Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-30 / 208. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JÚLIUS 30. Pákolitz István: Kívül-felül Tömegnek nézlek Tömeggé rukkoltatsz elő Tömegként kezel bennünket Tömegesitünk mindenkit Tömegekre hivatkoztok Tömegeket vezényelnek Én Te Ő Mi Ti ők: külön-külön ki-ki Tömegen kivül-felülinek képzeli magát Baditz Balázs rajza Arató Károly: Ha vergődéseinkre... Ha vergődéseinkre visszagondolok, fülembe rivallnak a golgotái kakasok. Mindketten más-más árnyékba karolva sétáltunk tátott szájú alkonyokba. Érmeként valahol messze előttünk, amikor végképp besötétedett, a hold cérnavékony fényére fűzve kalimpáló szívünk fityegett. Különös izgalomtól hajtva vargabetűt írtunk, bóklászva erre-arra. nevetgélve botorkáltunk — szegények! — járataiban a sötétnek. Mikor már útjainkat ném találtam, árként lyuggatott át a félelem. De így lelhettek ránk a keresők: ömlött, fényes sugárban dőlt belőlem életem. Az életmű pillérei Csorba Győző: Összegyűjtött versek Első kötete, a Mozdulatlanság 1938-ban jelent meg. (A kötetből a jelen gyűjteménybe átmentett tizenöt vers — az eredeti mintegy harmada — most a Prelúdium közös címet kapta.) Második verseskötete, A híd panasza 1943-ban látott napvilágot. (Ennek anyagát már csaknem hiánytalanul ma is vállalja a költő.) A pályakezdés éveinek irodalmi viszonyait így jellemzi Weöres Sándor: „a magyar költészet égboltján a zeniten Babits Mihály, kialakulóban Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Illyés Gyula. József Attila halott volt már, ám alig ismerték. Innen visszatekintve, csodálatos esztendők voltak. De benne élve: vidéki szürkeség, országos munkanélküliség, általános ki- lótástalanság, közelgő elnyomás és küszöbön fenyegető háború." S tegyük hozzá: ez a kor a magyar irodalomban az úgynevezett harmadik Nyugat-nemzedék színrelépésének ideje. Az a nemzedék —Weöres, Rónay, Takáts, Kálnoki, Jankovics, Toldalagi, Tatai, Sőtér, Thurzó nemzedéke — készülődött ekkor, amelyhez Csorba Győzőt is ma szívesen sorolja a kritika. Akkor azonban Csorba számára a költői indulás teljesen társtalan, rokontalan, magányos vállalkozás volt. Csak első könyve megjelenése után ismerkedik meg az akkor ugyancsak Pécsett élő Weöres Sándorral, kerül kapcsolatba Várkonyi Nándorral és a Janus Pannonius Társasággal, majd vesz részt a Sorsunk szerkesztő és irodalomszervező munkájában. Már a korai versekben tet- tenérhető Csorba lírájának két uralkodó motívuma, a halál- és a természetélmény, de mindkettő még a későbbitől erősen eltérő megfogalmazásban. A nagy család (kilencen voltak testvérek), a kötődés, a valahová tartozás igényét táplálta benne, a korán megismert gyász viszont (tíz éves kora óta félárván nőtt fel, legidősebb bátyja korán meghalt, unokahúgát is elvesztette) a veszteség érzését mélyítette el, sőt a túlélőben még valami rejtett, titkos, megnevezhetetlen önvádat ébresztett. A korai versek másik jellemző motívuma a természetközelség. Költészetének ez az élmény- forrása a Dunaszekcső-szige- ten, a „vadkerten” töltött gyerekkori nyarakra vezethető vissza. Van Csorba első kötetében egy vers, Egy halott költőhöz a címe, s ajánlása így szól: József Attila emlékének. Ne feledjük: József Attila halála évében egy huszonegyéves fiatalember írta a költeményt. Jogos büszkeséggel emlékezhetett vissza a költő is: „alighanem az első, kötetben megjelent búcsúztató”. Egyetlen versből könnyelműség lenne messzemenő következtetést levonni, viszont ne becsüljük le értékét se. Csorba Győző nem akkor írta zászlóra József Attila nevét, amikor az divattá lett, hanem a költő halála évében. S nem az érett költő került József Attila