Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-09 / 187. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JÚLIUS 9. Önarckép Fohászkodó üdvözítő (1903). A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben „Az eredeti és apoézis hiszem, hogy barátaim leendenek.” Emlékezés Csontváryra, születésének 125. évfordulóján Néhány ikonográfiái előzmény Csontváry cédrusfestményeihez* „Igló, 1880. november 30-án. Nagyságos Úr!... Mindenekelőtt megjegyezni szerencsém van azt, hogy életemben múlt hó 13-ig, amikor is -z első karcolattal a papírost elpiszkol- ni mertem, kezemben soha semmiféle rajz nem volt; de még az iskolában akkor 60-70-ig sem tanítottak erre; így tehát azon eszme, hogy én rajzoláshoz kezdék, pusztán a véletlen- ségen alapszik; s hogy rövid idő alatt már annyira vittem, miszerint kivéve a nyári fákat, oly képességet érzek mogamban, hogy nem képzelhetek oly monumentális épületet, amelyet lemásolni képes nem volnék." Ezt a levelet csak Csontváry írhatta — gondoltam az első sorok olvasásakor - amikor annakidején — a harmincas évek derekán — kezembe került a Képzőművészeti Főiskola irattárában. Tényleg ő volt a szerző Kosztka Tivadar „jogot végzett okleveles gyógyszerész" —, akit akkoriban kerített hatalmába az ellenállhatatlan vágy, hogy fes. tő legyen. Az iglói patikában dolgozott — ahoi főnöke látva első rajzait — azt tanácsolta, hogy forduljon a mintarajzisko- la igazgatójához, Keleti Gusztávhoz. ,,A festéket hol szerezhetem" — kérdi Keleti Gusztávhoz írt újabb levelében - milyen ecseteket vegyek, s hogy kezeljem, t. i. a festéket hígítsam, avagy már készen is kaphatni, milyen vászonra fessek, hogy kell és mivel annak alapot adni, használjam-e a vonalzót és milyet az éles határok húzására, avagy az egész kép szabad kézből készüljön? Továbbá sejtelmem o festészetről, illetve az olajos festék sajátságaira nézve, mit szépítsem a valót, bizony csak az úgynevezett mázolásig (anstreichen) terjed. Végül, hogy kezdjem a mun. kát, kifeszítsem, avagy leszögezzem, vogy felakasztva úgy fessek a vászonra; mindezek a tapasztalt festő előtt oly kicsiségek, amelyekről már rég megfeledkezett, előttem ózonban minden új, s nincs fogalmam azon mód és eszközökről, melyek segítségével kifejezést ad- hatnék, mi bennem - o sötétség fátyoléval burkolva - életre ébredni vágy". Nem lepődtünk volna meg, ha Keleti — Munkácsy, Szinyei, Zichy és mások szigorú kritikusa- nem vállalkoznék olyan eszmecserére, „amelyre — mint írta — ez idő szerint még a kölcsönös megértés alapja hiányzik". De nem így történt. A min- torajziskola nagyrabecsült igazgatója levelezésbe kerül a festészetben teljesen járatlan ifjúval, akinek amúgy sem csekély önbizalma és lelkesedése szinte szárnyakat kap Keleti szakszerű észrevételeitől, tonácsaitól. „... 27 éves vagyok” — írja Csontváry egyik * levelében Keletinek — „s önérzettel mondhatom, hogy jöjjön, aminek jönni kell, meg nem ijedek azon óriási feladattól, mely vál- laimra nehezedni fogna, egész, ségem ép, akaratom acélozott, szorgolommal versenyre szállók a hangyával, s kitartásban — jól ismerem magam — csalódni szinte nem fogok; az eredeti, s a poézis hiszem, hogy barátaim leendenek". Ekkortól kezdve rendkívüli vehemenciával tanulto a mesterséget Münchenben, Düsseldorfban, majd a párizsi Julien Akadémián. Legkorábbi tanulmányai arra vallanak, hogy szorgalma rajzbéli tehetséggel és erős karakterérzékkel párosult, s hogy már úgynevezett akadémikus stúdiumait is a kifejezésnek bizonyos feszültsége, a mondanivaló különös izgalma járja át. Korai tájképein a felfedezésnek azt az elfogulatlan örömét érezzük, amellyel a gyér. meki kedély adózik a természet látványainak, önkényes, naivul- természetes perspektíváié hegyes-dombos vidék lankáin opró emberkék munkálkodnak oly meghitten, mint akár Brugel Pieter festményein. A primitívekre emlékeztető expresszivitása miatt olykor Henry Rousseau. hoz hasonlítják Csontváryt. Rokonságuk azonban csak lelkiviláguk mesterkéletlenül naiv megnyilatkozásában, nem pedig festői kifejezésmódjukban lelhető