Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)

1978-07-16 / 194. szám

1978. JÚLIUS 16. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Egy délelőtt a Siklósi Kerámia Szimpozion műhelyeiben „Utcák és terek művészete” A régi kolostorépület lebon­tott tetőzetű padlásteréből vas- betonrudak merednek az égre. A folyosókon mély csönd, a sarkokban szövögető pókokat nem zavarja a műemléki fel­újítás távolról ideszüremlő, szór­ványos zaja. A siklósi alkotó­telepek irodája maradt meg csupán itt az egyik nyugalma­sabb épületszárnyban, a kerá­mia szimpozion műhelyeit ki kellett költöztetni az alkotóház­bál a munkálatok idejére. Szerencsére a közelben kap­tak helyet, a szomszédos nap­közi otthon épületében. Ott rendeztek be ideiglenesen a ke. :ámio műhelyeket. A napközi udvarán hatalmas, köralakú vasszerkezet fekszik a földön. George Dubon mexikói szob­iász betonplasztikájának a vá­za. A művész tenyérnyi papír­makettet tart a kezében, az egyik műszaki embernek ma­gyaráz valamit a hegesztéssel kapcsolatban. Nagy a jövés-menés. Vala­honnan anyagot hoztak, nem tudják kinek átadni. Villany- szerelő kellene a hegesztő ap­parátushoz. Telefonon üzenik, már állítólag elindult. Valaki érdeklődik: mi lesz az ebéd. Aztán egy újabb üzenet: az egyik művész megérkezett, elé­be kellene menni. A japán szobrászt két napja várják a Ferihegyi repülőtéren. Állítólag elindult Tokióból . . . Ebben az udvarban fogják megvalósítani a szobrász szimpozion beton­programját. Itt találkozom Csenkey Évával, az alkotótele­pek irodájának vezetőjével, aki eddigi tapasztalatainak megfe­lelően ezúttal is legalább négy­féle dolgot intéz egyszerre. Azért akad némi idő arra is, hogy a keramikusok idei mun­kájáról beszélgessünk. — A mottó ebben az évben az „Utcák és terek művészete”. A művészek idén a kerámia és a városépítészet kapcsolatával foglalkoznak, ezek összefüggé­seit kutatják, kísérletezik ki Munkáikhoz az alapot a pécsi Városi Tanács építési osztálya által javasolt helyszínek képe­zik. Ezeket a helyszíneket ideál­környezetként fogják fel és úgy készítik el alkotásaikat, mintha azok az adott környezetbe ke­rülnének. A lényeg az, hogy itt most a kerámia a praktikum, a gyakorlati alkalmazás irányába fejlődjön. Ha törekvéseink az építőművészeknél és a pécsi építésügyi hatóságoknál kedve­ző fogadtatásra találnak, ak­kor tovább finomítjuk oz elkép­zeléseket. — A körülmények, úgy látom, elég rosszak. — Az egész kolostorépület foglalt. így most a siklósi Váro­si Tanácstól kapott napköziben dolgozunk. Három műhelyt ala­kítottunk ki a kerámikusoknak. — És a kemencék? — A kolostorban vannak. Jú­lius közepén kezdjük az ége­tést . . . — A jövő? — Nagy kérdőjel ... Az épí­tési határidő 1982. októbere. A mostani lendületes munkát egy esetleges leállás megtörné. Nem lehetne megvalósítani a városépítészettel kapcsolatos terveket. A műhelyek elhelyezé­se a jelenlegi formában még csők megoldott volna, a fő probléma viszont a kemecék holléte, Szemereki Teréz budapesti kerámikus ujjgyakorlatként, be-. Zavadzky Éva kerámikus munka melegítésül készített már né­hány kisebb tárgyat. Most egy oszlopelemen dolgozik, amely­nek „ideálkörnyezete" a Xavér templom előtti hajó alakú le­zárt tér. Képzeletben oda ke­rül ez, a monument-szerű mű­tárgy, amely mintegy messziről le tudná állítani az autóforgal­mat. . . Másik terve a Szigeti városrész óvodájának a fogadó­terébe illeszkedő kerámia­együttes gondolatát foglalja magába. „Mászóka”-félék, ,,Bu- jócska-futkosók”, „terelők” — ezeket a megnevezéseket hal­lom a következő óvodai kerá­mia-elgondolásra. Aztán egy útívbe, kanyarulatba kerülő kerámia-plasztika nevét keres­sük, nem sok eredménnyel. Ké­sőbb talán készen kellene lát­ni őket, ott, ahol ma még csak a művész képzeletében élnek. Reméljük, erre is sor kerül majd, és akkor a névadás is jobban megy. Rideg Gábor művészettörté­nész idén