vonzáskörébe, hanem a fiatal, pályakezdő lírikust segítette saját hangjának megtalálásában. Még akkor is, ha a mai vizsgáló tekintet qz erősen József Attilá-s képeket, szókapcsolatokat veszi észre először: „falánkul anyját falta fel”, „ijessz rám”, „légy merész", „úgy lóg benne a lelkem, mint száradó ruhák” (kétszer is), „Az Istent... régen szívemben mindig megtaláltam”, „Százezerévek zúgó mélyein,/ lám, úgy forgott a múlt miértünk ...”, „Úgy szeretlek, ... ahogy a víz a gödröt” ... Ugyanis sokkal fontosabbnak látszik az a fölszabadító hatás, amely a költő szemléletében bekövetkezett. A temészet, az impresszionista fény- és hangérzetek továbbra is jelen vannak Csorba lírájában, de a kezdő kép után mindig belép az „én", s míg az első kötetben még teljesen hiányzik az önmegszólító verstípus, most uralkodóvá válik, s a természeti kép (pl. a híd, a fa képe) egyre gyakrabban tölti ki a vers egész terjedelmét, s a költemény egyetlen nagyterjedelmü hasonlattá, jelképpé szerveződik. A „Mindenséggel mérd magad" igénye (maga a Min- denség szó is megjelenik Csorbánál) egyre teljesebb és határozottabb megvalósulássá érik költészetében. A létezés, az emberi élet kérdései kerülnek előtérbe, a költői impresz- sziókat fölváltják a világ és az ember viszonyát faggató kérdések. Ha külső benyomás indítja is el a verset, a kép nem marad meg puszta képnek, a portrévers elmélyül, s a személyiség, a sors, a létezés kérdéséig jut el a költő. Kialakul az a sajátos, Csorba Győzőre jellemző, önelemző, önvizsgáló verstípus (majd az Ocsúdó évek strófáiban lesz uralkodó), ahol az életrajzi indítást filozofikus, elmélkedő, általánosító rész, kadencia- szerü lezárás követ, illetve az a másik sajátos versépítkezési forma, ahol az általánosítás a vers kezdő, indító motívuma: „Ki szomorú vesztésre készül,/ kell, hogy gyűjtsön vigasztalókat ..„Aki sok szépet mondott el hiába,/ szűkszavú lesz vagy néma ...” A költő második kötetét egy hosszabb versciklus zárja, egy szerelem „lírai története”, „naplórészletei": az élmény fölszabadítja hangját, megnyitja a szólás zsilipjét, de az önvizsgálatot, az önelemzést is élesebbé teszi, benne. Csorba költészetét a leg kezdetibb időtől nagy formai érettség, biztonság és kulturáltság jellemzi. Részben ez tette alkalmassá a versfordításra, s bizonyára a műfordítói gyakorlat jótékonyan visz- szahatott formakultúrájára. Aki a gyűjteményes kötetben a legújabb versekre lapoz, leghamarabb talán a formai változásokra figyel föl. Rímes, kötött forma alig fordul elő, annál több a szabad vers, sőt a prózavers. Rím, interpunk- ció, kötött strófaképlet nélküli versek, tört sorok, kihagyásos mondatok, rusztikus, „barbár dallamok" követik egymást. Az átalakulás természetesen már korábban megindult, de most nem a váltás kezdetét és okát kutatjuk, csupán mai megnyilvánulására figyelmezünk. A szabad vers persze — jól tudjuk — nem jelent kötetlenséget, formátlanságot, inkább másfajta törvények jelenlétét követeli meg a versben. Csak látszatra „kopárak", csak külsőre „dallamtalanok” ezek az új Csorba-versek; az illik e lírára, amit Weöres Sándor mond: „inkább rejtett benső dallamú líra”. A formával együtt a versnyelv is megváltozott. A képekben és hasonlatokban dúskáló stílust egy „puritánabb”, dísztelenebb, alakzatokban gazdag nyelv váltotta föl; a képes beszéd helyére egy szinte fogalmi nyelv került. Eszközei az ismétlés, a hiányos mondat, az ellentét, s az önmegszólító formát csaknem teljesen kiszorította az egyes szám első személyű közlés. „A kifejező eszköz akkor a legjobb, ha a legtalálóbb. Eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és vers-szerkesztés" — vallja Csorba. S eszményét