta? Jaj, de cuki könyv! — és incselkedve bekapta a kisujját. A jóbarát helyeselt, fizetett és nyakát behúzva eltűnt a helyőrségben. Paula kisasszony alighogy továbbította a táviratot, ismét megkocogtatták az ablakot. Gulay István Lélektani hadviselés- Huhu, Paula! - Most meg egy jó barátnő volt oly kedves, hogy tudósítsa a „kékek” katonájának egyikét kedvese eles- téről. Paula kisasszony természetesen szörnyűlködött, noha még nem sejtette, hogy hajnalig összesen hóromszázhetven- kilencen esnek Beton Laci áldozatául, tehát összesen három- százhetvenkilenc táviratot kell majd felvennie és továbbítania. Reggel fél nyolckor a falusiak legnagyobb csodálkozására helikopter jelent meg a lóvásártér fölött. Egy helyben berregett, majd amikor feltűnt egy lassan cammogó, agyonhasznált férfi, kötélhágcsót engedett alá. A helikopteren piros jelzés volt. A „kékek" táborában először a rádiókapcsolat kezdett akadozni. A tábornoki kar már kora hajnalban összegyülekezett egy magaslaton, hogy megindítsa a terv szerinti meglepetésszerű támadást. A legmélyebb hangú és a legsűrűbb szemöldökű tábornok megnyomott egy gombot. A harcálláspontot hívta. — Nagy Medve hívja Bátor Kék Katonát! Nagy Medve hívja Bátor Kék Katonát! Vétel! — recsegte a mikrofonba. A hátuk mögött lévő hatalmas hangszóróból csak sistergés hallatszott. A tábornok idegesen a tábornoki karra nézett. — Nagy Medve hívja Bátor Kék Katonát! Nagy Medve hívja Bátor Kék Katonát! Jelentkezzen! Vétel! — ismételte. A sistergés alábbhagyott és reménykedő, gyenge hang hallatszott: — Piriké? A tábornok elvörösödött, kidagadtak a nyakán az erek, ordított: — Ezért a viccért lecsukatom! — Csukasson! — hallatszott ugyanaz a fátyolos, életunt hang. — Nekem már úgyis mindegy ... — Mit beszél? Megőrülök! — pillantott tábornoktársaira a legmélyebb hangú és legsűrűbb szemöldökű tábornok. Tehetetlen volt és kétségbeesett. Máris negyvenhét másodpercet késtek a támadás megindításával. Mit gondolnak a „pirosak" róluk, hogy késik a meglepetésszerű támadás? — A tartalék harcálláspontot! — adta ki a mellette álló rádiósnak a parancsot. — A tartalék harcálláspontot! — ismételte a rádiós és elfordított a készülékén egy gombot. — Jelentem, a parancsot végrehajtottam. — Nagy Medve hívja Bátor Kék Katona Kettőt! Nagy Medve hívja Bátor Kék Katona Kettőt! Vétel! — megcsuklott a tábornok hangja. A hangszóróban megszűnt a sistergés. — Már mindent tudok! Miért kínoztok még mindig? Tudom a kötelességemet, a Rózsit a szeretőjével együtt megfojtom, aztán a kútba ugróm. — Halló! Halló! Bátor Kék Katona Kettő? — lett úrrá a tábornokokon a pánik. — Igen, igen! Mondom, hogy mindent tudok. A Rózsit a szeretőjével együtt. .. Ekkor megszakadt a vonal. A legmagasabb és legokosabb tábornok hangját hallották. Ez azt jelentette, hogy minden elveszett. — Kérem a tábornoki kart, fejezze be a hadműveleteket. A gyakorlatnak vége. Értékelés végett jöjjenek át a legmagasabb magaslatra. Végeztem. A „kékek" táborában persze nagy volt az ujjongás. Csak Kóbor László honvéd nem dobálta magasba a sapkáját, mert ő aludt. Azt álmodta, hogy körbeüli barátaival az otthoni kerek asztalt makaóznak, miköz-' ben szerető hitvese, Magdi el- alvás előtti apai csókra vezeti hozzá két apró kislánykáját, Blankát és Imolát. D e ezzel a mesének még nincs vége. Mert az értékelés elmondása még hátra van. Igaz, ami ott történt, azt katonaviselt férfiak könnyen kitalálják. Aki meg nem volt katona, kérdezze meg tőlük. CSANÁDY JÁNOS Emlékezés egy rég lehullt esőre — Beborult az ég és eső fenyeget, jólesik kiállni, nézni az eget, várni, hogy a szél jön, bőszen nekiront, csapkodja az udvart, portik a porond. Az ólajtók nyitva, most mind nyikorog, lendül és csapódik, vén rozsda pörög a sarokvasakról; megriad a nép, csirke, tyúk és kacsa szalad szerteszét. Ahogy elviharzik az első roham, sorban egymásmellé ülnek a ragon, újra támad a szél, veri a tetőt, nyögeti a fákat taréjuk fölött Jön a kutya, macska, kapar: bekopog: ki kell nekik nyitni a konyhaajtót, kályha alá ülnek akkor boldogan, mosoly fénylik a szőrös pofájukon. A gazda nyugodt; egy aggodalma van; a kertet is dúlja