Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-27 / 236. szám
DN HÉTVÉGE 10. TUDOMÁNY 1978. AUGUSZTUS 27. Dr. Füredi János: „Erős hangsúlyt kapott a team-munka szü kségessége.. A szerdán végétért pszichát- riai tudományos ankét utolsó szekcióüléseinek szünetében kértük meg dr. Füredi Jánost, az Egészségügyi Minisztérium szakreferensét, mondjon véleményt a rehabilitáció és ezen belül a pszichiátria mai, magyarországi helyzetéről, s a pécsi ankéton fölmerült kérdésekről. — Az orvostudomány a régi osztályozás szerint különböző ágazatokra — sebészet, belgyógyászat, orthopédia, stb. — oszlik, s ez a klasszifikáció valamikor éles határt jelentett a gyógymódokban is. Ma már azonban azt tapasztaljuk, hogy az akut, súlyos beteg az intenzív osztályon az ágazatokra tekintet nélkül kapja a sürgős segítséget. Sebész, belgyógyász, urológus, szemész szakorvos dolgozik sok esetben az életveszélyes állapotban lévő sérült, vagy beteg ember megmentésén. Ugyanilyen közös munkát kíván meg a rehabilitáció, a súlyos betegségen átesett embereknek a társadalomba való visszavezetése. Erősen kérdéses ugyanis, hogy az, aki baleset vagy más körülmények folytán testi fogyatékos lett, egészsége maradandóan károsodott, élni tudja-e az előző életét, folytathatja-e a munkáját. A pszichiáter tevékenysége egyrészt ennek az újra-beilleszkedésnek az elősegítését szolgálja, vagyis, feladata a szomatikus betegségek következtében keletkezett lelki trauma orvoslása, másrészt pedig a pszichotikusok, neurotikusok, stb. rehabilitációjának az előmozdítása. Itt, a pécsi ankéton igen erős hangsúlyt kapott a team-munka szükségessége. Skoda docens előadását említem, aki végig azt fejtegette, hogy a lelki betegségek társadalmi okainak felderítésében nem nélkülözhetjük a társtudományok segítségét. Ha figyelte a programot, észrevehette, hogy etnográfus, szociológus, pedagógus, jogász, és még jó néhány, társadalomtudománnyal foglalkozó kutató szót kapott az ankéton. Nyilatkoztak munkájukról és eredményeikről az egészségügyi szakdolgozók, ápolók, nővérek is, tehát mindazok, akiknek a tevékenysége az intézeti team-ekben nélkülözhetetlen. — Hazánkban a pszichiátria egy időben a tudományok „fekete báránya" volt. Hol tartunk most? — A felzárkózás időszakában. A szocialista országok közös erőfeszítéssel igyekeznek behozni azt a lemaradást, amely a korábbi hibás szemlélet miatt következett be. Az NDK a pszichoterápiával már felküzdötte magát a világ élvonalába. A Szovjetunió a munkaterápiában és az ideggondozásban ért el figyelemreméltó eredményeket, míg a csehszlovákoknak az információs-rendszere példaszerű. Magyarországon az Egészségügyi Minisztérium 1969-ben kiadott irányelvei alapján folyik az elmeegészségügy fejlesztése. A tizenöt évre tervezett program keretében elsősorban a „mennyiséggel” kellett törődnünk: kórházakat, osztályokat építeni, növelni a katasztrofálisan alacsony ágyszámot. Hiába működik például Pécsett egy világszínvonalú mentálhygiéniai intézet, amikor betegek tucatjait képtelenek fölvenni férőhely hiányában. Persze, a szigetvári elmeosztály javít majd a helyzeten, de annak is már évek óta készen kellene állnia. Más megyékben viszont ágy van, csak színvonalas intézet nincs... A végső cél az, hogy át tudjunk állni a progresszív ellátásra, vagyis: minden beteg a megfelelő helyre kerüljön. — Úgy értem az ön szavaiból, hogy a fejlesztési program a nehézségek ellenére előrehalad. Ugyanakkor erősen növekszik a „kor áldozatainak", a neurotikus betegeknek a száma is. Hogyan bírja majd az egészségügy ezt a versenyfutást? — Vigyázni kell ezzel a neurózis „mítosszal”. Azt hiszem, korábban sem volt kevesebb idegbeteg, csak nem mentek orvoshoz, s ezért nem tudtunk róluk. Az egészségügyi kultúra térhódításával egyenes arányban mind kevesebben fordulnak az alkoholhoz, és többen pszichiáterhez. Innen ered ez a relatív növekedés. Hogyan tudunk lépést tartani? Kérdezzen csak meg valakit, mennyi a kezelések