először vesz részt a szimpozionon. Mint mondja, az anyagismeret, a technológiai is­meretek gyűjtése, gyarapítása, a belső alkotói folyamatokkal való megismerkedés nélkülözhe­tetlen a művészeti szakíró szá­mára. Sokat vár az esténkénti szakmai megbeszélésektől, ami­közben kor ki-ki a közösség elé tárja problémáit. Szívesen foglalkoz­na az ilyen alkalmakkor felve­tődő elméleti kérdésekkel. A szobrászok munkáját is szeretné figyelemmel kísérni, a beton­program természetesen szintén érdekli. Elsősorban nem mint a Művészet című folyóirat főszer­Készülö kerámiaplasztika kesztője, hanem mint művészet- történész tartózkodik Siklóson. Mindemellett tőle tudom, hogy a Művészet egy egész számot szentel idén novemberben az alkotótelepeknek. Zavadzky Éva budapesti ke­rámikus munkahelye a Perényi- kert melletti erkélyszerű nyitott helyiségben van. Jókora gipsz­gömbök és öntőformák veszik körül. „Ideálkörnyezete” ugyan­csak a Szigeti városrészbe es­nek, a bölcsőde és az óvoda közötti területre, a városi könyv­tári olvasókertbe és az általá­nos iskola közelébe. A híg gipsztejet luftballonba önti, a felfújt luftballont elköti és vár, amíg megmerevedik a gipsz. Ugyanez nylonzacskóvqi is véghezvihető. A nyers forma így készül. A kész gömböt máz- anyagba mártott spárgával kör­betekeri. A spárga kiég, a fes-. tékanyag érdes vonala ott ma­rad. Ezeket a formákat sokszo­rosítja és ezekből építkezik. Az érdekes kísérlet eredmé­nyei alighanem meghökkentő újdonságok lesznek. Időközben talán megérkezett a villanyszerelő, a szállítók át­adták óz anyagot, a munka pe­dig megy tovább. Pákolitz István: Vargabetűk Ezerkilencszázhetvennégy szeptember tizenötödikén, vasárnap délután hat és hét óra között akkora csönd szakadt a kora őszi alkonyatba, hogy a három nyárfa álltában elbóbiskolt, szomszé­dunk fűzfája sóhajtani is elfelejtett, vityilónk beleroskadt az újro- zöldellő fűbe, én meg csak üldögéltem a kőasztalnált zsoltár, népdalt fütyörészve, vörösbort kortyingatva, hogy ne remegjek at­tól, amitől már éppen ideje lenne félni. A Csönd címet adta Pákolitz István ennek a versének, amely a Vargabetűkben, most megje­lent verseskötetében olvasható. Ha csak ezt a verset vennénk tüzetesebben, tehát elemzően szemügyre, közel kerülhetnénk Pákolitz költészetének a lénye­géhez. Mi ez a vers? Egy futó han­gulat rögzítése, egy — látszatra semmi rendkívülit nem hordozó — pillanat kimerevítése. Expo­nálás egy olyan témára, amely szinte már annyira jelentékte­len, hogy nem is téma . . . Ilyen azonban úgy látszik, e költészet számára nem létezik. Amit számos költő tematikátlan terepnek tartana, az a Varga­betűk költője számára fölöt­tébb témagazdag világ. És ez persze csak a peremterület. Mert ugyanúgy megtalálhatók e költői tartomány központi fek­vésű pontjain ama „nagy té­mák" is, amelyek semmiféle költészetiből nem hiányozhat­nak. Csakhogy itt még valami más is van. Egy, a helyzet- és időmeghatározásban, hang- megütésben, indukcióban meg­nyilvánuló olyan fajta megkö­zelítés, ami szinte riportszerűvé teszi ezeket a verseket. Szoci­ografikus tartalommal, jelentés­sel ruházza fel őket, és ezáltal kiterjeszti a költészet határait. Vagy ha úgy tetszik, költésze­ten belülivé emeli a „költőiet- lent”. Pákolitz, mint kiderül, ki­fejezetten örömét leli a „köl­tőieden” témákkai való foglal­kozásban. Mintha arra töreked- legyen. Ezzel együtt minél iga- zabb, hitelesebb. És bármily pa­radoxon: éppen ezáltal költő- ibb. Nekem ez benne a legvon­zóbb. Ez az önámítástól men­tes — a finom hangszereken játszani sem felejtő — mar­káns mesterségbeli tartós, új­szerű magatartás, amely min­taszerűen mentes a költői céh íratlan diktátumaiba foglalt ballasztoktól, amely jóval töb­bet vállal, mint önmagát, a közvetlen környezetét, a pilla­natot, a mindig éppen elmoz­dulót. Ez a vállalás tágasabb, magába foglal egy egész kor­szakot és annak