Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-04 / 152. szám
DN HÉTVÉGE 10. SZOCIOGRÁFIA 1978. JÚNIUS 4. — Hatvanhét éves a cég ... 1910-ben nyitotta meg apám a műhelyt a Zsolnay utcában ... öten voltunk testvérek... Három évig voltam inas az apám műhelyében . . . Elvégeztem a gépipari technikumot.. . Amikor Szegeden jelentkeztem felsőfokúra, nem kellett fölvételi vizsgát tennem. Akkor a fölvételi nyár végén, augusztusban volt. Az oktató elém tett egy munkadarabot, munkáljam meg. Kezembe fogtam, aztán beszorítottam a satuba. Egyszer csak odajön, és azt mondja: „Na, tegye le . .. Látom, ért hozzá." Föl voltam véve ... Először reggel fél nyolckor kerestem. Két ember dolgozott az udvari műhelyben, a fiatalabb autogénhegesztövel egy vasajtót állított össze, az idősebb a lyukasztógépen dolgozott. — öt perc múlva itt lesz ... — mondta az idősebb férfi. Akkor nem tudtam megvárni. Másdoszor elkísért a szövetkezet elnökhelyettese: — Ha egy igazi, régi mesterrel akar beszélni, aki valamikor a szövetkezet tagja volt, Sanyi bácsit keresse ... Megállapodtunk, hogy pár nap múlva újra jelentkezem. Ez a városrész halálra van ítélve. Sietnem kellett, öreg, hámló falú házak veszik körül a műhelyt. A földszintes lakásokban idős «emberek élnek, kispárnát tesznek az ablakba, kikönyökölnek, szemlélődnek, figyelik a világ múlását. A korhadt kapukat éjszakára sem csukják be, itt nincs érték, amit védeni kell. Az utcáról apró boltok nyílnak. A kirakatok üvegét már nem tisztítják. A kaputól jobbra a villanyszerelő alagsori műhelyébe vezet pár lépcső. Balra kopott, külvárosi presszó húzódik meg. A szomszéd ház uvarát egy nagykereskedelmi vállalat bérli: rozsdás szögvasak, csövek, drótkö- tegek hevernek halomban. A mesterrel az udvaron találkoztam. Két ismeretlen férfivel tárgyalt. Az utolsó mondatokat még hallottam: — ... akkor minden rendben ... a hét végén jöhetnek érte... — Elbúcsúzott tőlük, és hozzám fordult: — Már vártam... Fölírtam néhány nevet... Kérem, fáradjon az irodába . .. Rátettem a kezemet a műhely kilincsére. Elnevette magát: — Az én irodám az utcáról nyílik... He-he ... Valóságos szalon ... A kedves vendéggel ott tárgyalunk . .. A gödrös kapáljon át az utcára, majd a presszóba kormányoz. — Ez az én irodám. A Jegesmedve. . . Itt nincs zaj, por, piszok. Lehet nyugodtan beszélgetni. S közben megiszunk valamit... Egy feketét, jó? Meg valamit melléje. Tériké! Két feketét, egy konyakot, meg nekem a szokásosat. Tudja, a patkányméregből! A fal melletti kis, négyzetalakú asztal mellé ülünk. A székek is aprók, ülőlapjuk négyzet alakú. Az első gondolatom: Elfér- e rajta? Szemmelláthatóan nem zavarja a szűk hely. Szembeül velem, két meztelen karját az asztalra teszi. Így is érezni, erős, nagytestű ember. Az arca fog meg: tiszta, nagy, kék szeme, hátrasimított, ősz haja, húsos, puha ajka. — Nyolcvanra, úgy hírlik, az egész negyedet lebontják — Részlet a szerié Sorskovácsok című, o Táncsics Kiadá gondozásában az Ünnepi Könyvhétre megjelent könyvéből. mondja. — Fönt, a piacnál kezdik. A pincéket már tömik. Jönnek a nagy dózerok, és leradírozzák a házakat... Én nem bánom. Hatvanhét éves vagyok. Legföljebb beadom az ipart, nyugdíjba megyek, és kész. De mondja meg uram, mit csinálnak a fiatalabb iparosok? A környék tele van apró műhelyekkel, köszörűssel, lakatossal, kosárfonóval, esztergályossal. Föl is út, le is út. Mehetnek világgá. Az egyiknek Meszesen, a másiknak a szénmosónál, a harmadiknak a Rácvárosban ajánlottak föl helyet. Mit csinálnak? Ki keresi meg őket a világ végén? Nincs ott kuncsaft, uram ... Megérkezik a fekete, a konyak és a „patkányméreg": fél deci unicum. Koccintunk. — A