ez a kis vihar, gyenge borsó, málna, kerti vetemény hogy áll meg, aminek szára nem kemény. „Kár haszonnal jár” — így biztatja magát, az eső meg jól jön, — egy cigarettát varázsol a dózni peremén elő, füstöt fúj és fönt már kopog a tető. ÖSVÉNYEN Rokonulok a földdel, lépek, ösvény, szegélyezik vadfüvek, épp annyi, két láb széles, hogy jól esik rajta a lépés, kemény, szívós és ruganyos, akár a kerékpárgumik, amelyek az alkonyatban a sötét tanyákig gurulnak az ösvényen —át az árok hídján, kukoricák sövénye közt és paprikák alacsony-bokrú földje mellett. Oda-vissza vezetget az ösvény, melyen a földdel rokonulok — sötét árny — fejem fölött a csillagok villognak a nagy éjsapkában, csendben, puhán — elvesztem, nincs is árnyam, csak lépteim, csak lábam: döngölik az ösvényt dacosan. Egy olasz szobras Ruggero Pazzi A szőlőfürtök lassan vörösbe váltanak. A távozni készülő nyár végső erejét kiadva fölforrósítja még a köveket. Dél- időben az ember legszívesebben elbújna a forróság elől. A mediterrán éghajlathoz szokott itáliai művész talán az egyetlen, aki föl sem veszi mindezt. Neki a meleg életeleme. Úgy dolgozik a villányi szabadtéri szobormúzeum tágas „műtermének” egyik ki- szögellésében, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy valaki harmincfokos hőségben egy szál vésővel és kalapáccsal a kezében megfaragjon egy két méter magas siklósi márványtömböt. Ruggero Pazzi más tekintetben is otthon érzi magát, hiszen a kemény, durva szemcsézetű kövek világához szokott, nem szereti, ha a felület eltereli a figyelmet a lényegről. A most munkába vett kemény követ sem csiszolja fel, idegenkedik a csillogástól. Talán ennek a belső magatartásnak köszönhető az, hogy rajta sem látszik meg a „nagy szobrász", az idő munkálkodásának a nyoma: ötvenegy éves létére harmincöt—negyvennek gondolná az ember. — Arra kérem, mondja el legfontosabb életrajzi adatait. — 1927-ben születtem Milánóban. Alapfokú tanulmányaimat és a képzőművészeti akadémiát is ott végeztem el — festő és rajz szakon. Ezt követően a ravennai mozaikok hatására a mozaikkal, ezzel a nemes antik műfajjal kezdtem foglalkozni. Újabb főiskolai tanulmányok következtek, megismerkedtem a mozaikkészítés technikájával, érdekes anyagaival. Ezek az anyagok — kis színes kövek, üvegek — tovább formálták érdeklődésemet, míg végül is a szobrászattal kerültem kapcsolatba. — Olaszország, Michelangelo, Leonardo, Dante... Elválaszthatatlan fogalmak ezek. Mit jelentett önnek ez a roppant kulturális háttér? — Ez a nem is akármilyen háttér minden fiatal olasz művész számára meghatározó élményt jelent. Nagyban elősegíti az egyes személyiségek kulturáltságának a kialakulását, ugyanakkor a művésznek megnehezíti saját hangjának a megtalálását. Jelenleg egy még intenzívebb hatású környezetben, Párizsban élek és dolgozom. — Miből él? — Három galériával állok kapcsolatban. Egyik Velencében, a másik Párizsban, a harmadik Milánóban van. A galériarendszer összefogja a művészeket. Kiállításokat szervez, törődik a művész publicitásával, foglalkozik a művek közvetítésével. így a megélhetésünk biztosított, bár életszínvonalunk messze alatta van mondjuk az orvosok, ügyvédek, vagy mérnökök életszínvonalának. — Milyen jellegű művésznek vallja magát, ha most megkérem egy rögtönzött minősítésre? — Igen fontosnak tartom a hagyományos értelemben vett absztrakt művészetet és magamat ehhez tartozónak vallom. — Olaszországban dühöng a terrorizmus. Mit érez, amikor hazalátogat? — Férfiason megvallom: félelmet és olykor borzadályt. Hét éve jöttem el Milánóból, azóta minden megváltozott ott. A lokálok korán bezárnak, az esti éttermek, vendéglők saját „rendőrséget" tartanak ... Nem merek jósolgatni, felületesen ítélkezni, de azt kell mondanom, rendkívül súlyosa helyzet ma Olaszországban. És ez azért szomorú elsősorban, mert az utca emberét, a kisembert sújtja mindenekelőtt. — Hogy került Villányba és milyenek az itteni benyomásai? — Az UNESCO egyik szervezetének javaslatára jelentkeztem. örülök, hogy eljöttem ide, és bár megfelelő asszisztencia nélkül dolgozom, úgy gondolom, sikerült megvalósítanom, amit szeretnék. Bebesi Károly