fel. Távoli tájak hívják bolyongásra Csontváryt. - Itália, Görögország, Jeruzsálem és Baalbek vidéke — ezek adják egyre gigantikusabb festői látomásaihoz a fantosztikus kulisszát. Képzeletét azonban a kevésbé egzotikus, hazai tájak is drámai látomásmódra ösztönzik: a magyar puszta látványa látomássá nő. „Vihar a Hortobágyon” csakúgy — mint többi alkotása —, megdöbbent szuggesztivitásá- val, eredetiségével és megkap szárnyaló képzeletével, lótóké- pességének szinte gyermeki tisztaságával. Művei minden ízükben tiltakoznak az ismeri stíluskategóriók keretébe történő besorolás ellen. Születésének 125. évfordulóján tisztelettel és büszkeséggel emlékezünk Csontváryra, a rendkívülinek járó megbecsüléssel tartjuk szómon kimagasló értékű életművét, amely immáron maradéktalanul kivívta o külföld elismerését is. Bényi László A Magányos cédrust és a Zarándoklást már sokan leírták a Csontváry irodalomban, itt most a terjedelem korlátái miatt csak néhány adat ismétlésére szorítkozunk, összevetve egy-két kultúrtörténeti megfigyeléssel a libanoni cédruserdővel kapcsolatban. A Magányos cédrust 1800 m magasan a tenger és Tripoli felett naplementekor festette Csontváry, német kiállítási katalógusa leírása szerint. A Za- rándoklás pedig német címe szerint Gebet bei den uralten Cedern im Cedernwalde von Libanon. Abendröte. Az első képről érdemes megjegyeznünk, hogy minden más erénye mellett pontos, leíró jellegű festmény a Libanon hegyének Tripoli felé vezető lejtőin látható cédrusok egyikéről. Ezek a fák nem a cédruserdőben vannak, hanem az út mentén. A cédruserdő már az időszámítás előtti harmadik évezredben körülkerített hely volt, kerítését a terület mindenkori urai építgették, alakították, Csontváry magányos cédrusának lelőhelye azonban mind magasságban, mind távolságban távol van még a római császárok idején legnagyobb kerületű cédruserdőtől is. A szél járásához és a lejtő védelméhez igazodvo egyik oldalon hosszabban kinyúlnak ezen út menti cédrusok ágai, másik oldalon pedig csonka ágvégek merednek róluk. Szorosan kapaszkodnak a talajba. a szél csaknem lemezteleníti gyökérzetük felső részét, bizonyára nem egyet tövestől is kitép. Hasonlókról vehette a gőgösöket és hatalmasokat megalázó Úrról szóló hasonlatának természeti előképét a zsoltáríró. A széles törzsátmérő és a cédrusok régiségének, valódiságának összefüggése már Theophrastos leírásában is megtalálható. Theophrastos számára ez azért is fontos volt, mert az ő korában már igen sok fenyőféléhez kapcsolták éppen értéke miatt a cédrus nevet, s el kellett ezektől választani az igazi cédrusokat. A kettős-hármas ágra bomló * Részlet o Csontváry-emlékülésen elhangzott előadásból. törzs, amelyet a XIX. században már Csontváry előtt több rajzoló örökített meg a Libanon cédruserdejében, bizonyos fokig azért is volt a régiség jele, mert ez is elfajzás volt. Az ókori, középkori favágók nem vágták ki ezeket az épületfának nem alkalmas fákat, így megmaradhattak famatuzsálemeknek, sőt őrizői lehettek századokig bizonyos helyi kultuszformáknak. A koronájuk azonban — védett helyük miatt — sokkal szabályosabban fejlődött, mint a hegyoldalon álló „magányos” cédrusoké, így tökéletes kúpformáján joggal csodálkozott el XVI. századi orvos-utazó, XVI —XVIII. századi botanikus vagy földrajztudós, XVIII.— XIX. századi, már-már a helyszíni formákat kereső Biblia- illusztrátor vagy keleti témát kereső tájfestő. Ezek a fák különböző korú utazók szerint a környék különböző vallásé lakosai által tiszteletben részesültek, sőt vallásos, kultikus cselekmények részei voltak. Pierre Bélán, XVI. századi francia természettudós alapos tudományos útleírásában arról is szó esik, hogy a keresztény maroniták, akik a Libanon hegyén laknak, Mária Istenanya nevében imádják a cédrusokat és hiszik, hogy Mária menny- bemenetele a Libanon hegyén következett be, XVIII—XIX. századi utazók ér. fésüléséiből tudjuk, hogy a Libanon hegyén és környékén élő maroniták, a mohamedánok és „az ősi, titokzatos vallás" képviselőiként fennmaradt drúzok egyaránt tisztelték