Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-20 / 229. szám
1978. AUGUSZTUS 20. KITÜNTETETTEK DN HÉTVÉGE 5. A népművészet mastere Sáfrány Géza A tavasszal kint jártam Ba- kócán Sáfrány Gézánál, írtam volna róla, mint egyik legeredetibb s legromlatlanabb fazekasmesterünkről, akkor még indulattal, mert ki más érdemelte volna ki nála jobban ezt a címet, rangot: a népművészet mestere. Hűvös volt, esett az eső, Sáfrányék öreg házának ereszei nem bírták az eső ostromát, szavainkhoz a szüntelen vízcsobogás adta az aláfestő zenét. Neki is fogtam leírni: „A műhelyben a hely négyötödét a kemence foglalja el, peremén száradó nyers agyagedények. A kis négyzetes ablak párkánya is tele van mindenfélével, szerszámokkal, író- kákkal, mázas tálakkal. Az ablak alatt húzódik a munkaasztal, előtte öreg korong, az előtt pedig sárpadlóba süllyesztett farönk, annak a tetejére spárgával van felkötözve egy rongypárna. Ezen ül Sáfrány Géza, forgatja a korongot, gyúrja, simítja a vörös, tűzálló agyagot. Meztelen karja, mintha véres lenne. Hallókészüléket visel. Már begombolt nyakú, kockás ingén is vérpettyek vöröslenek. Ha kinéz az ablakon, a ház falát láthatja, amelyben még idősebb Sáfrány lakott a tizennégy gyerekével, s ahová Sáfrány Géza vitte feleségét, An- nuskát 1929-ben. Mikor a fiuk is megszületett, tizenhatan laktak az egyszoba-konyhában." Sáfrány Géza bácsi csak a vörös agyagtól volt vérpettyes, de épp akkor ismerkedtem meg a sorsával. Kemény élete volt ennek az idős párnak, tanulságos. Ha az ember egy ilyen sorsot csupáncsak végighallgat, nehezebben dobálózik a közhelyekkel. Siker-e az, ha valaki élete hetvénnegyedik esztendejében a népművészet mestere lesz? Megbecsülés? Igen, hogyne, különösen, ha hozzászámítjuk, hogy már évekkel ezelőtt emlékszobát is csinált neki a megye a falujában. Ott láthatók a legszebb munkái. Mindenki szereti, tiszteli őt. Messzi földekről is járnak hozzá tálért, köcsögért, hamisítatlan falusi hangulatért. De . . . Menjünk csak vissza huszonkilencbe. Sáfrány Géza a Maj- láth grófékhoz járt, ahol az apja — szintén fazekasmester — virágcserepeket készített a grófi virágoknak. Miután Sáfrány Gézáék fia is megszületett, nekiállt a család, hogy az apai ház mellett házat verjen a fiataloknak. Kaptak egy kis fát a gróféktól. A ház végre elkészült. Akkor megjött a behívó. Aztán hadifogság. Majd tíz. évet tett ki az egész, Sáfrány Géza elveszítette hallását, nagybeteg volt, s mire felépült, a felesége roppant bele a megpróbáltatásokba. Az egyszerű fazekasmesternek azelőtt is nagyon keményen meg kellett dolgoznia a megélhetésért. Amikor végre azt gondolták, most kikecmeregnek a nyomorúságból, hirtelen leáldozott a falusi cserépedény napja. Tejesköcsögöt például senki se vett. Az embereknek csak egy tehenük volt, ha volt. Most is itt élnek a vertfalú, régi házban. Közben megfordult a világ. A hatvanas évektől kezdve divatba jött a cserépedény. Óriási lett a kereslet. Sokan meggazdagodtak ezen ai új divaton. Sáfrány Géza azonban ma is, közben is hullámvölgyekben és hullámhegyeken, mindig csak formálta, író- kázta, égette ugyanazokat az edényeket, amelyeket még az édesapja mellett tanult meg csinálni. Ugyanazon a korongon, amit még az apja életében vettek, alkalmi áron, valakitől, aki fölhagyott a mesterséggel. — Virágcserép — kezdi sorolni Géza bácsi, mi mindent készít — csibeitató, tejesköcsög, füles köcsög, paraszttányér, boroskancsó, vizeskancsó, ecetes kancsó. Bandókorsó, bu- gyogós korsó, véndő. Kuglófsütő, sikértányér, szűrőtál, tésztaszedő. Tepszik. Van kőttestep- szi meg rétestepszi. Mostanában padlóváza meg gyertyatartó. Az írókát maga készíti. A lúd- tollat is maga gyűjti hozzá. Vörös agyagot úgy kap, de a szürkét ma is ketten termelik ki a feleségével. A közeli patak partján ássák, veszélyes helyen. Mindig ketten, csak ketten, idegen ott kitörné a nyakát. A festéket is maga csinálja Sáfrány Géza, akárcsak az apja. Semmit se változtatott meg, semmit se felejtett el. Hiszen ha kinéz az ablakon, a régi ház falára lát. Háta mögött a kemence, csodaszép edényei, Annuska és egy folyton álmos macska, amely néha Géza bácsi lábához dörgölődzik és csodálkozva nézi, hogy az öreg még mindig a korongot hajtja. A korong talpán az a megvékonyodás — mint fordított évgyűrűk — éppen fél évszázadot jelent. H. E. Dr- Andrásfalvy Bertalan Kolozsvári származású édesapjának volt egy kis néprajzi gyűjteménye Sopronban. Innen eredhet Andrásfalvy Bertalan vonzódása a népművészethez, meg a Sopron környéki gyermekkor élményeiből, hiszen még láthatott betlehemezést, élő táncokat, népszokásokat. — Korán megérlelődött bennem az elhatározás, hogy valamilyen formában néprajzzal szeretnék foglalkozni — mondja dr. Andrásfalvy Bertalan, a Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályának vezetője. - Tizenhét évesen aztán romantikus elképzeléssel nekivágtam a Dunántúlnak. Több hétig tartott az út,' többnyire gyalog mentem, akkor jártam először Pécsett is. Az egyetemre magyar-román szakra vettek fel — fontosnak tartottam ugyanis, hogy megtanuljam valamelyik szomszédos, Duna menti nép nyelvét, de végül néprajzos muzeológusként végeztem 1955- ben. A néptáncmozgalom nagy korszakát éltük abban az időben, s én első évtől kezdve részt vettem a Népművelési Intézet által szervezett gyűjtőmunkában, Bejártuk az egész országot. Rengeteget filmeztünk, s olyan dolgokat rögzíthettünk, melyek a régi paraszti élet eltűnésével már nem érhetők tetten. Amikor végeztünk, megkérdezték tőlünk, hol akarunk dolgozni. Mi, Pesovár Ferivel azt mondtuk, hogy valami vidéki múzeumba szeretnénk kerülni, ott akarunk gyűjteni. így is lett. A többi tudósnak, nagy folkloristának, Ázsia-kutatónak készült, ki Kanadában, ki Svájcban él, szétszóródtak a világban ... Andrásfalvy Bertalan néprajz- kutató később a szekszárdi Balogh Adóm Múzeumban, majd Pécsett, a Dunántúli Tudományos Intézetben sem szakadt el a néptánctól, noha a néprajz minden területe érdekelte: doktori disszertációját tárgyi néprajzból írta, tudományos publikációi jelentek meg a Sárköz, társadalmáról, kultúrájáról, a paraszti termelés, a népi életmód különféle témáiból. Kezdettől fogva izgatja egy keveset kutatott problémakör, mégpedig a népi értékrend, egy- egy etnikai csoport morális kul-'' túrája. E terület kutatása jelen szociográfiánknak is sokat segíthetne. — Nincs elrendeltség vagy faDr. Kopasz Gábor Senki nem állíthatná róla, hogy már hét évvel túllépett a nyugdíj korhatáron. Figyelő tekintetével, munkabírásban és vitalitásban egyaránt ma is fiatalkori önmagára találhat, ha visszatekint arra a 40 évvel ezelőtti, pályakezdőként kinevezett főlevéltárosra, aki Besztercebányán elkezdte ezt a szép és nagyon érdekes, nagy tudást, türelmet követelő pályát. Székes- fehérvár, Baja majd 1952-től Pécs főlevéltárosa. Számos közlése megjelent a legkülönbözőbb témakörökben, de az eddig közreadott mintegy 250 szakmai cikk, tanulmány és könyv témáiból fő területként ipartörténeti kutatásai, publikációi rajzolódnak ki. Egyik-másik tudományos munkáját nemcsak a szakemberek ismerik. A répacukorgyártás kezdetei a Dunántúlon című tanulmányából kiderül, hogy a múlt század közepén Pécsett is volt cukorgyár, a mai Gyár utca innen kaDta nevét. Ö mutatott rá többek közt, hogy a pécsi gépgyár működése előtt is volt vasipar Baranya székhelyén. Ő írta meg kötetben a Sopiana Gépgyár történetét is. A leatöbb publikációja a céhek történetéről látott napvilágot. A Régi pécsi kézműves mesterségek, s hozzá a céhes mesterségek szótára sok várostörténeti kutatónak és lokálpatrióta érdeklődőnek adott nélkülözhetetlen forrásanyagot és persze izgalmas olvasmányt is. Évtizedeken át kutatta a céhek és a közéokori városigazgatás kapcsolatait. Az utóbbi időben a felvilágosodás korában működött pécsi rajziskola három—négy évtizedét kutatta és dolgozta fel. Ezt a céhlegények részére létesítették, de nem egy mester („ipse magis- ter") is beiratkozott ide, hogy állni tudja a versenyt a többi . céa"4 azaz céh termékeivel. Erről született legújabb tanul- mánva, amely a Művészet és felvilágosodás c. kötetében jelenik majd meg. Iratanyagok rendezése, selejtezése, leltározása, repertóriumok készítése: azaz áttekinthetővé tenni a folyóméterekben és folyókilométerekben mérhető ir. Szocmiisto kútfúróért datlan, több évszázados irattömeget — ez a levéltáros mindennapi munkája. Ezt végezte és végzi ma is több mint négy évtized után. Ha elfárad, nekilát saját kutatómunkájának. Cikket ír, tanulmányokat, könyveket. Úgy mondja, a levéltáros munkája ettől válik színessé, ettől változatos és végső fokon ezért soha abba nem hagyható. Úgy hírlik, most nyugdíjba készül. Élete, munkája azonban alig változik ezután. Egy kicsit több ideje jut majd a tudományos munkára, nem feledve sohasem, hogy mindaz, amit csinál, fontos, sajátos része a közművelődésnek is. Mind a kutatószolgálatban — segíteni, útbaigazítani a különböző témakörökben kutatókat —, mind a tudományos publikációkban. Kopasz Gábor fő- levéltárosnok ez ars poeticája is: a levéltári munkán alapuló tudományos ismeretterjesztés ne szakmai „tolvajnyelven” íródjék, hanem legyen mindenki számára közérthető. Attól még a tudományos követelményeknek is megfelelhet. Sőt.. . A jövő? Két tudományos művet szeretne megírni közeli tervei között: A nagy világgazdasági válság hatása a Dunántúl iparára; a másik: A Horthy- rendszer telepitéspolitikája. Sok sikert kívánunk hozzá! W. E. ji sajátság a népek karakterében, a kultúra mindig egy adott közösség tevékenységétől függ. S hogy egy népcsoport hogyan válaszol az élet, a történelem, a társadalom által felvetett kérdésekre, legalább olyan jellemző rá, mint az, hogy hogypn hordja a kalapot — mondja kedvenc témájáról. 1976 óta vezeti a pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályát. Fő feladatuk a gyűjtés. Teljes viseleteket, együtt hordott darabokat igyekeznek megvásárolni, s ezek elsősorban a baranyai tájházakban kerülnek közönség elé. Ugyanakkor szélesre tárják a kapukat a díszítőművészeti szakkörök előtt. Aztán, ha túl lesz a szervező és irányító munka dandárján, reméljük, Andrásfalvy Bertalan újra elmélyül- ten tud majd foglalkozni kedves témájával, a népi értékrend máig ható tanulságaival. G. O. Kiváló munkúért |§|§§§ Jurácsek Jusztinná Új szállóige született Mohácson: „Megy a FŰK, esni fog az eső”. Az érintettek, a Fiatal Utazók Klubjának tagjai, természetesen nem bánnák, ha a jó idővel hoznák őket összefüggésbe, de azért ezen sem szo- morkodnak. A társaság törzstagjai már a megalakulás óta, nyolc éve ismerik egymást. Együtt járják o világot, föl sem veszik a nehézségeket. A látnivalók esőben is szépek. De a legfontosabb, hogy ott van Ági, a klubvezető, aki mindannyiuk barátja, akinek mindig vannak ötletei, mindig kitalál szórakoztató és hasznos dolgokat. Ági, Jurácsek Jusztinná szerényen elhárítja a dicséreteket. Annyit elismer, hogy a klubtagok nem unatkoznak sem a foglalkozásokon, sem a kirándulások alatt. Kéthetenként, hétfő esténként találkoznak az Ifjúsági Házban. Ez az időpont szent és sérthetetlen. Alig várják a találkozást, nem tarthatja őket vissza semmi sem. Diáznak, úti beszámolókat hallgatnak, kül- és belpolitikai tájékoztatókat készítenek, illetve tart nekik Jurácsekné. De sokat beszélgetnek és játszanak is. — Még a KISZ-bizottságon dolgoztam — mondja a szőke fiatalasszony — és még akkor, klub nélkül összeverődött egy kisebb társaság, akikkel hétvégeken ki-kiruccantunk. Kerékpárral, busszal, gyalog. A klubba'aztán mind eljöttek, de évről évre csatlakoznak hozzánk újabb jelentkezők. A tagság cserélődik is, hiszen akik családot alapítottak, ritkábban járnak el, nehezebben tudnak utazgatni, de negyven olyan klubtag van, akire mindig lehet számítani. A kirándulások útvonalát közösen beszélik meg, de Jurácsek Jusztinná az, aki a könyveket, az újságokat, a térképeket hosszan böngészi és vetélkedőket szervez. A kérdéseket írásban osztja ki, és egy hét felkészülési időt ad a társaságnak. De ott aztán tudni kell mindent, földrajztól kezdve a politikai eseményekig. Szigorúsága mindenki javát szolgálja. Hazánkat és a környező szocialista országokat így sikerült alaposan megismerniük. Jurácsek Jusztinná maga is készül, szervez, de nem sajnálja a többletmunkára fordított időt. A lényeg, hogy mindenki jól érezze magát és minél többet lássanak. Amikor egy évvel ezelőtt munkahelyet változtatott és az Alsófokú Oktatási Intézmények gondnokságán helyezkedett el, a tagok rémülten kérlelték, nehogy fölhagyjon a „klubozással”. Hiszen benne nemcsak egy tapasztalt, fölkészült vezetőt veszítenének el, hanem barátot is. Moziba, színházba is közösen járnak és a kitűzött terveken kívül is megszólal egy-egy hétvégén a körtelefon: gyertek, jó az idő, menjünk el valahova. — Nagyon szívesen foglalkozom a klubbal, mert látom, hogy ők is lelkesen jönnek. Jó érzés tudni, hogy barátokká váltunk, hogy nyújthatok nekik valami többletet. Már fotózni, diázni is megtanultak, pedig a kezdetben csak néhónyukat érdekelt ez a hobby. És a közös- élmények is összekötnek minket. Jurácsek Jusztinná munkáját nemcsak a klubtagok ismerik el. Alkotmányunk ünnepe alkalmából vette át a „Kiváló munkáért” kitüntetést. Barlahidai Andrea