átlagos ideje az intézeteinkben? A laikusok évekre gondolnak, holott, például az én osztályomon, a Központi Állami Kórházban, 22 nap! S ez még mindig sok, hiszen a nemzetközi átlag — a fejlett országokban — 7—14 nap. A kezelés intenzívvé tételére kell hát törekednünk. Havasi János Pszichiáterek a rehabilitációról Háromnapos tudományos ankétot tartott a hét első felében Pécsett a Magyar Rehabilitációs Társaság pszichiátriai szekciója. Több mint száz előadás, hozzászólás hangzott el az üléseken. Sokrétűsége ellenére valamennyi egy témakörből sugárzott ki: hogyan lehetne a pszichiátriai betegek társadalomba való visszavezetését, beilleszkedését még szorosabb együttműködéssel elősegíteni pszichiátereknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak és más társ- tudományok képviselőinek. Az eseményen három interjút készítettünk, ezeket adjuk közre e helyen. Kabanov professzor: „Rehabilitálni csak embert lehet... Pszichiáter és pszichológus is egyben 30 év óta Modest Kabanov professzor, a Bekhterev Intézet igazgatója. Az intézet nemcsak Leningrádban, de a Szovjetunióban is központi helyet foglal el kutató- tevékenységében, mely a pszichiátriai betegek rehabilitációjára irányul. Hasonló címmel könyve is megjelent a professzornak, néhányat hozott is magával most a pécsi tudományos ankétra, de nem jutott mindenkinek, sőt Moszkvában is elfogyott már. Az intézetben közel ezren dolgoznak, közülük kétszáz orvos, pszichológus és szociológus. Fő profiljuk az ideggyógyászati és pszichiátriai betegek rehabilitációja, visszavezetése a tárDr. Stumpf Imre: „Nemcsak a skizofrének alkothatnak...” Festmények: akvqi£jfek ^és olajképek a falakon. F’ortr'ék tájképek, itt-ott bizar, szimbolikus fantáziaképek, szürrealista stílusjegyekkel. Kisplasztikák, égetett agyagból. Arcnélküli emberek és groteszk állatfigurák: lomha elefánt, acsarkodó kutya és vicsorgó zsiráf. Subaszőnyegek, népi hímzések. Különös, megkapó érzés látni mindezt. Alkotóik pomázi Munka- terápiás Intézet mai vagy korábbi ápoltjai. A pomázi intézetben a betegek többsége a mezőgazdaságban dolgozik. Dr. Stumpf Imre főorvos közülük választja ki a művészeti terápiára alkalmasnak ítélt betegeit. Milyen összefüggésben állhat vajon betegségük a művészi hajlammal, és mit jelenthet a gyógyítás folyamatában, a képzőművészeti (illetve manuális) alkotómunka?- Kétféle törekvésünk van — mondotta dr. Stunpf Imre a kreatív terápia nem művészi igényű és kötetlen. A beteg fantáziáját foglalkoztatjuk vele. Itt, a kiállításon a művészeti terápia alkotásait láthatjuk. Többségben az amatőr (szakköri) képzőművészet, illetve a naiv művészet nívóján, kisebb részben kiemelkedő, művészi értékkel is. Általában a betegek szeretnek mintázni, rajzolni, s a művészi tevékenység jó hatását a pszichiátriai betegekre ma már a szakirodalomban általánosan elismerik.- Ma már sok helyütt, nagy klinikákon, művészeti vezető és fölszerelt műterem biztosítja a betegek alkotási lehetőségeit. Mi egyfelől lehetőséget adunk a tehetségeseknek az alkotómunkára; másfelől beteg művészeknek munkalehetőséget nyújtunk, mert ilyenek is vannak. .. Természetesen a kor képzőművészeti-esztétikai követelményei itt nem mérvadóak. Ha a munka, még az amatőr szintet sem üti meg, akkor házon belül állítjuk ki. Ha több ennél, akkor másutt is bemutatjuk. Eddig kb. 20 nyilvános tárlatunk volt. Két betegünk Alap-tagsági kérelme folyamatban van; egyik naiv művészünk kisplasztikája a Nemzeti Galériába került. — A tudathasadás betegsége, mint az irodalomból ismert, nem egy, előzőleg rejtett tehetséget hozhat felszínre. Persze nemcsak skizofrének alkothatnak. Sok embert a társadalom nem bélyegez betegnek, de kommunikációs nehézségeik azért vannak. Nem találnak emberi, vagy normális emberi kapcsolatokra. Ez nagy művészekkel is előfordulhat. Például Leonardo magánya is — az űr közte és az emberek között — ebből fakadt. — Ki dönti el, melyik alkotás művészi? — A megfigyeléseink és a produktum alapján szakemberekkel, művészekkel konzultálunk. Köztük említhetem Somogyi József szobrászművészt is. — Van-e vita az orvosi szak- irodalomban: kell-e ez a terápia, vagy sem? — Csak a felhasználás módjáról: vagyis arról, szabad-^ ráállítanunk valakit az intenzívebb művészi alkotómunkára vagy sem? Ebben óriási az orvos felelőssége. Ha célszerű ez a terápia, általában hobbysze- rűen kell tudatosítani a betegben azt. Ha csak nem kivételes tehetségről van szó. Ezt egyébként ars poeticámnak tekintem . . .