szövetkezetről beszéljen ... Hogyan kezdődött? — kérdezem. — Nehéz volt összehozni. Azt mondták: „Ha te, Sándor belépsz, megyek én is” Úgy emlékszem, 1951. augusztus 20-án alakultunk meg. Erre a papírdarabra fölírtam a tagok nevét. Tizen vagy tizenketten lehettünk. Pécs iparosainak a legjava jött össze. Schneider, Mráz, Balato- nyi Géza, Földes Mihály, doktor Bruhács, Gombár, Veverka Gyurka, Andalik Mihály, Kolter Jóska... Az első tagok közül már sokan nem élnek. De párat még találhat. Götli Lajos a késes részleget vezette, most a Tettye utcában, a Mindenszentek temploma fölött lakik. Földes Mihály a Vámház utcai iskolával szemben... Én a lakatos és sodronyfonó részleget vezettem. Művezető voltam ... — Hogy hogyan kezdődött? Nézze, én elmondok magának valamit, de ne írja meg. Ha valaki megkérdezi, letagadom, hogy tőlem hallotta ... De látom a szemén, hogy megírja . . . Na, jól van ... Hát az úgy volt... Mégsem mondom el... 1951-et írtak akkor... Azt hiszem, nem kell többet mondani... Behivattak a városházára. Az illető, aki hivatott, kiküldte a gépirónőt, és leültetett. Kihúzott az íróasztal fiókjából egy papirost. Azt mondta: „Akinek a neve ide föl van írva, azt holnap kitelepítik. A maga neve is szerepel a listán. Ha nem lép be, mehet Hortobágyra ..." Beléptem. — Azt kérdezi, kik voltak az első elnökök? Az első négyre emlékszem, Az egyiknek valamilyen szerb neve volt. Törve beszélt magyarul. A városban sorra járta a mestereket. Agitálta őket, hogy lépjenek be. A szövetkezeti tagok száma csakhamar meghaladta a százat. Később tudtuk meg, hogy a létszámtól függött a fizetése. Akkor így volt: több tag, magasabb fizetés .. . Három év alatt négy elnökünk volt. Hiába akadt köztük rendes ember, nem értettek a szakmához. Az egyik korábban a polgármester sofőrje volt, a másik nyugdíjas bányász. Az egyikkel sehogy se tudtam kijönni. A Zsolnay utca 15-ben volt a műhelyünk. A sodronyfonókat fölvitette az emeletre, a lakatos részleget meg a földszinten helyezte el. Az emberek naponta cipelték a súlyos drótkötegeket föl az emeletre, a kész árut le a földszintre. Hiába szóltam, cserélje meg a két «nűhelyt. Azt mondta: az ellenség hangja . . . — Tudja, én karpaszományos katona voltam a háborúban . . . Mi lett a következménye? Ez is szép történet, de nem mondom el . .. Tudom, ezt is megírná . .. Uram, az egyik nap jöttek értem a rendőrök ... Azt mondták, hiányzik a pénz a kasszából. Az elnök szeretett inni, de én voltam a művezető, a horthysta hatonatiszt, és lecsuktak. Fél évig ültem. Ott hallgattam a helsinki olimpia döntő mérkőzését, a jugoszláv—magyart. Rendesek voltak az őrök. Kitették a rádiókészüléket az udvarra, megengedték, hogy hallgassuk a meccset. Aranyérmet nyert a magyar csapat... Erről jut eszembe: Megnézzük holnap a vébé selejtezőt? Közvetíti a tévé. Nagy mérkőzés lesz Tbilisziben. Döntetlenbe kiegyeznék. Milyen eredményre számít? Remélem, továbbjutunk ... Hol hagytam abba? Igen. fél évig voltam vizsgálati fogságban. A tárgyalás arra volt. jó, hogy kiengedjenek. A bíróság fél évre ítélt, és a letartóztatásban eltöltött időt betudták. Az elnök sokkal többet kapott. Ott vannak az iratok a bíróságon, mindent meg lehet nézni. Utána visszajöttem a szövetkezetbe, és újból művezető lettem. Persze volt, aki azt mondta: „Na mi az? A műszaki vezetőt lecsukják, fél évre elítélik, aztán újból itt van?” Nem azért jöttem el a szövetkezettől. Hogy 54-ben miért jöttem el mégis? Nehezen tudnám megmondani... Ez a mostani elnök persze más. Ismerem. Ez szakember. Mérnök ... Amíg beszélgettünk, megtelt a presszó. A szomszédos boltokból fehérköpenyes eladók ugrottak át, nyugdíjasok telepedtek az