legmélyebben emberi törékvéseit. Vagyis ez a vállalás mindenekelőtt közéleti, a költői vállalkozást meghala­dó társadalmi mérete és sú­lya van. Ha fejlődésében szemléljük ezt a Pákolitz-versek képezte különös lírai alakzatot, észre kell vennünk, hogy az iménti értelemben vett „tematikátlan- ság”, köznapiság irányában va­ló nyitásai műfaji, stiláris és szerkezeti változásokkal is együttjárnak. A költő, mintha versei világa eleve adott vol­na (alighanem adott is), mint­egy tudósítóként számol be a saját verseivel való találkozás élményéről. Publicisztikus színe­zetű lírájának ereje ezáltal megkétszereződik, ugyanakkor hatása közvetlenebbé válik. So­kak szemében ezek a törekvé­sek „antilírót" eredményeznek. Lehet. De ez az „antilíra”, omennyiben tényleg az, az úgy­nevezett „tiszta líránál” is be­csesebb. Vargabetűk. Azt hiszem, a cím többféle kanyart, irányvál­tozást jelez. Jelzi az élet elke­rülhetetlen vargabetűit, ame­lyek jól tükröződnek a kötet verseiben, és jelzi a hangnem, az ábrázolásmód vargabetűit is, amelyek a líra és a lírai groteszk között kanyarognak. A Vargabetűk című, fanyar, ke­sernyés hangulatú vers súlyos önvallomás. Egy olyan ember helyzetmeghatározása, tükörbe nézése, aki már minden illú­zióval leszámolt, akinek a sze­mét ugyancsak sokszor meglá­togatta már az élet rútabbik felének a látványa, és aki ugyanakkor mégis tiszta tekin­tettel képes belepillantani eb­be a tükörbe. A vers leggyako­ribb szava az éppencsak kulcs­szó ............éppencsak leszaloj­t ott a mama a pincébe csirás- krmupliért", „éppencsak verse­ket írkáltam, amikor nem lehe­tett focizni", „éppencsak meg- ladikáztattam ifjú asszonyo­mat", „Éppencsak megszagol­tam a puskaport”, „éppencsak kapituláltam a linzi kikötőben", „éppencsak szert tettem a leg­főbb tanulságra”, „éppencsak keresztülbucskáztam néhány szívinfarktuson”, „Éppencsak . . Ez az éppencsak költői albu­mokba, mosdatlansága miatt sem igen illő, tipikusan utcai szó. Ugyanakkor láthatjuk, hogy Pákolitz mit tud művelni vele „Éppencsak" észreveszi ezeket a „mosdatlan” kifejezéseket, jelenségeket, „éppencsak" löl emeli a ceruzáját, „éppencsak" leír valamit, és az kivétel nél­kül költészetté válik a keze alatt. Nem akármilyenné. Bebesi Károly A magyar higiéné tudományának megteremtője Százharmincöt éve született Fodor József A magyar orvostudomány kiválóságai között Fodor József higiénikus, egyetemi ta­nár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a cambridgei egyetem tiszteletbeli doktora igen jelentős helyet foglal el. A közegészségtannak első ha­zai oktatója és művelője, de nemzetközi viszonylatban is egyik megalapítója volt. Százharmincöt évvel ezelőtt, 1843. július 16-án, a Bara­nyával szomszédos Somogy megyében: Lakácsán született. Középiskolai tanulmányait 1853-tól 1861-ig Pécsett a cisztereknél, a mai Nagy La­jos Gimnáziumban végezte és itt szerezte meg érettségi bi­zonyítványát is. Amikor 58 társával az első osztályban járt — az iskolában található feljegyzés szerint — Fodor Jó­zsef elsőrendű tanuló volt. Abban az időben az iskola tanulóit rangsorolták is. Fodor József a rangsorolásban a 24. volt. Előbb Bécsben, majd Pes­ten tanult az orvosi egyete­men, s 1865-ben avatták or­vossá. Már mint medikus és kezdő orvos különösképpen a higiéné érdekelte. Orvosi munkáját a Rókus kórházban kezdte. Közben a népegész­ségügy védelmére végzett ku­tatásokat. 1869-ben a „Tiszti orvosi eljárás" tárgykörben végzett kutatásai elismerése­ként a pesti orvosi egyetem magántanárává habilitálta. 1870-ben állami ösztöndíj­jal nyugat-európai tanulmány­útra indult. A müncheni egye­temen az akkor híres bakterio­lógusnak: Pettenkoler profesz- szornak higiéniai előadásait hallgatta. Hosszabb ideig volt Angliában, ahol az ottani köz­egészségügyi viszonyokat ta­nulmányozta. Hazatérve, „Köz- egészségügy Angolországban, tekintettel a hazai viszonyok­ra" címmel könyvet írt kül­földi tapasztalatairól. Ezt a művét a Magyar Tudományos Akadémia 200 arany jutalom­ban részesítette. Pályája állandóan fölfelé ívelt. 