Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-11 / 159. szám
1978. JÚNIUS I I. BELPOLITIKA DN HÉTVÉGE 7. Pécs közterein jelenleg 1© szökőkút van A város és a víz A víz a városszépítés fontos eszköze A Zsolnay kút Pécsett Gyermekkorom egyik legkorábbi emléke a régi budapesti Hősök teréhez kötődik: akkor még három szökőkútból lövellt a magasba bőséges vízsugár, amit esetenként színes fények világítottak meg. A váltakozó piros, zöld, sárga színű víz ma is fel-felbukik az emlékezetemben és azóta is egyre keresem a vizet, bármerre is járok. Hogyan vagyunk mi pécsiek a vízzel? Hosszú ideig kevés gondot fordítottunk a víz megjelenítésére. Riasztó példa erre Meszes: a hosszan elnyúló lakóterületen sehol egy kis üdítő víz. Az idegenkedés nyilván onnan fakadt, hogy Pécs vízszegény városnak mondatott. Ha pedig egy város szegény a vízben, nem illik pazarlóan bánni vele. Ez így rendjén is volt mindaddig, amíg egy szökő- kútféle egyfolytában fogyasztotta a vizet, ami így „haszontalanul” ment veszendőbe. Nyilván ez a szemlélet segítette a sétatéri vízlépcsőt is elmúláshoz. De ma már más a helyzet. Ma már visszaforgató berendezéssel működtetik a nagy szö- kőkútas medencéket, egy idényben tehát csak egyszeri vízfelhasználással kellene számolni és a párolgási veszteség pótlásával. ♦ Kalla Gábortól, a Pécsi Kertészeti és Parképítő Vállalat osztályvezetőjétől tudtam meg, hogy tavaly a vállalat a zöld- területi gazdálkodásnál egész évben 56 000 köbméter vizet használt fel, tehát annyit, mint a város egynapi vízfogyasztása. Ez 415 000 forintba került, ami az összes parkfenntartási költség 2,5 százaléka. E vízmennyiségben van a szökőkutak víz- fogyasztása és a locsolóvíz. Az előbbi a kevesebb, és még annál is kevesebb lehetne ... Nem titkolt levertséggel beszél arról a szüntelen küzdelemről, ami a vizes létesítmények körül folyik - a lakossággal. A díszmedencékben, amelyekben elvileg április elejétől október közepéig semmi gond sem lehetne, hetenként cserélni kell a vizet (és még örülhetnének, ha nem többször!), mert bámulatos gyorsasággal telítődnek szeméttel. Márpedig a piszkos, szennyezett vízről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy felüdít. ♦ Ilyen és hasonló eseteket tapasztalván nem csoda, ha az „illetékesek” nem törik össze magukat új meg új díszmedencék, szökőkutak létesítése érdekében. Pécs közterületein jelenleg 16 szökőkút van. Mind között a Köztársaság téri a legimpozánsabb, amelyhez hasonlót el lehetne képzelni másutt is. Egy, a Köztársaság térhez fogható tér el sem képzelhető ilyen attrakció nélkül. Ezért is érezni oly nagyon a víz hiányát a 48-as téren. Harmadik nagy terünk, a Kossuth tér ma alkalmatlan bármiféle látványosságra, de vajon nem lenne-e érdemes már most gondolkodni azon, hogy az autóbuszok tervezett kitiltása után nem lehetne-e a jelenlegi aszfaltsivatag nagyobb részét re- kultiválni, a tetet térré formálni, ahol a víz is megjelenhetne. A Széchenyi térre nem hiszem, hogy gondolni keltene. Az évszázados hagyományokhoz méltóan illeszkedik az oly népszerű és szép Zsolnay-kút. Milyen kár, hogy a párjának, a Jókai térinek a tálcáját nem méretezték egy kicsit nagyobbra, akkor a bővebb vízsugár alkalmasabb lenne a kortyolásra, a kéz leöblítésére. ♦ Ha két új városrészünket, Üjmecsekalját és Lvov-Kertvá- rost összehasonlítjuk, ilyen tekintetben az utóbbi kedvezőbb képet mutat. Újmecsekalján inkább rögtönzést érzünk. A Kerényi-kút nemigen működött, a Laborcz- szobor medencéjének a környezetét csak néhány éve rendezték, a 17 emeletes előtti vízijáték hangulatosabb lenne, ha a „gombákból” többet tettek volna egy csoportba és egymás alá-fölé, a Magyar Lajos