asztalokhoz, egy közrendőr és egy erdei favágó érkezett. Amikor egy új ember belépett, Sanyi bácsi mindig az ajtó felé kapta szemét. Tériké o kávéfőzőgéppel bajlódott. Egy sovány lány kijött a raktárból, és vizes ronggyel le- törölgette az asztalokat. — Még egy fordulót — szólt a mester a lánynak. — Feketét is? — fordult hozzám. — Nem? Akkor csak egy konyakot és egy patkánymérget. írja a többihez! — Amíg o papír tart — nyelvelt a lány. Tériké letette elénk a tálcát. Nem tudtam megállapítani a presszósnő korát. Lehetett harmincöt, lehetett negyvenöt. Ajkán a rúzs piroson virított. Ruhája ráfeszült csípőjére, combjára. Párnás karján a bőr még nem kezdett el ráncosodni. Amikor a pult és a fal között asztalunkhoz préselődött, Sanyi bácsi hozzáhajolt: — A körorvos úr mikor jön? A presszósnő nevetéséből párás, meleg emlékek rebbentek föl. Amikor visszahajózott a pult mögé, Sanyi bácsi rám kacsintott: — Ha egyszer megizzaszthatnám . .. Fölemelte az unikummal teli poharát, és az enyémhez érintette : — Azt hiszem, én vagyok az idősebb. Ha megengeded, szervusz. Megígéred ugye, hogy szép cikket írsz? Vannak nekem újságíró barátaim. R. Ferit is ismerem. Pertuban vagyunk. Vele persze nem nehéz összete- geződni. Bírja az italt... Látod, ez az én irodám ... — Sanyi bátyám, ott tartottunk, hogy 54-ben ... — Igen, akkor léptem ki a szövetkezetből. .. Ismét maszek lettem. Folytattam apóm mesterségét. Milyen volt régen a szakma, és milyen most? Aki nem bírta a versenyt, kibukott. Aki hitvány ember volt, rossz mester, nem maradhatott a pályán. Most az átlagban az is meghúzza magát... Talán ezért jöttem vissza a műhelybe... Egy tanulóval meg egy segéddel dolgozom. Munka van bőven. Főként kerítést és garázsajtót csinátatnak az emberek. Ha valakinek nem tetszik az ajtó, amit a tüzépen kap, hozzám jön. Ha valakinek harminc centivel szélesebb ajtó kell, mint amit a szomszédban, a nagykereskedelmi raktárában talál, engem keres meg. De én nem adhatom többért... Az évi forgalmat is szabályozták. Egy negyedévben százezer forint lehet a forgalmam. Ennek nagy része persze rámegy anyagra, adóra, SZTK-ra. Másfél hónap alatt ledolgozzuk, aztán nézzük a napot. Most is jöttek a postától, hogy csináljak meg nekik valamit. Nagy megrendelés lenne, szériamunka. Nem vállalhattam el ... — Végigsimítja homlokát. — Gondold el: ha mi hárman meg tudnánk csinálni egy évben nyolcszázezer forintot, mekkora évi forgalmának kellene lenni egy háromszázötven fős szövetkezetnek? Legalább százmilliónak. És mennyit csinálnak meg? A nyolcvanat se érik el. Azt kérdezed, hogy miért? Nagy náluk a rezsi. Az állami vállalatnál talán még nagyobb. Egy ilyen kis műhelyben, mint az enyém, minden munkát magam végzek. Én vagyok az elnök, a főkönyvelő, a titkárnő, az adminisztrátor... És én az államnak még többet adózom, mint ők ... — Szájához emeli a poharat. — Persze nem panaszkodom. Megbecsülnek a szakmában. A KIOSZ helyi csoportjának az elnöke vagyok. A megyei szövetség nyolcszázötven kisiparost tart számon. Csak az a baj, hogy fogyunk, fogyo- gatunk ... Fekete munkaköpenyes, hajlott hátú, szőke fiatalember lép a presszóba. Az asztalunkhoz jön: — Egy nő van itt... Valami díjat kér... — Egy nő? Milyen díjat? — húzza föl á szemöldökét a mester. — Egyházi adót, kémény- seprési díjat, szemétpénzt? Milyen nő? öreg, fiatal? — Idősebb, — szól halkan a fiú. — Akkor csak a KlOSZ-tól jöhet a tagdíjért. Onnét mindig öreget küldenek. — A mester a pénztárcája után nyúl. — Ezt is fölemelték. Négyszeresére. Azelőtt nyolcvan, most háromszázhatvan forint tagdíjat kell fizetnem. — Menyit? — kérdezem. — Láthattad, ötszázast adtam a fiúnak.' Most én intek a