sikerült megvalósítania. Ebben a költészetben minden törvényszerű, és semmi sem esetleges. Ha egy versében szerepel valahol egy helynév („Rostocktól Cata- nióig vagy Knokkétól Banja Lukáig”), biztosak lehetünk, hogy valóban járt e helyeken a költő; ha leír valahol egy személynevet („Odüsszeusz is elmaradt Mózes Pista is elmaradt"), mérget vehetünk, hogy így hívták a hajdani diáktársat. A formai és a nyelvi változások mellett mi látszik leginkább változatlannak e lírában? Az, amit Weöres Sándor már a fiatal költőben fölismert: Csorba Győző „feltétlenül valódi költő, hazugságmentes, abszolút lírikus". S többé-kevésbé változatlan e líra „tartalma”, problémavilága: ma is „a megválaszolatlan végső kérdésekről, a hamleti lét vagy nemlét dilemmáról” szól. Persze nem módosulások nélkül. Az új versekben a világ konkrétabb, a tér és az idő kézzelfoghatóbb lett, a világ és az élet jelenségeinek megismerése, a rejtélyek, a mélységek fölfedése, megnevezése került előtérbe. Megnőtt a versek drámai intenzitása, katartikus ereje. Megváltozott a versel« időtényezője: régen jobbára jelenidejű volt ez a költészet, most a visszapillantás, a számvetés, a múlt és a jövő szembesítése kap szerepet. „Régen magam sem találtam,/ lassan eltakar mindent körben árnyam" — írja. S a mások elvesztése miatti fájdalom saját veszendőség-érzésének ad helyet: „önnen ürességembe majdhogynem belehullok/ Időzavar szívzavar lélekzavar" — fogalmazza meg érzését. De a szorongás növekedésével, személyessé válásával fölerősödik az élet szava is, az egyetemes elmúlással, a pusztulással szembeállítja az egyetemes reményt, az élet mindennél nagyobb értékét. „Mi erősebb: a szálló vagy a dög-madár?" — kérdezi egyik költeménye kezdő sorában. S ugyanitt fogalmi eszközökkel is megfogalmazza hitét: „Mert hiszek az élet halhatatlan bölcsességében." Azzal, hogy Csorba Győző költészete egyre inkább egyetlen gondolatra koncentrál, csak látszatra „egyhúrubb”. Hiszen a hamleti kérdéssel minden részlet kapcsolatba hozható: a szerelem, a család, a természet élménye is. Így, a létkérdéseknek alárendelve válnak e lírában az emberi kapcsolatok „tápláló védő nem fogyó” erővé, „vá- rak”-ká (ahogy újabb verseinek egyik ciklus-címét nevezi), s az „elvesző kert” (ez egy másik ciklus címe), a növények, a virágok, a fák pedig jelképekké, hogy a példa erejével hirdessék: „figyelni és tanulni tőlük” kell. Hol van már ez a hang a korai versek impresszionisztikus képeitől, portréitól? Nem nézni, figyelni kell a kertet — hirdeti a költő —, hogy megtanulja a törvényt. Mert az emberi élet drámáját, az elmúlás szomorúságát a természet törvényei oldják föl. Egyetlen kődarab is (hogy az összegyűjtött versek záró darabjának háromszor megismételt gondolatát idézzük) hordozhatja a tanítást: „Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető." Ma még nyilvánvalóbb, mint korábban, amit Csorba magáról mond: „Végzetesen lírai alkat vagyok. Mindenhez így közelítek." E költészet a személyesség, az'elmélyedés és a kimondás, a meditáció és a megnevezés legvégső határait érte el. S éppen ezáltal tud szólni mások nevében, mások helyett és másokhoz is. Csorba lírája a közösséghez szól, élni segít. Ez a költészet „színeváltozásának" egy nagy csodája. S ez teszi Csorba Győző költészetét a kortárs magyar líra egyik legjelentősebb teljesítményévé. Tüskés Tibor Lebeg az írojelölt _ G ondoltam magamban — végeredményben engem is érdekel — miképpen lesz valakiből fiatal író, s így kapva az alkalmon, mindjárt el is olvastam azt a nyilatkozatot, amelyet egy fiatalember követett el egyik országos hetilapunkban. Az interjúból kiderül — bár ezek csak külsőségek — hogy „. .. Hatalmas, tányérszélű fekete kalapot visel. . Mert: „... Ad a formákra ...” És: „... Bármennyire szélsőséges az élete, négy és öt között — ha csak teheti — az otthon nyugalmába vonul...” Mellesleg otthon készült az említett interjú is, minden bizonnyal négy és öt között, mert — valószínű — máskor nem ér rá, végül is az ember nem szakadhat hatfelé, amikor amúgy is annyi a dolga... Anyagiakban éppenséggel nem dúskál, mert az irodalmi ösztöndíj ideje lejárt — havi háromezer forint egy éven ót — s amelyet különben egy regényre kapta, amit — micsoda pech!? — a bizottság nem fogadott el, pontosabban a regénynek egy elkészült részét — mert egyéves munkának kevesellték és valahogy nem érezték eléggé kidolgozottnak . .. „... Nem lenne jobb elhelyezkedned valahová?” — kérdezte tőle az újságírónő, mire a fiatal írójelölt csüggedten ezt válaszolta: „Gondoltam rá, de mihez értek én az íráson kívül?” Bizony ez nehéz ügy, ha valaki. csak az íráshoz ért, eleve megcáfolva a bizottság álláspontját... Az újságírónő hajthatatlan és megjegyzi, hogy „... Abból még nem tudsz megélni ...” — mármint a meg-nem-jelenő írásokból. Még is csak munkát kellene valahol vállalni. A fiatalember hangosan töpreng: ......Szerk esztőségbe? Az nem való nekem. Újra segédmunkásnak? Minek? Van már életanyagorm- Irni a segédmunka mellett nemigen lehet. Ezt a nyarat még így átúszom. Aztán majd meglátom. Addig is írással foglalkozom ..." Hogy a segédmunka mellett is, vagy uramisten! — még vasúti krampácsolás mellett is, kapálás mellett is lehet írni, mert ezt már irodalmi életünk nagyjai, vagy jelenkorunk több fiatal írója bizonyította, erre aligha kell emlékeztetni bárkit is, aki csak néhány önéletrajzi regényt, vagy erre utaló novellát, elbeszélést elolvasott már életében. Tehát hagyjuk ezt. Hanem hogy mi-minden tényező gátolhatja egy fiatal írójelölt kibontakozását, — példának okáért az, hogy történetesen nyár van —, erről most értesültem először. Tavalyi — sikertelen munkásságát vázolva — meséli a továbbiakban: ...... Beteg is voltam. Meg jött a nyár, amikor egyébként sem lehet dolgozni. Azt mindenki tudja, hogy holtidő. Szeptemberben aztán leutaztam egy hónapra Szombathelyre anyagot gyűjteni. Dehát nem volt szerencsém. Úgy érzem, nem vagyok hibás; rosszul alakultak a körülményeim .. .” Nos, most már én is tudom, hogy a nyár —, holtidő. Hát majd ősszel... De az ősz aztán — ami tudvalevőleg szeptemberben kezdődik ... — megint holtidőnek bizonyult, azaz, nem volt szerencséje. Azóta eltelt egy esztendő, ismét benne vagyunk a nyárban, amely eddig — legjobb tudomásom szerint — szezonja csupán a strandolásnak, sárgabarackevésnek, jó hideg korsó söröknek —, de nem az írói alkotómunkának. Ezt mindenki tudja. A fiatalember 32 esztendős, és egy novellafüzérben arról írt, hogyan „került ki” Angyalföldről, a „telepről" és hogy „... hadiérettségim van .. .”, vagyis esti iskolát végzett. . . És ezért ő — szavait idézem: „. . . nem igazi értelmiségi . . .” Következésképpen van is mit szégyellnie. „Hadi-érettségis”. Meg „nem igazi értelmiségi”. Pedig már kikerült Angyalföldről is . . . Igaz, tanulhatna tovább, legalábbis az újságírónő ezt a lehetőséget is felvillantotta előtte, de az írójelölt „. . . erre a lovagi tornára” még nem tudta magát rászánni. „S jó ez a lebegés? — hangzik el a kérdés, mire tömören így válaszolt: „Semmivel sem pótolható. Még nem futottam ki az igazi formámat..." Tehát várakozik. Várja az őszt, a telet, a tavaszt. Addig „lebeg”. Én is várom, mikor hagyja abba a lebegést, hogy aztán végre elolvashassam — kinyomtatva — fölöttébb érdekes, színes és változatos élményeit. Egyszer csak kifutja az igazi formáját. No, nem igaz?