utcában a tűz-viztározót sikerült nagy erőlködéssel szökőkúttá fejleszteni. És ezeken kívül még egy vizecske van: a központi tér déli peremén. Ezzel szemben Lvov-Kertvá- rosban átgondolt terv szerinti rendszert alkot a víz megjelenítése. A Barátság-forrással kezdődött (vajha nagyobb sugárral egy kicsivel magasabbra emelkedhetne e forrás vizel), aztán a városrész üzletutcájában a kétmedencés szökőkút, majd az Anikó utcában a már kész, üzembehelyezésre váró hatalmas medence. Készül a Krisztina térnél a következő, amelynek feltörő vizét egy kompresszor levegővel habosít- ja, dúsítja majd. Ez egyébként egy újabban szívesen alkalmazott fogás a A tettyei kút. szökőkutaknál, Pécsett az első lesz. És majd megjelenik a víz a Diana téren is — ha elnyeri térformáját. A városrész bizonyára sokat nyer a vizeknek ezzel az együttesével. Harmadik fiatal városrészünkben ma még nélkülözött hiánycikk a közterületet otthonosabbá, barátságosabbá tevő víz. Pedig a Szliven Áruház melletti szűkre szabott üzletutca szívesen fogadná a vidító vizet. Hasonlóképpen a magasház környezetét is bensőségesebbé tenné egy tisztán tükröződő vízfelület, amelyben a ház is megtalálná magát. ♦ Amikor Kalla Gáborral nekiláttunk, hogy ábrándozzunk egy kicsit víz-ügyben, egyre-mósra jönnek az ötletek. Ő egy régebbit idéz: egyszer felvetődött, hogy a Tettye-forrós vizével valahogyan vissza kellene idézni — ha csak 80—100 méteren zuhogtatott vízzel is — a hajdan sok-sok malmot működtető sebesvízű patakot. Én Gero Győző ötletét idézem: törökkori emlékeink kiváló ismerője, Jakováli Hasszán dzsámijának felújításakor mondta, hogy a török templom előtti kis terecskén helye lenne egy csorgókútnak, ami egykor a rituális mosakodások céljára lehetett is itt. Erre Kalla Gábor azt mondja, hogy ő hajdani számtalan török ivókút némelyikét hozná vissza; ezek falikútok voltak, helyigényük sincs, s a régi városrészben meg is van a létjogosultságuk. A tömbrekonstrukcióknál ezekre is lehetne gondolni. Én a Bar- bakán-kertet említem. Vannak, akik viszolyognak a víz ottani megjelenítésétől, pedig ez csak fokozná a hely intim hangulatát. De ha itt nem, a körbástya melletti kőkatlanban mindenképpen elkelne valamilyen formában a víz. Tudom, hogy a város történelmi múltjában ott nem volt víz, de abban a múltban emberek sem üldögéltek ki oda napozni, pihenni. És fűznénk tovább az ábrándozás gyöngyszemeit, de ezen a környéken lévén, tüstént szóba kerül a vízlépcső is. Nem a megszűntén kesergünk, csupán megállapítjuk, hogy a most születő pázsit és virógzuhatag semmiképpen nem pótolhatja itt a vizet, Itt mindenképpen szükség van a víz feltámasztására! ♦ A víz a városépítés, a város- szépítés fontos eszköze. Bizonyára szerepe lesz annakidején a művelődési ház előtt kialakítandó térségen, mint ahogy az új megyeháza előtt is kaszkádszerűen jelenítik meg. S amilyen módszeresen „vizesítették" Lvov-Kertváros eddig megépített részét, bizonyára ugyanolyan módszeresen kap díszmedencéket, szökőkutakat az új rész is. Nem lehet e témát lezárni úgy, hogy ne szóljunk a nagy lehetőségről. A Balokány-liget- ben, a népszerű Ifjúsági Parkban a tó közepén tavaly társadalmi munkában csináltak egy szökőkútat, s az időnként működik is. Továbbfejlesztve egy igazán reprezentatív, bővizű, magasratörő szökőkútat lehetne ott csinálni. A megúj- hodó Budai városrésznek is dísze lenne. A tripammerfa Hz erdő fohásza Az ember ellen kell védeni a természetet Kanyargunk a Mecsek autó- útján, a nap ragyogóan süt, s a tiszta eső utáni erdei levegő felfrissít. Jobbra-balra ovális szürke táblák jelzik, hogy mór bent járunk a mecseki parkerdő természetvédelmi területén. Özveszélyre