1872-ben Kolozsvárott az államorvostan ny. r. tanára, 1874—1901-ben az orvosi ren­dészet, utóbb a közegészség­tan ny. r. tanára a budapesti egyetemen. 1894—95-ben pe­dig az egyetem rektora volt. Az egészségügy területén végzett tudományos és elmé­leti munkásságát — sokolda­lúsága miatt — szinte lehe­tetlen felsorolni. Dióhéjban: az ő nevéhez, fűződik az első magyarországi közegészségta­ni tanszék megszervezése. Ne­ki köszönhető, hogy megkez­dődtek az első területi köz­egészségügyi laboratóriumi vizsgálatok. Az ő kezdemé­nyezésére épült ki az iskola- orvosi szolgálat. Világviszony­latban elsőnek vetette fel az országos közegészségügyi in­tézet és területi közegészség- ügyi járványügyi intézet ter­vét. Markosovszky Lajossal együtt pedig megszervezte az Országos Egészségügyi Egye­sületet, a mai Közegészség- ügyi Intézet szellemi elődjét. 1885-ben az ő javaslatára vezették be a középiskolák­ban az egészségtan oktatását. 1876-ban az országgyűlés megalkotta a közegészségügyi törvényt, amelynek kidolgozá­sában Fodor József vállalta a munka oroszlánrészét. Magyar- országon ő volt az első, aki a bakteriológiával önállóan és behatóan foglalkozott. Sa­ját kutatásai alapján azt hir­dette, hogy a fertőző beteg­ségeket mikroorganizmusok okozzák. Higiéniai vizsgálatát elsősorban a talajra, vízre és levegőre terjesztette ki. Ami­ről ma olyan sokat beszélünk: a környezetvédelem, az Fodor József eszméje volt, korát jó­val megelőzve. Számos tanulmánya jelent meg az Orvosi Hetilap Köz­egészségügyi és Törvényszéki Orvostan c. mellékletben, va­lamint az „Egészség" c. lap­ban és külföldi folyóiratokban. 1879—87-ben a „Természettu­dományi Közlöny", 1887-től az „Egészség" című lap szerkesz­tője, éveken át pedig a Ter­mészettudományi Társulat főtit­kára volt. A Magyar Tudomá­nyos Akadémia 1885-ben ren­des tagjai sorába választotta. Jelentős mértékben Fodor József nemzetközi tekintélyé­nek volt köszönhető, hogy a Vili. Nemzetközi Közegészség- ügyi és Demográfiai Kong­resszust 1894-ben Budapesten tartották meg. A kongresszu­son részt vettek az egészség- tudomány akkori legkiválóbb szakemberei, köztük az orosz Eriszman, Mecsnyikov, Gabri- csevszkij, Filatov, a német Gruber, Hueppe, Rubner, a francia Chantemesse, Nocard, Bertillon, az amerikai Vaug­han. A Magyar Higiénikusok Tár­sasága 1968 júniusában Pé­csett háromnapos országos vándorgyűlést tartottak, Fodor József születésének 125. évfor­dulójának megünneplésével. Ez alkalomból szülőfalujában: La­kácsán és Pécsett a mai Nagy Lajos Gimnáziumban emlék­táblát helyeztek el, amelyen megörökítették nevét. A pécsi gimnáziumban a szürke emlék-márványtáblán arany betűkkel a következő felírás olvasható: „Fodor József (1843—1901) egyetemi tanár, a magyar higiéné tudományának meg­alapítója, az iskola tanuló­ja (1858—1861) születésé­nek 125. évfordulója tiszte­letére elhelyezte, a Haza­fias Népfront Pécs városi Bizottsága és az iskola KlSZ-szervezete.” Ez az emléktábla egy eme­lettel van feljebb, mint az is­kola más, hírnevessé lett egy­kori növendékeinek: Garay Já­nosnak (1823—28), Babits Mi­hály (1893—1901), Vas Gere­bennek (1838—40) és az is­kola egykori tanárának: Falu- di Ferencnek (1722—29) em­léktáblája. F odor Ferenc hetvenhét év­vel ezelőtt, 1901. márci­us 20-án, fiatalon, 58 éves korában halt meg érszűkület miatt elvégzett lábamputálás után. Halálakor a „Nature” című angol természettudomá­nyi folyóirat többek között a következőket írta róla: „ . . .Fo­dor budapesti professzor ha­lálával Európa keleti része el­vesztette az egészségtudo­mánynak nagy tanítóját, a vi­lág pedig a közegészségügy­nek egyik legszorgalmasabb búvárát.. ." Pusztai József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents