Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-30 / 208. szám
1978. JÚLIUS 30. BELPOLITIKA DN HÉTVÉGE 7. Somberek szinte évről évre a legszebb baranyai községek közé tartozik — Szokolai felv. — Séta Somberektől Somberekig... Palotabozsokon is egyre többen ültetnek virágokat a házuk elé A porták szépsége Kohl néni a maga egész élettapasztalatával fogalmazta meg a mondatot, nem én. A summás megállapítás valahogy így hangzott: nem jól csinálják a somberekiek, mert holtukig dolgoznak, ahelyett, hogy kiülnének a ház elé a kispadra, ami talán egy sincs a községben, felmennek a mohácsi szőlőhegybe, s napi 150 forintért hajnaltól késő estig robotolnak. Talán ezért élnek ezen a vidéken módosabb emberek. Érdemes végigmenni a községen: omló vakolatú házat, düledező kerítést nem látni. — Megfigyeltem, hogy Mohácson a Városgazdálkodás emberei gereblyézik a parkokat, ültetik a virágokat a házak előtt, a kerítés mögött meg ott ül a hintaszéken a polgár és újságot olvas —, magyarázta Görföl Tibor. — Ez a falvakban nem megy. Itt Somberekén sem. Nincs rá pénz, nincs rá ember. Kinek- kinek magának kell éreznie: az udvar nemcsak a kerítésig tart. Vagy jó tíz—tizenöt esztendeje kezdték a pénztárcákat megnyitni a falusiak: építkeztek, tataroztak, bevezették a vizet a konyhába, új mosogatót szereltek fel. lekanyarítot- ták a fürdőszobát, kiverték a kisablakokat, s helyükre nagytokú, redőnyös ablak került. Mára megjelentek az egynyári virágok: a vízelvezető árok kitisztult, az átereszek fölé betonozott gépkocsibejáró került: a muskátli, a rózsa, a bukszusbokrok egy új életforma kialakulását, elfogadását jelentik. A jószág a kerítésen belül marad — mert ez is szükséges ahhoz, hogy a virágágyások élve maradjanak. Megisszuk a kávét a tanácselnök szobájában. A som- bereki jövőről, a községfejlesztésről, a társközségek sorsáról beszélgetünk. Dombai Gyula elnök is őszintén bevallja: sok még a teendő. A somberek! tanács nemcsak Somberekért felelős, hanem Palota- bozsokért is, Görcsönydobo- káért is. Dombai Gyula ezt a következőkkel magyarázza: — Válaszoljon: mire megy egy tanács, magára hagyva, néhány forintjával? Dühönghet a tenniakarás, mégsem megyünk semmire. Itt a községekben arra van szükség, hogy az emberekkel megértessük: egymásra vagyunk utalva... S ezt mindennap újra és újra el kell mondani, tudatosítani. S ma még porhintés lenne, ha azt mondanám: a társadalmi munka megy, mint a karikacsapás. S nagyon nehéz azt is elhitetni, hogy a somberek! tanácson nemcsak a sombereki gondokat látják. Legnagyobb örömöm például az, ha a gör- csönydobokai összekötőút vég- re-valahára megépülne. És szeretném, ha a bozsokiak ezután is megtalálnák a hangadókat — nemcsak a tanácstagokban, népfronttagokban —, akik azon dolgoznak, hogy egy centit se lépjen vissza a község. Ehhez új szemléletű tanácsi emberekre is szükség van, másképpen kell nézni mindent. Vagyis: érezzük, hogy elvették a tanácsot Palotabo- zsoktói, úgy elvették egy kicsit Somberektől is ... Megpróbálok kontrázni. A porták szépségével, a közterület csinosításával kezdtük, örömmel nyugtázva, hogy Somberek szinte évről évre a legszebb baranyai községek közé tartozik. De vajon ez lesz-e Palotabozsok sorsa is.. . ? Továbbmenve: vajon a sok-sok baranyai társközségben ki fogja elintézni, hogy a beszakadt tetejű buszvárót kijavítsák, a kátyúkat betömjék, az árkokat tisztán tartsák, azaz ki fogja az embereket mozgósítani, megkérdezni. Ki kíváncsi az ő véleményükre? Az erős centralizáció egyelőre még nem mutatja azt a másik arcát is, amelyiket szeretnénk látni. Egy emberre volna szükség, aki helybeli, aki nem restell kilincselni, aki magára vállalja a falu sorsát.. . Jelen esetben arról van szó, hogy tovább kell bontakoztatni a bozsoki értékeket. Ezt szeretné Dombai Gyula is egy ötezres létszám föllötti községcsokor gazdájaként. Hogyan? — Csak egyedül nem megy. Kohl néni ugyan említette: nem félnek az itteniek a munkától. Nem félnek Palotabozsokon, Görcsönydobokán sem. A porták szépsége — belső szépsége — kinek-kinek saját kedvére, hasznára válik. De a porták előtti rend, már egy kis rész a közösségi feladatból, s az, hogy a sombereki Kossuth Lajos- utca 131. előtt szépen virágzik a rózsa meg a muskátli, már az egész községet szolgálja. De ehhez —s ezt mindenki tudja a községben —, megannyi jó szó, kér- lelés, veszekedés kellett, tanácsrendelet, agitálás, házról házra járás, kilincselés. Most pár évig azért fognak kilincselni, hogy próbáljon mindenki csak rózsát vagy csak muskátlit ültetni, hogy egységesebb, szebb legyen a főutca . . . De ahol nincs tanács, nincs gazda, nincs falubizalmi — vagy minek . nevezzem, ott ki fog kilincselni? . .. A porták szépsége, a muskátli nem nagy ügy. De ha visszaforgatjuk a kereket — az időt —, s megnézzük, hogy miként jutottak el a somberekiek a virágokig, megannyi kemény napot találunk útközben. A közösséggé érlelés napjait. De hol vannak ezek a napok a baranyai több száz társközségben? A bezárt kapukat ki fogja kitárni?... Kozma Ferenc A régi házak és az új lakóépületek elé ültetett virágok összhatása egyik összetevője a falu szépségének Mindennapi terrorizmusunk yűlöljük a terrorizmust. Az Aldo Moro kegyetlen és oktalan halála okozta sokk aligha múlik el a világ felett nyomtalanul. Erről beszélgetünk hivatalban dolgozó ismerősömmel, majd szinte minden átmenet nélkül gyermekeinkről esik szó. „Gimná- zi4pnba fog járni, ha belege- bed is” — mondja. Arca kemény, s tudom, hogy így lesz: a tanulásban nagyon is közepes képességű fia nem menekülhet a sorsa elől. Gimnazista lesz; bukdácsolva és szenvedve, de érettségizni fog — kerüljön bármibe is. Az apa lesi az arcom: ugye, igazam van? De hát ezt hiszi mindenki. Azok is ezt hitték .. . Ez az apa, ez a kis beszélgetés, az autószerelésről álmodozó kajla és . jámbor fiú felidézett képe tucatnyi más, hasonló történet emlékét idézi fel. Nekem van igazam. Úgy lesz, ahogy én akarom. Ha mást mondasz, ha mást akarsz — nehéz napok várnak rád. . . Rémüldözünk a fegyveres terroristák szörnyű tettei hallatán, gyűlöljük a terrorizmust — de hát a terror szelleme, a terrorista mentalitás bennünk is ott lapul. .. Vezetők jutnak eszembe, akiknek mindig igazuk van. Akik csak azt tűrik meg maguk mellett, aki feltétel nélkül egyetért. És rangnélküli hangadók, akik sohasem szólnak, ha a nyílt színen szólniuk kellene, de a műhelyben, a kocsmában — annál hangosabbak. Futballmeccsek hangorkánja zúg fel — isten óvja azt a szurkolót, akinek az ellenfél játéka tetszik jobban. .. És eszembe jutnak játszótéri emlékeim. Már ott is: többnyire azt kell minden gyereknek játszania, amit a legerősebb akar játszani... Elítéljük