- Mi a művészeti terápia jelentősége?- A festés, mintázás állapot- változásokat is tükröz; a beteg adott állapotát jelzi a képi kifejezésben. Az egyéni állapotot, motívumokban az egyes stílusokon, formákon, alkotófolyamatokon belül. De vannak általánosabb szindrómák, állapottípusok is. Páldául, ha a kompozíció kúsza, ha a beteg képtelen rendezni azt, vagy folytatni, befejezni az agyagmunkát és az kiszárad ... Az ijesztő szimbólumok pedig a szorongásérzet csalhatatlan jelei: első tünetei az állapot rosszabbra fordulásának. Ugyanez persze fordítva is érvényes. A munkákat (visszakérdezéssel) rendszeresen elemezzük. A beszélgetés során az alkotásokban a személyiség kivetített problémái felszínre kerülhetnek, esetleg megoldást nyerhetnek. Vagy tudatossá válhat ezáltal az, ami nem tudatos.. .- A teljes gyógyulás lehet- séges-e?- A célunk az, hogy a beteg visszakerülhessen a társadalomba. „Forgóajtó" rendszerben, vagyis általában ide is visszakerülnek egy időre. Kinn elkészült újabb munkáik megbeszélését, házi kiállítását maguk is igénylik. Tehát bennük is megvan az idetartozás érzése. .. W. E. sadalomba. Munkájuk világ- viszonylatban is igen jelentős. Nagy az érdemük abban, hogy az érdeklődés, a kutatás, az orvostudomány ezen elhanyagolt területe felé forduljon. — Egészségügyi rehabilitációs irányzatok a II. világháború éveiben kezdtek kialakulni. Azonban — és ez még ma is elég általános nézet —azt tartják, hogy a rehabilitáció különböző ráhatások összessége a tulajdonképpeni kezelés után. Például a gimnasztika, a masszázs, a korai fölkelés infarktus, műtét után. De ez nem fedi a lényeget! A szocialista országok egészségügyi és szociálpolitikai minisztereinek IX. tanácskozása (1967., Prága) sokoldalúan határozta meg a fogalmat. Különböző intézkedésék rendszereként (állami, gazdasági, egészségügyi, pszichológiai, szociális stb.) fogja föl, amelyben a megelőzés is teret nyer — mondja Kabanov professzor. — A rehabilitáció tehát nem végcél, hanem módszer is. A betegeket hogyan lehet a legeredményesebben megközelíteni, kapcsolatot kiépíteni velük? — Négy elvi meghatározást mondhatok erre. Igen fontos az orvos és a beteg partneri viszonya, az erőfeszítések, sokoldalúsága, tehát nemcsak a kórház, hanem a család, a munkahely segítségére is szükség van. Természetesen kell- hetnek a gyógyszeres és a pszichoszociális (munkaterápia) módszerek. És végül a fokozatosságot emelném ki. S azt, hogy rehabalitálni csak embert lehet, gyógyítani az állatot is. — A ma orvosképzésében és a már dolgozó orvosok szemléletében még nem kap megfelelő hangsúlyt a rehabilitáció ilyen értelmezése. — Igen. Át kell alakítani a képzést. Egy időben igen hasznos volt, hogy főleg az anatómiai, biológiai kutatások domináltak, de éz nem elegendő. Az orvos és a pszichológus feladata a személyiség meggyógyítása. S a betegeknek nemcsak a munkára kell lehetőséget adni, hanem arra is, hogy a családi kapcsolatai megjavuljanak. Saját magához való viszonyát is úgy kell beállítani, hogy érezze a hasznosságát és a támogatást. Mindez kulcsfontosságú. Az orvosképzésben időt kell szentelni az orvosi pszichológiára, pedagógiára és szociológiára is. A Bekhterev Intézetben kidolgozott elvek alapján speciális osztályokat hoznak létre, élnek a munka-, a sport-, a művészet-, a család- és a kör- nyezetterápiával. És átalakítják a társadalom szemléletét, viszonyulását a betegségből felgyógyult emberekhez. Barlahidai Andrea