figyelmeztető táblák bukkannak föl, de csak egy fácánkakas szalad az útra. Egyszer egy előadáson hallottam, hogy a természetvédelem nem más, mint az ember ellen védeni a természetet. S amit ezen a napon láttunk, az igazolja ezt az elkeseredett kijelentést. Először talán nem is az erdőt közvetlenül érintő rongálásokról szólnék. Árpádtetőn az erdészet berendezéseket is készít, ezek egytől egyig a kiránduló emberek szociális ellátását szolgálják, hogy az emberek ezeket birtokba veszik, annak — sajnos — meglátszanak a nyomai. Csak néhány példa: az esőbeállók oldalából egyes darabokat kihasítottak, s például a hegyi versenypálya remeteréti céljából a vendégeknek kihelyezett padok közül nyolc-kilenc eltűnt. A háromnapos versenyen — amikor ráadá. sül tűzgyújtási tilalom volt — egy erdei asztalt tüzeltek el, annál melegedtek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egy ilyen rönkasztal 650 forint.) A lelátónál hiába állítottak föl szeméttárolókat, az újságok, programfüzetek mégis szétszórva maradnak. Lehetne még sorolni, mennyi munkájuk vész kárba így azoknak, akik mások - többek között éppen a rongálok — kedvében akarnak járni. Ehelyett inkább nézzük magát az erdőt, hiszen itt óriási értékekről van szó. Elmegyünk a népszerű kirándulóhelyre, a Tripammer-fához. Mielőtt a tisztásra érnénk, észreveszek egy táblát, rajta a felirat: „Az erdő fohásza”. Kíváncsian olvasom, bár sejtem, mi lehet a lényege. A cím alatt nagy betűkkel olvasható: „Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!” Nem tudom, hányán olvasták ezt el, az is valószínű, hogy sokan jót szórakoztak ezen, s aztán mintha soha nem is látták volna. Bizonyos szempontból az is tragikus, hogy egyáltalán ilyen táblák elhelyezésére szükség van. Beérünk a tisztásra, a Tripammer-fához. Szemét szanaszét, a kijelölt tűzrakóhelyen műanyag flakonok: olajcsere nyomai. Hát igen: a hét végén itt majális volt.. , Papp Tivadar, az árpádtetői erdészet vadőre egy hatalmas bükkfára hívja föl a figyelmemet: a kérgét össze-vissza vésték: a háncsrész elroncsolódott - a fa száradni kezdett. Közelében egy másik bükkfa hasonló állapotban, egy harmadik még úgy-ahogy tartja magát. Előbb-utóbb ki kell majd dönteni őket. Árpádtetőt magunk mögött hagyjuk, megyünk vissza az ötszáz hektáron elterülő védett parkerdőbe, Égervölgy felé. Az útvonal nagyon szép — de- hát erre sem kizárólag pozitív jelenségeket látunk. Az út szélén, végig egy-egy hosszú szakaszon, építőanyagokat halmoztak kupacokba. Senki se vitte be a saját telkére, s most baloldalt olyan az út, mintha egy felvonulási területen haladnánk. Jobb oldalt, az erdő szélén pedig az otthoni lomtalanítások nyomai: nylonzacskóban kihordott szemét, bitumeneshordó rozsdás drótokkal. Hogy kik teszik ezt? Nehéz kinyomozni. Szűk utakon kanyarogva érkezünk végül Éger-tetőre. Lesétálunk a mohosi Kis-kúthoz. Alattunk mélyebben a forrás. Szemem megakad egy sörösüvegen. Aztán a forrás vízében további kettőn. Majd egy borosüveg, s távolabb sikerül felfedeznünk egy pálinkásüveget is. Lent, Égervölgyben két kisfiú fut velünk szembe, kezükben vízzel félig telt nylonzacskó, benne két rák. Most fogták. Megállítjuk őket, kísérőm visszadobatja velük a tóba. Egy rák értéke háromszáz forint... A gyerekek elszaladnak. Pár percre leülünk beszélgetni, s azon tűnődöm, hogy megannyi lelkes ember már szinte heroikus - és úgy tűnik, egyelőre hiábavaló — küzdelmének mikor érik be a gyümölcse, mikor fogjuk mindannyian megérteni, hogy nekünk, magunknak még sokáig szükségünk lesz ezekre az erdőkre, ahogy éppen ezért saját érdekünkben vigyázzunk rájuk. Vízijáték a 17 emeletesnél Fotó: Erb János Hársfai István Dücsö Csilla