o cédrusokat. A drúzok szertartásairól keveset jegyeztek fel, a mohamedánok általánosan ismert előírásaik szerint imádkoztak a cédrusok tövében is, a maroni. ták szokásairól viszont személyes topasztalat alapján számolt be a cédrusok kultúrtörténetének XIX. századi francia mono. gráfus Loiseleur-Deslongschamps, a párizsi akadémia orvosi, mezőgazdasági és kertészeti társulatának tagja. A maroniták patriarchája már a XVIII. században kiátkozóssal fenyegette azokat, akik egyetlen ágacskát levágnak a cédruserdőben lévő cédrusokról. A maroniták hiszik, hogy az ősi cédrusok a világ teremtése óta vannak az erdőben. Némely elhullott ágat szabad csak ősz- szeszedni a zarándokoknak, hogy azokból keresztet csináljanak. Egyszer minden évben azonban maguk a maroniták is vágnak ágacskákat a cédrusokról. Ez Jézus Krisztus színeváltozása ünnepének éjszakája (augusztus 19., a keleti naptár szerint augusztus 6.), amikor az egész gyülekezet a cédrusok alatt tölti az éjt. Tüzet raknak, a tűzre néhány cédruságat is szórnak, húst sütnek és bort isznak. Egész éjjel örvendeznek és táncolnak valamilyen „pyrrhusi" táncot. Másnap hivatalosan is megülik az ünnepet, a pat- riarcha a hívekkel együtt kivonul és misét mond a szabadban a legnagyobb és legszebb fa tövében. Ez az 1837-ből származó részletes leírás, amelyet a szerző több korábbi utazóra hivatkozva lábjegyzetekkel is megerősít, jelenleg a legrészletesebb forrás arra a feltételezésünkre, hogy Csontváry az ünnep lefes- tésénél sem csupán fantáziájára támaszkodott. Feljegyzéseiből nem derül ki, hogy Csontváry libanoni tartózkodása alatt látott-e ilyen éjjeli ünnepet vagy csak olvasott, hallott róla, esetleg épp a helyszínen, de ott-tartózkodásának időpontja megengedi azt is, hogy akár részt is vett azon. Hogy az ünnep szokása még századunkban is létezett, arra egy 1932-ből származó angol útleírás néhány részletben megegyező tudósítása a bizonyíték. Utóbbi azt is megemlíti, hogy a cédruserdő és o hozzá tartozó templom (maronita egyház) magának az Atyaistennek van szentelve. Az is elképzelhető, hogy Csontváry olvasott valamit a Libanon környéki vallási kultuszokról. A XIX. század második felében a Vasárnapi Újságtól a Hölgyfutárig, a Délibáb című képes kalendáriumtól a Hazánk s a Külföld című „szépirodalmi ismeretterjesztő és társaséleti képes heti közlöny"-ig több sajtótermék adott ki hosszabb- rövidebb leírásokat a Libanon hegyéről, cédrusairól és lakóinak szokásairól. Számunkra igen fontosnak tűnik, hogy már a Libanon hegyét meglátogató magyar „festész” tapasztclotainak bővebb leírására is sor került Csontváry kora ifjúságában. (Az újságok gondos megőrzése, gyűjtése a kor szokása volt, így megengedhető az is, hogy a megjelenés után évekkel, évtizedekkel kerültek hozzá a sajtótermékek.) Valószínűleg Szokoly Viktor szerkesztő közölte kicsit átstilizálva harmadik személyben a Hazánk s a Külföld lapjain az 1857 nyarán Károlyi István anyagi segítségével létrejött libononi látogatás magyar festő hősének emlékezéseit. Ez a festő Ligeti Antal volt, akinek oeuvrejében nemcsak a cédrusokról készült rajzok, akvarellek és olajfestmények ikonográfiái előzmények Csontváry festményeihez, hanem aki több rajzot, festményt készített a toorminai görög színház romjairól, háttérben az Etnával, Jeruzsálemről és környékéről, valamint Baalbek látképéről és részleteiről. (Utóbbiról 1891-ben sokszorosított képzőművészeti társulati műlap is készült.) A Vasárnapi Újság a hatvanas években arról is hírt ad, hogy Libanoni cédruserdő című művét Ligeti szintén társulati műlapnak szánta, azonban a képzőművészeti társulat vezetőségének választása inkább Vi- segrád című festményére esett. Nincs rá adatunk, hogy Csontváry látta-e bizonyosan Ligeti csaknem minden művét bemutató 1890-es budapesti emlékkiállítását, azonban azt minden további nélkül feltételezhetjük. hogy reprodukált művei eljutottak hozzá. Szabó Júlia A Csontváry-emlékülés alkalmával avatták fel Kiss Kovács Gyula Csontváry mellszobrát, amelyet a nagy magyar festő pécsi múzeumában helyeztek el.