presszósnőnek. A sovány lány, aki az előbb az asztalokat törölgette, kicseréli előttünk a poharakat. Idős, alacsony, szemüveges férfi nyit a presszóba. Barna kampósbot van a kezében. Bizonytalan mozdulatokkal forgolódik ide-oda. Várom, hogy mondja: „Lottócédulákat tessék .. " — Gondoltam, hogy itt talállak, Sanyi — zökken le az asztalunkhoz. Botjának helyet keres. — örülök, hogy itt vagy ... — Nyugtalan, rövidlátó, sötét gombszemét a mester arcán jártatja. — Csak mond Pistám, mi baj van? — E. Sándor azonnal átlát a vendég szavain, bizonytalan mozdulatán, fürkésző tekintetén. — Meg vagyok hasonulva — mondja kétségbeesetten a kis, törékeny ember. Kék borítékból összehajtogatott hivatalos papírt vesz elő, az asztallapon elegyengeti: — Olvasd . ., Beszélgetésükből a következőket tudom meg: Pista bácsi is valamikor a szövetkezet tagja volt, művezető, húsipari gépeket gyártott. Aztán nyugdíjba ment, most hetvenkét éves, de ujjai nem tudnak pihenni, a hajdani géplakatos otthon, saját kis műhelyében újból gépeket fobrikál. Aktatáskájába nyúl, gyűrt kartontekercset halászik elő: — Nézd meg a tervrajzaimat... Hol itt a hiba? Mindent milliméterre kiszámítottam — mondja. Legutóbb húsdaráló gépet szerkesztett, és eladta a b-i té- esznek, A géppel azonban valami baj van, mert a téesz-el- nök aláírásával hivatalos levelet kapott: A gép nem működik, hiába végeztek rajta javításokat. Vagy készítője nyolc napon belül visszafizeti a vételárat, a hétezer forintot, vagy be peri ik. — Honnan vegyek hétezer forintot? Nincs nekem annyi pénzem ... És mennyi anyagom meg munkám van benne — siránkozik a kisöreg. — Ügyvédhez ne menj. A pénzt nem fizeted vissza. Írsz egy szép levelet, és megmagyarázod, hogy a motorral van baj... Milyen motort tettél bele? Használt mosógép-motort? Nem értem, hogy ebben az országban mindenki használt-mo- sógép-motorral akar gépeket csinálni. Aztán csodálkozik, hogy a motor ledöglik. Gyönge az egy húsdarálóba. Gondold el, micsoda inas húsokat akarnak azok ott daráltatni vele. Szépen megírod, hogy a gépet küldjék be, te megjavítod, illetve kicseréled a régi motort, és küldjenek be húsz kiló húst is, hogy kipróbálhasd. Veszel egy új motort, megfelelő fordulatszámmal, és úgy megy a géped, mint a karikacsapás. írd meg, hogy az a húsdaráló megér nekik húszezer forintot... Az idős mester nehezen szedi a levegőt. — Egyébként is minek neked ilyesmivel vesződni? Nézd, én még csak hatvanhat éves vagyok, és ma-holnap abbahagyom. Észreveszem, hogy Sanyi bátyám egy évet elsikkasztott. Cs. István egy ideig még bizalmatlanul pislog, aztán mintha megnyugodott volna, összeszedegeti a papírjait. Nem mondja, hogy megírja a levelet. Azt se, hogy visszafizeti a pénzt. Együtt lépünk ki a cukrászdából. Az öreg lassan elindul a város felé, a járda szélén, a fal mellett. Egy tört, roggyant lépés, egy kompósbot koppa- nás. Chaplin-alakja lassan a járókelők közé olvad. E. Sándor utánafordul: — Hetvenkét éves ... A vén szamár... Ahelyett, hogy gyereket csinálna, ilyen marhaságon töri a fejét... — A kezét nyújtja, — De mi még találkozunk? Másokat is megkeresel a régiek közül? Most jut eszembe: az öcsém is a szövetkezetnél dolgozott, onnét ment nyugdíjba. De abból egy szót sem tudsz kihúzni. — Az arcomba néz. — Ha találkozol az elnökhelyettessel, megmondhatod neki: Nem bocsátom meg, hogy a huszonöt éves jubileumra nem hívtak meg. Láttam a meghívójukat: „A közgyűlés után vacsorával egybekötött családi estet rendezünk, melyre családjával együtt szeretettel várjuk.” Hát az alapító tagok nem kaphattak volna meghívót? Egy vacsoráért még ki tudtam volna fizetni 'ötven forintot ... TÜSKÉS TIBOR A Jegesmedvében