a terrorizmust, mely ártatlanok vérét ontja, s rettegésben tart tíz- és tízezreket — de sokszor észre sem vesz- szük, hogy — bár vér nélkül — hozzájuk hasonlóak vagyunk magunk is. Egy munkásasszony panaszolja sírva: a műhelyfőnök kedvese megkeseríti az életüket... Fiatal fruska — ugyanolyan varrónő, mint ők, s mégis: minden úgy van, ahogy ő akarja ... Ö dönti el, ki mit ér, ki kap majd jutalmat, s ki az, akinek a brigádból mennie kell . . . A terrorizmus — erőszak. Fordított értékrend. A félelemre spekulál, a meghunyászkodó sokaságra. És ahol egyszer elérte célját... I Kulturális életünk magasrangú képviselője mondja: legnagyobb gondunk a klikkszellem. Az elvtelen összefogás, az értékek eltorzítása, a szabad viták, az érvelő véleménynyilvánítás megakadályozása. Akiknek más a szép, akiknek más tetszik — ellenségek. S az ellenségnek nem teremhet babér... Megyünk az utcán. Duhajkedvű fiúk jönnek szembe velünk. Ők ketten vannak, mi négyen — igaz, gyerekekkel. S tudom: ki kell térnünk . .. Mert azt is tudom — vagy legalábbis okkal félek tőle —, ha vita támad, a járókelők többsége magunkra hagy... Terroristák mennek az utcán — s mi: engedünk. Mint ahogy az is terror, hogy csúszópénzt kell adnom, ha hiánycikket keresek. Ha nem adok — nincs. Nem szabad akaratomból adom —ez az adóm. A szülő terrorizálja a gyermekét — a gyerekek, nem egyszer, a szülőt. A főnök a beosztottakat — a beosztottak a vezetőket. Hány példát tudunk, amikor a többség érdekeit szolgáló vezetői döntéseket akadályoztak meg; hány igazságos elgondolás vetélt el — mert túl nagy volt az ellenállás! S mi szemérmesen azt mondjuk: nehéz a hangadókkal . . . És itt vannak az összefonódások. Mi ez, ha nem terrorizmus? Valakit — okkal és joggal — el akarnak bocsátani, vagy egyszerűen csak büntetni akarnak — a többség, a becsületesen dolgozó „némák" védelmében —, s akkor megszólal a telefon .. . Egy baráti tanács, aztán még egy, majd egy harmadik is... Megvannak az összeköttetéseim . . . Megnézheted majd magad. . . Túlságosan is ismerősek ezek a mondatok — és sajnos, példák sora bizonyítja: előbb- utóbb komolyan kell venni őket. Egy újító kálváriája. Amit javasol: jó. Ha megvalósítják: milliókat hoz. Biztatják is. S aztán — ki tudjo, hol és miért? — valahol elakad. Kezdődik a harc o szellemek ellen. Aztán — amikor már az újító nemcsak hitében, de emberileg is roncs —, valaki azt mondja: tulajdonképpen lenne egy megoldás . .. De hát mi ez? Ki merészeli? És mire fel? Mindennapi terrorizmusunk hitet öl, sőt embert is öl. László Lajos Infarktus című könyvét olvasom — immár másodszor. Sorsok — tragédiák. Buta emberek tragédiája, akik nem tudták felmérni reális képességeiket és esélyeiket, törtető emberek tragédiája, akik a látszatnak éltek — és becsületes, segíteni akaró, másokért égő emberek tragédiája, akiket az infarktus vitt el, de akiket tulajdonképpen mégiscsak megöltek. ersze a terrorizmushoz nemcsak terroristák kellenek. Néma, meghunyászkodó, mindig-óvatos, a megszólalás előtt mindig százig számoló, az én házam az én váram nézetet valló sokak is kellenek. Kishitűek tömege kell, akik csak a mát nézik. Hogy ma nyugalmunk legyen . . Aki fegyverrel támad, s fegyverrel öl valamennyiünk ellensége — és előbb-utóbb veszteni fog. Mint ahogy veszteniük kell mindennapi kis terroristáinknak is. Békés Sándor